BŰN ÉS BŰNHŐDÉS – L'IMPOSSIBLE PHOTOGRAPHIE

Az egykori párizsi d’Orsay pályaudvarból kialakított, impresszionista gyűjteményéről világhírű múzeum kultúrtörténeti kiállításához Robert Badinter, Mitterrand néhai elnök igazságügyminisztere alakította ki a koncepciót. Ő volt az a politikus, akinek bő száz év próbálkozásai után, 1981-ben végül egy nagyon népszerűtlen, választási ígéreteket semmibe vevő egészségügyi rendeletcsomag részeként sikerült keresztülvinni a francia törvényhozáson a halálbüntetés eltörlését (lásd a cikkben a büntetésvégrehajtó és a pszichiátriai intézetek körüli ügyek kronológiáját).

A kiállítástéma a bűn fizikai ábrázolásán túl egyrészt a lélektani motívumok megragadása, másrészt a büntetés és a bűnhődés, hasonlóan kettős szempontú megjelenítése. Ez a motívum sikertéma volt és maradt nemcsak a festők, írók, de – a tömegmédia megjelenésével – az újságrajzolók és a fotográfusok számára is. A publikum számára a bűncselekmény és a büntetés – Franciaországban a legsúlyosabb esetekért járó, guillotine-nal való lefejezés – vonzó és egyben iszonyatot keltő szado-mazochista élmény, tehát vonzó téma.

A mostani tematikus tárlat is népszerű, a legszörnyűbb képek előtt feltorlódva araszolnak a műértők. A halálbüntetés a nagy francia forradalomban vált igazi népünnepéllyé, köztéri eseménnyé, s csak 1939-től szüntették meg a guillotine-ítéletvégrehajtás nyilvánosságát. A gépet „humánus”, fájdalommentes kivégzőeszközként vezették be 1792-ben, s csak 1977-ben vonták ki a forgalomból. Két darabot megőriztek, az egyik – az 1872-es gyártású – most itt áll a kiállításon. S mert a francia orvos leleménye persze sok párizsi művészt megihletett, többek közt Gauguint, Victor Hugot vagy Picassót, van ilyesmi főmű bőven. A fa-ácsolatú „egyszerű gépet” a kurátorok azonban most mégis mint a halálbüntetés eltörlésének diadalmas szimbólumát hozták ide Marseille-ből – talán a francia nemzeti himnuszt is képzettársítva. A humanizmus győzelmét bizony ma is sulykolni kell, mert a halálbüntetés eltörlését harminc éve még 60:40 százalékos arányban helyeslő közvélemény legújabban megfordulni látszik… Az egész rémtörténetet színezi az a szomorú tény is, hogy a „bolondokat” gyakorlatilag börtönben tartották az utolsó felvilágosult kétszáz évben. A Dosztojevszkij-mű címét felhasználó kiállítás-név kérdése költői: vajon a képekkel felidézhető-e a büntetés és a kényszerkezelések valósága? Az én nézői válaszom szerint: nem. De a megborzongó néző nem kerülhet ki érintetlenül egyik tárlatról sem.

A d’Orsay mustrája egyrészt a képzőművészet-történet olyan nagyságainak műveiből is válogat, mint Blake, Degas, Goya, Gustave Moreau, Edward Munch, Otto Dix, Alfred Kubin vagy Andy Warhol, illetve az egykori nagy francia napilapok grafikáit, fotográfiáit, bűnügyi rovatainak cikkeit, valamint a rendőrségi fotóhasználatot is prezentálja. S a névtelenek mellett vannak fotók Atget-től és más klasszikusoktól is. Az ismeretlen szerző talányos című Obsession No.1 fotomontázsa (1870) is ilyesmiről mesél. Azért kiérezni a képen kivégzésre váró nő és az őrült (?) hóhér találkozásának beteges erotikáját (lásd a börtönbüntetése alatt remekműveket író Jean Genet Az erkély című drámájában az örömház szadista szerepjátékait). Az 1930-as években Hamburgból Londonba evakuált Cassirer-féle Mnemoszüné gyűjtemény egyik megrázó következtetése az a tezaurusz volt, amelynek képei szerint az európai humanizmus művészete ötszáz éve valamiféle tehetetlenséget, passzivitást mutat. A „hős” saját fejét támasztja kezével (lásd például Rodin Gondolkodóját vagy Székely Aladár híres szép Ady-portréját). Ellentétben az antik görög művészet mitológiai alakjainak lendületes mozdulatával, amellyel a hérosz diadalittasan emeli a magasba a legyőzöttek levágott fejét.

