A TORINÓI LEPEL

Lett, vagy csinálták? Ez a kérdés foglalkoztatott immár két évtizede. Ezért olvastam el mindent, ami megjelent, könyvet, cikket, tanulmányt ebben a témában, vettem fel a különböző televíziókon sugárzott filmeket, töltöttem le több száz oldalt az internetről. Mindent és mindennek az ellenkezőjét leírták, bebizonyították már vele kapcsolatban. Volt, ami hihetőbbnek hangzott, mint a másik, de erre az engem érdeklő kérdésre senki nem adott elfogadható választ. Muszáj volt tehát most elmennem Torinóba, ahol április 10-e és május 23-a között a Duomo di San Giovanni Battista templom középhajójában kétmillió regisztrált és ki tudja mennyi nyilván nem tartott találkozhatott a torinói lepel néven elhíresült tárggyal. Melyről tudni kell, hogy 1578 óta őrzik ebben a templomban, nincs folyamatosan közszemlére kitéve, nevezetes alkalmakkor mutatják csak be, a négy évszázad alatt mindössze kilencszer, utoljára tíz éve láthatták a kíváncsiak. Nem volt tehát mire várnom. Most vagy soha.

Elöljáróban szeretném tisztázni a pozíciókat. Nagyon szeretném bántatlanul hagyni bárki hitét, bármit is higgyen. Cserébe kéretik az enyémet is elfogadni. Továbbá nem akarok újabb, sokadik vagy sokadikabb tudományos magyarázatot találni a lepel keletkezésére, korára. Nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben sem, hogy hamis-e vagy nem. Annál is kevésbé, mert mint tárgy nem is lehet hamis, hiszen van, létezik; legfeljebb a neki tételezett, de egyértelműen, perdöntően be nem bizonyított állítások szorulhatnak ismételt végiggondolásra. Mindezek mellett, hosszú ideje meggyőződésem, hogy a fotótörténet tanításában megkerülhetetlen kérdés a lepel, s hajlamos voltam azt hinni, hogy ez az első olyan fény-kép (és nem fénykép), mely ránk maradt.

Tehát, ha sem vallásos hitből következően, sem tudományos szempontok alapján vezérelve, akkor minek is vállaltam a kétszer 18 óra buszozást Torinóig és vissza?

Megismétlem: az a kérdés foglalkoztatott április 27-én tizenöt óra harmincig, hogy a lepel emberi kéz műve-e, vagy valami megmagyarázhatatlan csoda eredményeként létrejött képződmény. A magammal vitt tudások, előzetes ismeretek birtokában készen álltam arra, hogy akkor, ott, történjen valami, ami segít nekem ezt a kérdést eldönteni. És nem is okoskodtam rosszul. Talán megtudtam valamit. Megérte. A lepelről is sokat és fontosat, de legalább ugyanennyit rólunk, akik ezt is fogyasztjuk, mint minden más, testi vagy lelki szükségletünk kielégítésére szolgáló dolgot. De nézzük az elejétől.

