A SZEMÉLYES FOTÓ ELMÉLETI VONATKOZÁSAI 2.

„A fotográfia az ember változó pillantása,

amellyel a világra – olykor a saját pillantására – tekint.”1

A hároméves Kállai Ernő-ösztöndíj keretében végzett kutatás második éve volt a leginkább elméleti rész2: ebben két alapvető dolgot vizsgáltam kutatási témámmal, a személyes fotóval3 kapcsolatban. Azt, hogy mi és kik között történik a személyes fotó létrehozásakor.

A személyes fotográfia létrehozása során ugyanis a fotós átkerül a kamera egyik oldaláról a másikra: a képet létrehozó szubjektum és a kép tárgyául szolgáló objektum valamilyen módon egyesülni látszik/szeretne. A fotós ezúttal a világnak azt a szeletét próbálja pillantásával befogni, amelyet saját maga foglal el, vagy még inkább: amely őt magát kijelöli, fogja és fogadja be.

Ennek a szituációnak két alapvető jellegzetességét vizsgáltam a második kutatói évben. Az egyik a kamerát kezelő fotós tekintete. Az ehhez kapcsolódó kérdés az, hogy mi történik a személyes fotóban a tekintet által. A második kérdéskör az én–másik viszonylatoké, itt a kérdés az, hogy ki tekint kire a személyes fotográfia létrehozása során.

A személyes fotó készítésekor saját magunk akar úgy rátekinteni az énünkre, ahogy mások teszik azt. Fontos, hogy az önmagunkra tekintést tág értelemben veszem. Ugyanis a személyes fotó körébe tartoznak olyan munkák is, amelyeken a fotós alakja nem jelenik meg. Többek között emiatt is tágabb műfaj, mint az önarckép. Ezekben az esetekben a fotós nem önnön alakjára tekint (saját „tükörképére”, „lenyomatára”), hanem a „másfél méter”4 által befoglalt dolgaira, legyen az tárgy, tér-darab, saját testének részlete, vagy azok a mások, akik ezen intim szféra szerves részei a fotóshoz való kötődésük okán. Ezen tárgyak vagy más személyek éppen úgy tekinthetőek „tükröknek”, „nyomoknak”, amelyekben a fotós személyisége visszatükröződik, vagy amelyekből kiolvashatóak jellemzői – mert kiválasztásuk, a hozzájuk való kötődés ténye, ábrázolásuk módja mind nagyon sokat árulnak el róla. Ábrázolásuk, megörökítésük során ezek is építőkockái lesznek a fotós intim, személyes terének.

A tekintet a sartre-i filozófia egyik kulcsfogalma; a lényege nagyon leegyszerűsítve, hogy az a látómező, amelynek a szubjektum áll a középpontjában, tőle független, azaz nincs a kontrollja alatt. Így bármikor egy másik szubjektum tekintetének objektumává válhat, s válik is. Azért is paradigmaváltó ez az elmélet, mert Sartre ezzel a tézisével lép ki a karteziánus hagyományból: már nem érvényes a cogito ergo sum. E helyett: „Durván egyszerűsítve: vagyok, mert vagyunk – látom, hogy te látod, hogy én vagyok.”5

Az új helyzetbe került szubjektum viszonya is módosul a szintén kimozdult objektumhoz képest. A fényképezőgép funkciója, lehetősége, jelentősége, hogy létrehozza a kettőt egymás számára, egymás viszonylatában konstruálódhatnak meg, jönnek, jöhetnek létre. Amikor a fotós átmegy a kamera „túloldalára”, akkor azt demonstrálja, hogy a kettő valóban összeolvadhat. A fényképezőgép a tekintet ilyen módon való strukturálásával ráadásul megindokolja, megvalósítja és reprezentálja a szubjektum létét.

Lacan a sartre-i alapokból indul ki, de jelentős különbség, hogy az ő koncepciójában a Másik már nem egy látható, konkrét másik egyén, hanem a szubjektumban interiorizálódott kép. A tekintet Lacannál „mások jelenléte mint olyan”.6 A többes szám és a bensővé tétel a szimbolikus interakcionizmus általános másik fogalmát vetíti előre. A szubjektum láthatóvá is eleve csak a tekintet által válik: annak a fényében lesz megpillantható (a tekintet mint egy fénysugár vetül rá), s ezt követi a „rögzítés” (kattintás) pillanata, amely létét is bizonyítja majd. Önmagának felismerését saját maga és a Másik számára is.