A képzőművészeti anyag java romantikus hevülettel foglalkozik a forradalom terrorjával és utóéletével. Victor Hugo, Jacques-Louis David, Théodor Géricault, Goya festményei, Honoré Daumier és Théophile Alexandre Steinlen litográfiái valamiféle lelkiismereti önvizsgálat, morális megtisztulás élményét is diktálhatták egykor és ma is. Füssli, Munch, Wölfli, Kubin, Redon munkái inkább a befelé vizsgálódást tükrözik, a bűn eredendő emberi mivoltával szembesítenek.

Kis rejtett képzőművészet-, fotó- és várostörténetet is kap a néző. A tárlat képei és fotói közben észrevétlenül végigkövetik azt a folyamatot is, hogyan lett lassanként vége a franciaországi büntetésvégrehajtási és elmegyógyintézetek szégyenletes, de világszerte szokásos gyakorlatának, amelyben a kiszolgáltatott embereket orvosi kísérletekre, antropológiai és frenológiai statisztikai mérésekre (a tévesnek bizonyult frenológia tudomány agyi formákat a morállal összekapcsoló tanainak bizonyítására is) használták, több mint százötven éven át. A fotográfia párhuzamos másfél évszázada a kiállítás javára válik, a fotók a láthatatlan misztériumát is oszlatják. S az egész hihetetlen vízió a fényképektől válik kézzelfoghatóvá.

Például Euge`ne Atget A Cherche-Midi börtön című, híres fotója (1903) azt a magas kerítést ábrázolja, amely nemcsak az őrök munkáját segítette, de valamilyen, a városi nép által rettegve tisztelt titkot is elfedett. Persze valahányadik Lajos pompás stílusa keretezi a kaput, amolyan Patyomkin-falként. Az egykor külvárosi intézményt gyorsan körülnőtte a metropolis, és az állami terror diszkrét bájait takarni kellett. Hogy mi van a fal mögött, azt inkább csak a Mazas csillagbörtön tervének fotómásolata (1880) sejteti, mint a korabeli eufémikus fotók. Különlegesek azok a korai légifelvételek, amelyeket a titokzatos börtönerődök fölé léghajóval emelkedő fotográfusok készítettek már a 19. század harmadik harmadában is. Tabu volt-e, netán biztonsági okokból volt lehetetlen fotózni a büntetés végrehajtás belső világát? Valószínűen mindkettő. De fényképek készültek, csak eddig még soha nem kerültek a nyilvánosság elé.

Azokat a felvételeket sem ismerhette a közönség, de a műtörténész szakma sem, amiket a gazdag kiállítótérrel büszkélkedő Carnavalet Városi Múzeum különtermeiben állítottak most ki. A város történetére az állami vs. forradalmi erőszak (a múzeum állandó kiállítása szerint is) igen jellemző. „Lehetetlen fotográfiák”-nak is fordítható a mostani változó kiállítás L’Impossible Photographie címe. De a francia nyelvben ennek a jelzőnek kétféle átvitt értelme is van. Az egyik Napóleon hírhedt mondatából lett köznyelvi formulává, amikor a császár a Magdeburgot feladni tervező Lemarois tábornoknak azt válaszolta: „Lehetetlen – ilyen szó nincs a franciában”. A másik olvasat még konkrétabb, azt jelenti, „nem fotó”, azaz, hogy több, mint fotó az, amit látszatra fotóként a múzeumban megtekinthetünk.