Olvastam valamelyik hírportálon, hogy látható lesz 44 napig a lepel. Az első gondolatom az volt, eljött az alkalom, hogy életemben először megnézzem közelről. Az elhatározást tett követte. Internet, regisztráció több lépcsőben, minden adat megadva, visszaírva, ellenőrizve, kódszám, nap, óra, perc, a cím, ahol meg kell majd jelennem. Utazásszervezés, hogy a megadott órára ott lehessek a dóm kapujában… 18 óra buszozás, átszállás Padovában, megérkezés Torinóba. Aztán másnap a Torinóban élő fotós barátommal, Nagy Zoltánnal, a megadott idő előtt egy órával – biztos, ami biztos – megközelítettük a leplet őrző templomot. Rengeteg színes egyenruhás nyüzsgött párosan, hármasával a környéken. Sötétkékben, piros sávval a nadrágjukon a carabinierik, azaz a csendőrök. Sötétkékben az állami rendőrség, a polizia di stato, kicsit hasonló ruhában a városi rendőrség: polizia municipale, aztán ugyanebben, de valahol fehér sávval a közlekedési rendőrség: vigili urbani. Csukaszürkében, oldalfegyverrel a fináncok, a guardia di finanza, zergeszőrrel, tollal a kalapjuk mellett a hegyivadászok: alpini, terepszínűre festett dzsipjükkel parkolva a dóm előtt. Narancssárgában a tűzoltók, a pompierik, aztán, ki tudja, miért, az erdőőrség, azaz a guardia forestale, az Országos Csendőrszövetség nyugdíjas csendőrei, az Associazione Nazionale dei Carabinieri, egy civil védőszervezet, amit olaszul protezione civilenek hívnak, ezek mellett különböző mentőautók (Croce Rossa Italiana, Croce Verde Italiana), mellettük orvosok, ápolók szép számmal, mellényükön a medici és infermieri di pronto soccorso feliratokkal, és mindezek mellett, mindezeken túl az önkéntes segítők hada. Volontariato S. Sindone, állt arany betűkkel az elképesztő lila dzsekijükön, mellükön a lepel Krisztus-képe. Többre nem emlékszem. Ha valakinek még netalán feltűnne egy másik alakulat, írja meg! Amióta ezt leírtam, a helyszínen készült fényképeimen még hármat fedeztem fel, ezek az eddig felsoroltaktól különböztek mind ruhájuk színében, mind fazonjában. Ezek a Mondialpol, a Polizia Ufficio mobile, illetve a Regione Piemonte feliratokat viselték egyenruhájukon. Mindegy is. Csak érzékeltetni szerettem volna az óriási felhajtást, ami az egész eseményt övezte. Pedig én a pápa látogatását négy nappal megelőzve érkeztem, képzelem, mi volt akkor!

A templom mellől a nyilak, többnyelvű táblák elirányítottak az egy kilométernyire lévő parkhoz, ahol etető sátrak sorakoztak, valamint bizsukat, a szent lepel-ábrázolás mindmegannyi hihetetlen giccses formáját árulták. Nemcsak itt, de a városban szerte. A Via Pón, a Via Garibaldin, de másutt is, egymást érték a sátrak, bennük a 3D-s arcváltó Krisztus-fejjel, a tenyérnyitől a méteresig, a lepel nyomatokon, vásznakon, az ismert arc tányérokon, bögréken, trikókon, kulcstartókon, minden, amit csak el lehet képzelni, s még azon túl is. De az élményhez az is hozzátartozik, hogy torinói vásárfiát viszünk haza az otthon maradtaknak, hadd lássák, mit mulasztottak.

Elértünk a kapuig. Sok ezernyi társammal szorongattuk a regisztrációs nyomtatványt, rajta a nevekkel, adatokkal, kódszámokkal, az időpontokkal… Készültem megmagyarázni, hogy a lapra írt fél három helyett miért vagyok ott már kettőkor, de a kapuban álló egyenruhás hivatalosságok türelmetlen kézmozdulattal hessentettek, avanti, avanti, gyerünk, gyerünk! Szétnéztem, a többiekkel is ez történik, vagy csak én, a hülye magyar nem értek valamit. De tanácstalan arccal, a regisztrációs lapot gyűrögetve sodródott beljebb a fémrácsok között mindenki más is. Garantáltan egyetlen magyar sem volt köztük, tehát nem nekem szólt. Mindegy, eltettem, lesz, ami lesz. Mikor a harmadik áteresztő kapunál is hasonlóan nem törődtek azzal, ki a nyilvántartott, ki csak az odavetődő, eltettem a papírt, megszoktam már itthon, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Más, kulturáltabb nemzetek képviselői még több alkalommal kísérleteztek azzal, hogy bárkinek is a tudtára adják, hogy ők jogszerűen ballagnak a tömegben, ők nyilván vannak tartva, ők megtették, ami elváratott tőlük. De minden hiába, a kutya sem törődött ezzel. Tovább folyt a terelés, a parkból beértünk egy fedett helyre, azon átmenve kibukkantunk egy templom oldala mellett, de itt már fehér vászonból készült tetőkkel fedett fadobogókon mentünk, ahogy irányítottak bennünket. Kis reklámkártyákat osztogattak bizonyos helyeken, hogy aki a lepel-képet szorongatja, 15% kedvezménnyel ehet, ihat, lakhat, vehet, majd újabb zsilipelés, széttörték a kígyózó tömeget harminc-, negyvenfős csoportokra, számolás, most ennyi mehet, most annyi, néha különböző Krisztus-ábrázolások plakátokon, hogy azért ne felejtsük, miért vonulunk lassan már egy órája, mindenféle náció között. A körülöttem lévők többsége Itália más vidékeiről, főleg délről érkezett olasz volt, nagycsaládok, zarándokcsoportok, így-úgy összetartozó emberek. Most ennyi mehet, most annyi, stop. A csoportocskákat aztán behajtották egy nagy terembe, ahol legalább ezer ember zsúfolódott össze egy vetítővászon előtt, amelyre rövid, sötétben várakozás után egy nyúlfarknyi filmecskét vetítettek a lepelről (9 nyelven). Ez az arca, ez a keze, átszögelve, ez a korbácsnyom, az a lándzsa okozta seb, így néz ki negatívban, így pozitívban, mehettek isten hírével. És az addig kordában tartott csoportocskákból felduzzadt tömeg megostromolta az egyetlen ajtót, ahol el lehetett hagyni a sötét termet. Semmi baj, kis közelharc, elvesztettem azokat, akikkel majd egy órán át sodródtam, most újak vesznek körül. De nem baj, mindenki megy előre a szabott úton.

Végre bejutottunk a templomba. A baloldali hajó bejáratához kívülről hozzáépített vászonsátrak takarásában léptünk be a dómba. Még nem látunk semmit, de a feszültség érezhetően nő. Három sorba igazítanak bennünket. Senki nem érti miért, de majd kiderül. Tilos fényképezni, még tilosabb vakuzni, mondják, írják a feliratok lépten-nyomon. Világítanak a kijelzők, villannak a vakuk a sötét térben. És végre meglátjuk a leplet, amiért ide utaztunk, amiért több mint egy órája nyomakodunk. Megállunk vele szemben néhány méterre, óriási, nem bírom egy pillantással átfogni. 4 méter 36 cm hosszú és 1,1 méter széles. Nem is olyan, mint a sok száz, eddig látott kép mutatta. Magnóról egy olasz ima utolsó szavai hangzanak, és máris nyomják a tömeget. Avanti, avanti, kell a hely a következőknek. Ránézek az órámra, hajszálpontosan három percet állhattam a kiterített, megvilágított, páncélüveg mögé rejtett, klimatizált dobozban az oltárképet félig eltakaró lepel előtt, és sodródom kifelé a tömeggel a jobb oldali hajóban, az ahhoz épített oldalsátorban. Egy perc és már kint is állok a téren. Hunyorgok a napsütésben, a benti sötét után felkészületlenül ért. Oszlik az alkalmi csoport, akik már majdnem az ismerőseimmé váltak a hosszú menetelésben.

Zavarban vagyok. Kaptam-e választ a kérdésemre? Megérte-e 18 óra utazás oda, és majd ugyanannyi vissza, az egyórányinál hosszabb vergődés ezért a három percért? Jószerével semmit sem láttam. Szétnézek. Mindenki elégedett körülöttem, veszik a bizsukat, leülnek, gondolkodnak, beszélgetnek. A templom meg, mint egy izlandi gejzír, három percenként kipök magából újabb ötven embert, aki mindazt megjárta, amit én.