Például a Landru-ügy főszereplőjének rendőrségi portréja maga az enigma. Hogyan lehet, hogy egy látszatra hétköznapi ember, köztiszteletnek örvendő, többgyerekes családapa, kérlelhetetlen logikával dolgozva, tíz női áldozatának házasságot ígérve, azokat vagyonukból kiforgatva, végül egy lakatlan villába csalta és megölte őket? Hogyan lehet, hogy a holttestek sohasem kerültek elő? A filosz magyarázatok szerint Landru egyenesen a középkori Gilles de Rais-nak, ismertebb nevén Kékszakállnak modern megszemélyesülése volt. Ha már Bartók szóba került, itt lehet megemlíteni a Landru-ügy Chaplin-féle, Monsieur Verdoux című filmes feldolgozását is. Vagy ide illik a neves Inconnue de la Seine fiatal lányalakja. A 19. század végén magát a Szajnába vető fiatal lány arcáról gipszmásolat készült, amelynek komoly kultusza lett az afrikai maszkokat éppen kortársműnek járó tisztelettel felruházó párizsi avantgárd művész-körökben. Man Ray fotósorozatot is készített a halott arcának gipszöntvényéről, Rilke, Jules de Supervilles, Ödön von Horváth is írtak róla/hozzá, sőt Aragon az Aurélien című regényét az inconnue női figurájának szentelte. Peter Greenaway meg 10 éve egy grandiózus szerzői kiállítást szentelt a Szajna halottainak, amit Velencében egy néhai díszlettervező palotájában prezentált.

Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című eszszéje az „aura” fogalmán vizsgálja az eredeti és a másolat modern viszonyát. Lehet-e az életnek másolata, a börtönben töltött idő élet-e még? Eredeti-e a fotó? W. Benjamin azt válaszolta, az eredeti műnek van aurája, a kópiának nincs. A mozdulatlanságba merevedett létezés tere a börtön is és a múzeum is. Kiolthatják-e a múzeumi tárgyak aurái egymás kisugárzását? Ha a kép bűvkörébe lép a néző, akkor már nincs mód ilyen interferenciára. Bár a múzeumi néző nem merevedik annyira „szellemi bábbá”, mint a mozié (Gilles Deleuze), de a halál, a gyilkosság képei láttán földbe gyökeredzik a lába: kicsit ő is meghal. Mindenesetre néma marad. Ez is egyfajta mozdulatlanság. A görög filozófiai iskolák sétálva, beszélgetve tanultak. A megtorpanás, a bénult arcizom leképezi a börtön halál közeli kényszerhelyzetét. És az arc hiánya?

Igen, ugyanakkor a kiállítás arctalan fényképei is titokzatosak. Pierre Emonts szinte szürrealista fotográfiáján egy apáca áll a női foglyokat elválasztó rács előtt, arc és a foglyok arcai nélkül. Semmi esetre sem a személyiségi jogok védelmében szemérmes ez a fotó. Inkább enigmatikus, valamiféle lapos bölcsességet is kiolvashat a néző, miszerint a bűn arctalan, mindannyiunk potenciális része (mint Magritte vagy Ország Lili eltakart arcú női alakokat ábrázoló festményein).

A rendőrségi nyilvántartás – éppen ellenkezőleg – kezdettől alkalmazta a fotót. Nemcsak leltári céllal, mint a Landru-ügy példájánál; de például a bűnügyi helyszínelők segédeszköze lett a „metrikus” fotózás, a számokkal kitáblázott bűnjelek helyrögzítése, még a nagytakarítás előtt. És újra kiemelem: a fogházakban, táborokban (lásd Forgács Péter–Rényi András tavaly, a Velencei Képzőművészeti Biennálén Col Tempo/W-projekt címen megidézett osztrák „antropológia-tudománytörténeti” fotóit) és az elmegyógyintézetekben is sokáig kísérleti alanyként „hasznosították” a rabokat, ápoltakat. A párizsi fotók egyikén maga a szerszámos láda, amelyben a kincstári mérőeszközöket tartották. Az egyik kortárs objekt-mű viszont 1:1 arányban, installációként építi meg Franz Kafka képzeletbeli kínzógépét. A modernitás „elfajzott művészeteknek” titulált látásmódját a 20-as, 30-s években megbélyegző nácik különféle orvosi degenerációk tüneteivel hozták direkt összefüggésbe. A volt igazságügyminiszter, Robert Badinter kurátori koncepciója – kimondva a szégyenletes igazságot – szakít ezzel a spártai, taigetoszi szemlélettel: világunk szerves része a tökéletlen, a torz, az esztétikumnak ezért része lehet a rút. Az általános megjavulás – mindeddig – eugenikus üdvtörténeti programnak bizonyult. A kiállítás képei ennek felismeréséért perelnek.