Semmit sem láttam igazából. Ez nekem kevés. Visszamegyek újra, határoztam el. Ha nem kell regisztráció, annyiszor járom végig az utat, ahányszor csak akarom, bírom, gondoltam. Elindultam a parkbeli kiindulóponthoz, elmentem a templom előtt, s láttam, hogy a főhajóba vezető lépcsősoron egy-két csellengő, a kapuban a felsorolt egyenruhások közül legalább ötféle… Bemegyek, legalább a templom hangulatából érzékeljek valamit. És akkor, legnagyobb megrökönyödésemre, senki nem kérdezte meg, hová megyek, mit akarok. A főkapun belépve, távolból megláttam a lepel megvilágított jobb sarkát. Hátha közelebb is mehetek. Igen, a padsorok között szabadon sétálhattam előre, egészen az oltárt kerítő kordonig. Leülhettem a félig üres padsor első sorába. Tíz méterre a lepeltől! És ültem ott kedvemre, miközben újabb és újabb csoportokat tereltek a kordonok között a dobogóra, elhangzott magnóról az ima, mehettek tovább. Én meg másfél órát ültem ott, és gondolkodtam. Igen. Talán. Az emberek jelentősebb részének valószínűleg erre van szüksége. Beavatottnak lenni. Részesévé válni sokadmagunkkal valami fennköltnek, ahol nincs felelősség, nincs egyéni döntés, az egyén csak egy eleme annak a folyamatnak, mely az odavezető gyötrelmes, fáradtságos, néha kínos út után megadja a jutalmat. Eljuthat ahhoz, amiért jött, amiért vállalta mindezt. Miután a hit elsősorban érzelmi síkon hat, kellenek az újabb és újabb megerősítések, élmények, melyeket még sokáig lehet majd mesélni, emlegetni.

Bámultam a leplet, gondolkodtam, majd kitoltam a tenyérnyi fényképezőgépem tizenkétszeres zoomját, s húsz centinként vizsgálgattam a lepel minden részletét. Mit láttam, amit mindeddig nem? Elsősorban is, minden általam eddig látott kép megdolgozott, ha úgy tetszik, manipulált volt, amit korántsem a rossz szándék jelének, hanem a mindent láttatni, megmutatni vágyás szándékának tartok. Ugyanis a valóságban a testlenyomatok, mind a háttal, mind a szemben látszók, jóval halványabbak a képeken lévőknél. Határozottan csak a hosszanti hajtás csíkjai, a vászonból hiányzó, később kiégett darabok háromszögei, a szélekről hiányzó darabkák látszanak. Ha ezek láthatóságát, mondjuk, 10 egységnek veszem, ezekhez képest a testlenyomatok, az arc, a kezek legfeljebb 1 értéknek felelnek meg. Halvány, sárgás foltokként jelentkeznek a vásznon, kivéve a homlokot, az orrot, a járomcsontot és a mellkast, melyek kicsit erőteljesebben a barnához közelítő színárnyalatúak, míg a test többi része halványabb. A legtöbb általam látott színes fotó ezzel szemben a rozsdabarnától a mélybarnáig terjedő színtartományban, a kontrasztokat végletekig felerősítve, kinagyítva, az egész felületből kiemelve mutatja a fejet, a testet.

Másnap visszamentem. Ezúttal sem jártam végig a proceszszió mindenkinek felkínált útját, hanem bennfentesként besétáltam a dómba, s leültem az első sorba, kicsit arrébb, mint tegnap. Szinte semmi sem változott. A tömeg, a lassú csoszogás monoton hangja, ahogy a sok száz ember a lábát alig emelve araszol az állvány felé, hogy a megszabott rövid ideig nézhesse a leplet… már mind-mind ismerős volt. Azon gondolkoztam, hogy arra választ kaptam, miért kell az egyháznak, a hívőknek a lepel. Ebből egy-kettő levontam a következtetést, hogy ha erre szükség volt, akkor el is kellett valahol, valamikor készülnie. De mindez még mindig inkább csak kavargó érzés volt, mintsem tudás. Megpróbáltam hát valamiképpen hasznosítani azokat az elméleti és gyakorlati ismereteket, melyeket a régi fotóeljárások felkutatása, kipróbálása során szereztem barátaimmal, munkatársaimmal a régvolt gödöllői fotótechnika-történeti kurzusokon. Ülve a lepel előtt, megpróbáltam elképzelni, hogy ha már azt hiszem, hogy emberi kéz alkotta képmásról van szó, akkor mit és hogyan kellett ahhoz csinálni, hogy ilyen pontos és részletes ábrázolat szülessen. Nézem az objektív által közel hozott arcot. Látszik az arc összes részlete, a lecsukott szem, az orr. Az orr két oldalán egy-egy mély ránc, az összeszorított száj, a haj és a szakáll. Elképzelem a helyzetet. A kiterített vászonra ráfektetik a holttestet, majd lazán visszahajtják fölötte a vászon szabadon maradt részét. Nem foghattam meg a leplet, nem érinthettem, de ha olyan anyagból készült, mely kétezer esztendőnél többet épségben kibírt, valószínűleg erős szálú, vastag, durva textilnemű lehet, a szakirodalom szerint halszálka-mintásan szőtt lenvászon. Ha egy ilyet ráhajtanak egy ember fejére, testére, hogyan lehet, hogy minden kicsi részlet ilyen pontossággal látszik rajta? Hiszen a fej mögött felemelt és az arcra, testre visszaterített vászon már csak a tartása miatt is kizárólag a kiemelkedő részeken, a homlokon, az orrnyergen, a járomcsonton és az állon érintkezhetett az arccal. A homlok és az orr alatt centikkel lévő szem, az orr és a járomcsont, áll háromszöge által határolt ajkak miként látszhatnak?