Georges Bataille és Michel Leiris, a párizsi Achephale kör szürrealista csoporttal együtt, 1929–30-ban kiadott egy paraszótárt, ha tetszik: értelmező anti-szótárt, amely a sztereotípiaként rögzült fogalmak mögé kívánt hatolni. Ennek megalapozó szócikke, talán sokunkat meglepő módon, az „Építészet” volt. A magyarázat így hangzott „Az építészet ugyanúgy kifejezi a társadalmak igazi természetét, ahogyan a fiziognómia az egyénekét. Ám ez az összehasonlítás mindenekelőtt a tisztviselők (főpapok, bírák, tengernagyok) fiziognómiájára igaz. Tulajdonképpen csak a társadalom ideális természete – tekintélyelvű tiltás és parancsolás – fejeződik ki az építészeti konstrukciókban (…) az Állam és az Egyház katedrálisok és paloták formájában szól az emberekhez, és ugyanígy hallgattatja el őket. Valóban, az emlékművek tényleg jó társadalmi magaviseletre ösztönöznek, és gyakran valódi félelmet ébresztenek. Ezt a jelenséget a Bastille börtönének lerombolása jól szimbolizálja. Eme tömegmozgalmat nehéz mással magyarázni, mint azzal az általános ellenérzéssel, mint amit a nép a középületekkel szemben érez.” (in: Bridget Elliot-Anthony Purdy: Peter Greenaway – Hús a csontokon, Architecture and Allegory, London, 1997).

A Carnavalet Múzeum kiállításához kortárs fotósokat is felkértek, akik két éven át Párizs mai börtöneit fotografálták. Azok nem olyan komfortosak, mint az északabbra emelt rokon intézmények, de nem is egészen latin módon alpáriak. A lényeg azonban nem is fizikai természetű; de azért a fotóesszék látványa meglehetősen precízen kifejezi az építészet elnyomó hajlandóságát a társadalmi ellenőrzés tekintélyelvű formáinak kiépítésében. Ez a két kiállítás Párizsban mindenesetre a helyén van. Lehet, hogy még a múzeumokat is lerombolja egyszer majd a szabadság őrülete.

Szegő György

Kronológia a Bűn és bűnhődés kiállításhoz

(Marc Réneville nyomán, részletek)

1778 Lavater fiziognómiájának publikálása

1788 Az első rabkórház megnyitása Franciaországban

1791 Az első francia büntetőtörvénykönyv

1804 Az első francia polgári törvénykönyv

1805 Cabanis műve: a fiziognómiáról és morálról

1810–1819 Gall és Spurzheim idegrendszeri anatómiája

1818 Mary Shelley regénye: Frankenstein

1819 A Börtönök Királyi Társaságának alapítása Franciaországban

1825 Georget műve: a börtönbéli orvosi vizsgálatokról

1830–1840 fogház elmebetegeknek Franciaországban

1831 Frenológiai Társaság alapítása (az agy formáinak vélt összefüggése a morállal)

1848 A politikaiak halálbüntetésének eltörlése Franciaországban

1857 Morel műve a degenerációról

1859 Darwin műve az ember származásáról

1878 Lombroso műve az őrültség külsői formáiról

Charcot a Salpetriére-ben a hisztériát kutatja (a kezdő Freud nála asszisztens)

1886 Bűnügyi antropológiai archívum nyílik

Stevenson regénye: Doktor Jekyll és Mister Hyde

1889 Bűnügyi Antropológiai Kongresszus Párizsban

1897 Stoker műve: Drakula

1907 A köztársasági elnöki kegyelem bevezetése Franciaországban

1908 tervezet a halálbüntetés megszüntetésére Franciaországban

1912 a 13 év alattiak büntethetetlensége Franciaországban

1921 a Landru-ügy

1922 az első nyitott pszichiátria Párizsban

Murnau filmje: Nosferatu

1933 sterilizációs törvények Németországban

1933–1934 a francia BTK reformjának terve

1932 Fritz Lang filmje: M le Maudit

1940–1944 náci módszerek a megszállt Petain-Franciaország börtöneiben és pszichiátriáin

1945–1950 mozgalom indul a pszichiátriák humánus átalakításáért

az elektrosokk-kezelés bevezetése

1946 a neurolepszis első leírása

1958 új francia büntetésvégrehajtási szabályzat

1960 Hitchcock filmje: Pszicho

1960–1970 a nyugati országokban antipszichiátriai mozgalom indul

1966 kromoszómavizsgálatok a bűnügyekben Franciaországban

1977 miniszteri vizsgálat a francia börtönök egészségügyi-pszichiátriai állapotairól