Mit tennék, ha én kaptam volna feladatul, hogy egy hasonló lenyomatot készítsek? Semmiképpen sem a vásznat vonom be fényérzékeny anyaggal, vagy bármiféle kemikáliával, ami a halványsárga lenyomatot eredményezte, mert akkor a testen kívüli részek is valamilyen módon láthatóvá váltak volna. Sokkal inkább választottam volna azt az utat, hogy magát a testet kenem meg a fényre reagens anyag oldatával, s a bekent testre óvatosan, hogy minden kis részletével érintkezzen az anyag, belesimítom a vásznat. Így – és csak így – lehetséges, hogy a kiemelkedő részek mellett mélyebben lévő részletek is láthatóvá váljanak, hogy látszólag térbeli ábrázolás képződjék le. Amint ezzel a művelettel végeztem volna, kiterítem a széthajtott vásznat a napfényen és hagyom, hogy a fény hatására létrejöjjön az a kémiai változás, mely a látható képet eredményezte. Aki maga is készített már napfénymásolatot, tudja, hogy a legtöbb ilyen kép először egy halvány, fakósárga képet eredményez, hiszen a felületen elhelyezkedő fényérzékeny anyagrészecskék érintkeznek csak a fénnyel. Azok a fotográfiai anyagok, melyeknek nem csak a felszínén, hanem a teljes réteg vastagságában vannak bediffundált fényérzékeny molekulák, azok természetesen tovább hívódnak, s a mélyebben elhelyezkedő anyagrészecskék is elindulnak, sötétednek. Így alakul ki lassan a napfénymásolatok általában rozsdabarna tónusrendje. A lepel, miután csak annyi anyagot vett fel, mely a testfelületről került át rá, nem volt képes a mélységi hívódásra, tehát megmaradt a sárga szín.

Mondhatják, hogy ezen és azon a ponton támadható az elgondolásom. Magam is így érzem. De szeretnék emlékeztetni mindenkit, én április 26-án délután azért jártam végig a lepelhez vezető hosszú és cseppet sem kellemes utat, hogy valami választ kapjak az engem régen foglalkoztató kérdésre: a torinói lepel lett-e vagy készült. És én az utóbbi mellett döntöttem.

Kincses Károly

A torinói lepel története

A 4,36 méter hosszú és 1,1 méter széles, halszálka-mintásan szőtt lenvásznon egy körülbelül 1,75 méter magas, szakállas férfi testének lenyomata látható, akit láthatóan megkínoztak: erre utalnak a fején, a kezén és a lábfején található sérülések, valamint egy szúrt seb a szív tájékán. Az mára biztossá vált, hogy nem festmény, az azonban továbbra is kérdéses, hogy pontosan mely korból származik, s miként készült. A Vatikán hivatalosan nem állítja, hogy a lepel Jézus halotti gyolcsa.

• 544. Edessában (a mai törökországi Urfában) egy olyan képet őriztek, amelyet „nem emberi kéz készített”. Néhány szakember ebből a leírásból a lepelre ismert, amelyet abban az időben összehajtogatva tároltak, úgy, hogy csak az arc volt rajta látható. A következő négyszáz évről nincs a leplet említő forrásunk.

• 944. Az edessai képet Konstantinápolyba szállították, ahol először jelentették ki róla, hogy a leplen a Jézus Krisztus képe található.

• 1204. Robert de Clari keresztes vitéz írja le, hogy Konstantinápoly elfoglalása és kifosztása során a lepel, amelyen az Úr képe látható, eltűnt a városból. Ezután hosszú szünet.

• 1353. A lepel Franciaországban, Lireyben tűnik fel mint a máglyán elégetett Geoffrey de Charny tulajdona. Örökösei mutatták be egy helyi templomban.

• 1453. Margaret de Chary átadja a leplet Savoya hercegének, I. Lajosnak, aki Chambéryben helyezi el. Innentől kezdve a Savoyák birtokolják egészen 1983-ig.

• 1506. II. Gyula pápa engedélyezi a Szent Lepel nyilvános és liturgikus imádását annak saját miséjében.

• 1532. december 4. Chambéry kápolnájában tűz üt ki. A tűz hatására az összehajtott leplet rejtő ezüst láda sarkai megolvadtak, és az olvadt ezüstcseppek a kendőre hullva, átégették annak rétegeit.

• 1534. április 15-től május 2-ig a chambéryi klarissza rendi apácák kijavították a megpörkölődött részeket, háromszög alakú foltokat varrtak hátulról a szövetre.

• 1578. A savoyai Emanuele Filiberto elszállítja a leplet Torinóba.

• 1694. június 1. A leplet a Guarino Guarini apát által tervezett pompás kápolnába helyezik.

• 1898. május 25–28. Secondo Pia torinói ügyvéd elsőként kap engedélyt, hogy lefényképezze a leplet. Ő fedezte fel, hogy a leplen lévő képmás valójában egy negatív lenyomat.

• 1940-es évek eleje. A második világháborúban a Nápolyhoz közeli Montevergine bencés apátságba szállítják, hogy elrejtsék Hitler elől, aki megszállottja volt az ereklyének.

• 1973. november 23. Elkészítik az első televíziós felvételeket a lepelről.

• 1978. augusztus 26-tól október 8-ig kiállítják a leplet, annak alkalmából, hogy négyszáz éve szállították át Chambéryből Torinóba.

• 1983. március 18. II. Umberto meghal, és a lepel a herceg végakaratának megfelelően a Szentszék tulajdonába kerül.

• 1988. A lepelből vett mintát radiokarbonos kormeghatározásnak vetik alá.

• 1993. február 24. A leplet ideiglenesen a torinói katedrális főoltára mögé szállítják, a Guarini kápolna restaurációs munkálatai miatt. Négy évig őrzik itt, majd visszaszállítják a kápolnába.

• 1997. április 11–12. A kápolna restaurálási munkáinak befejezése előtt néhány nappal a Guarini kápolna egy tűzvész során teljesen kiégett. A leplet egy torinói tűzoltó mentette meg.

• 1997. április 14. Az őrzéssel megbízott bizottság megállapította, hogy a lepel nem szenvedett sérülést.

• 1998. április 18. – június 14. A Secondo Pia által készített első fényképfelvétel 100 éves évfordulója alkalmából nyilvános kiállításon mutatták be a leplet.

• 2000. augusztus 12. – október 22. II. János Pál pápa elrendeli a lepel kiállítását a kereszténység 2000. évfordulója alkalmából.

• 2002. június – július 23. A lepel restaurálása: a szövetet kicserélték egy steril anyagra, és eltávolították a háromszög alakú foltokat.

• 2009. A legmodernebb, háromdimenziós technológiák segítségével sikerült elkészíteni Jézus „valódi” arcának rekonstrukcióját. Mindezt a The History Channel legújabb, The Real Face of Jesus című, kétrészes dokumentumfilmjében mutatták be. Novemberben Barbara Frale, a vatikáni levéltár kutatója számítógépes úton kinagyította a leplen szórványosan olvasható, alig látható görög, latin és arámi nyelvű szavak képét.