1981 a halálbüntetés eltörlése Franciaországban

Teljes képaláírások:

1. kép: Kiállítási plakát

2. kép: Jacques-Louis David műterme: Marat halála, 111,3x85,6 cm, 1793 körül, olaj vászon, Reims, musee des Beaux-Arts, Photo : C. Devleeschauwer © Reims, musée des Beaux-arts

3. kép: Louis Adolphe Humbert de Molard: Leon Dodier fogolyként, dagerrotípia, 11,5x15,5 cm, 1847 Paris, Musée d’Orsay © RMN (Musée d’Orsay)/Hervé Lewandowski

4. kép: Duchenne de Boulogne, Guillaume Benjamin, Amant: Lady Macbeth Duncan meggyilkolásának pillanatában – Vad kegyetlenség kifejezése.Ovális fotográfia, sópapír, lakk, 1861, 18,7x22,4 cm Paris, Ecole nationale superieure des beaux-arts (ENSBA) © École Nationale Supéieure des Beaux-Arts, Paris

5. kép: Duchenne de Boulogne: Buja gondolatokat és vágyakat ébresztő téma által elvont figyelem, 1856–1857 Ovális fotográfia sópapíron, 29,4x22 cm Paris, Ecole nationale superieure des beaux-arts (ENSBA) © École Nationale Supéieure des Beaux-Arts, Paris

6. kép: Ismeretlen szerző: Megszállottság, No. 1, Fotókollázs, 17,8x22 cm, 1870 körül Paris, Musée d’Orsay © RMN (Musée d’Orsay)/Hervé Lewandowski

7. kép: Pierre Emonts: Saint Lazare börtön, Faubourg Saint-Denis, 1888 © Musée Carnavalet/Roger-Viollet

8. kép: Pierre Emonts: Mazas börtön, boulevard Diderot, 1898 © Musée Carnavalet/Roger-Viollet

9. kép: Pierre Emonts: Sainte-Pelagie börtön, 14, rue du Puits-de-l’Ermite, 1889 © Musée Carnavalet/Roger-Viollet

10. kép: Henry Godefroy: a Grande Roquette börtön lerombolása, 1898–1899 © Musée Carnavalet

11. kép: Ismeretlen szerző: Petite Roquette börtön, 1949 © Préfecture de Police

12. kép: Euge`ne Atget: Cherche-Midi börtön, albumin papírra készített másolat, 21,6x17,1 cm, Paris, 1903 Ecole nationale superieure des beaux-arts (ENSBA) © École Nationale Supéieure des Beaux-Arts, Paris

13. kép: Henri Meyer–Francois-Louis Meaulle: A ternes-i dráma, a Petit Journal képes melléklete, 1892 Színes nyomat, 45x31 cm, Paris, MuCEM, Musée des Civilisations de l’Europe et de la Mediterranee © Mucem Dist. RMN/Image Mucem

14. kép: Bertillon Alphonse: Zoé Debeinche meggyilkolása, özvegy Gerault, Paul Martin szerint Berthe de Brienne, 1903 Photographie sans montage, 23x17 cm Musee des collections historiques de la Prefecture de Police © Préfecture de Police, Tous Droits Réservés

15. kép: Bertillon Alphonse: Canon meggyilkolása, metrikus fotográfia, 36x27 cm, 1914 Musée des collections historiques de la Prefecture de Police © Préfecture de Police, Tous Droits Réservés

16. kép: Bertillon Alphonse: Mérőeszközök tölgyfa dobozban, 1895 körül, Bois Paris, Musée des collections historiques de la Prefecture de Police © Préfecture de Police, Tous Droits Réservés

17. kép: Ismeretlen szerző: Desire Landru, keretezett fotó, 6,5x10,2 cm, 1919, Paris, Collection particulie`re © Droits Réservés

18. kép: Ismeretlen szerző: Germaine Berton (szürrealista forradalom), keretezett fotó, 12,8x18 cm, 1923, Paris, Collection particulie`re © Droits Réservés

19. kép: Andy Warhol: Nagy villamosszék, 1967–1968 Szitanyomat akrilfestéssel, 137,2x185,3 cm, Paris, Musée national d’art moderne © Collection Centre Pompidou, Dist. RMN/Droits réservés © Adagp, Paris 2010