A személyes fotóban az elkészült képen az a másik van, aki nem „én” vagyok. Én elkészítem a képet, hogy lássam magamat (= másikat), de amikor én az elkészült képet nézem, már a másikat nézem.7 Aki egyúttal én magam vagyok, olyan általánosítható módon, ami a felismerést és azonosítást segíti elő. Már nem csak „ez vagyok én”, hanem „ilyen vagyok én”. Még akkor is, ha a személyes fotó, amint megragadhatóvá teszi, egyben sematizálja is a szubjektumot. Korlátainkkal szembesülünk, azzal, hogy az önmagunkról alkotott kép esetében is csak bizonyos mennyiségű információt és aspektust tudunk egy időben aktívan használni és figyelembe venni. Azonban minél több, aktívvá tehető, „elővehető” ön-sémával rendelkezünk, annál változatosabb lehet önképünk, és reflektáltabb a működésünk.

Hogy mit láthatunk önmagunkról mi és a többiek, azt egy pszichológiából vett modell segíthet elgondolni. A Johari ablak-modell négy részre osztja fel az én és a másik közötti interakciók mezejét, a szerint, hogy az én hogyan és mire vonatkozóan tud visszajelzést befogadni saját magáról a másik felől, azaz, hogyan lát rá saját magára.8 Az első negyed az a rész, amelyet az én is tud/lát saját magáról, s a környezete is tudja/látja róla (nyitott terület). A második rész, ahol az én tudja/látja önmagának azt az arcát, amelyet viszont a környezete nem lát róla (zárt terület). A harmadik rész az az arc, amelyet a környezet, a külvilág tud/lát az énről, de az nem látja saját magáról (vak terület). A negyedik arcot sem az én nem tudja/látja saját magáról, sem pedig a környezete nem tudja/látja róla (ismeretlen terület). Ez a tudattalan részünk. Mivel nem látjuk, a tartalmát sem tudjuk tudatosan magunkra vonatkoztatni. Éppen ezért nem ezt a részt szeretné feltérképezni a személyes fotóban az önmagát vizsgáló fotós. A harmadik rész hasonlít a negyedikhez, amennyiben azt, ami ott van, amilyenek a másik szemében vagyunk, azt nem látjuk=tudjuk magunkról. De éppen azért, mert a másik tudja – így tudható. A másik pozíciójába helyezkedve talán felfejthető, megpillantható általunk is. A személyes fotóban az én mintha a külső szemlélő által az ebben az „ablaknyílásban” befogható látványt szeretné úgy megpillantani saját magáról, hogy közben nem veszíti el önmagát. A lehető legáltalánosabban véve, ez a személyes fotóban létrejövő tekintet kiindulópontja, célpontja és iránya.

Így már feltehető a következő kérdés: Ki az a másik, aki engem néz, aki ezáltal többet tud nálam rólam? Az önismeret, az én létrejöttének és fejlődésének meghatározására számos elmélet született már. Az énnel kapcsolatos fogalmak közül az énkép a legkomplexebb, a személyiség önmagáról alkotott képe, amely jórészt mások véleménye alapján jött létre. Az én komplex, ami azt jelenti, hogy sok és többféle én-részünk van, amelyeket a különböző tevékenységeinkben, helyzeteinkben és kapcsolatainkban fejlesztettünk ki. Az énkép különböző kontextusokhoz köthető, és minden elmélet szerint egyszerre stabil és alakítható, amenynyiben az aktív énképet befolyásolják az aktuális helyzetben releváns információk. „Ez lehetővé teszi, hogy az új tapasztalatok fényében az énrendszer elemei újjászerveződjenek, és ezáltal az énrendszer átalakuljon, a stabilitás pedig az énérzés folyamatosságát biztosítja. Azt, hogy valaki különböző időpontokban is többnyire hasonló tulajdonságokkal írja le önmagát, hiszen az emberek hajlamosak olyan információk kiválasztására, amelyek megerősítik az önmagukra vonatkozó nézeteiket, elképzeléseiket, és visszautasítanak minden olyan információt, amelyről azt gondolják, hogy ezen elképzeléseiket kikezdheti, ezzel mintegy fenntartva énképük stabilitását.”9

Felmerül a kérdés, hogy mi történik a műteremben a fotós és a kész kép között. Mit lát a fotós saját magáról? Hozzájárulnak-e a fotók saját én-érzése folyamatosságának megéléséhez? Vagy éppen a változások, az én többarcúsága, kontextualitása az izgalmas számára, ez adhat többletet saját énképe kialakításához? És egyáltalán: hogyan áll össze egy kép a sokból?

Az énkép a fejlődése során végig személyközi marad. A személyközi énelméletek egyik legfontosabb forrása a szimbolikus interakcionizmus, amelynek különösen fontos fogalmai témánk szempontjából a reflektív én (looking glass self) és az általános másik (generalized other). Az előbbi szerint az én nem más, mint arra vonatkozó elképzeléseink összessége, hogy mások mit gondolnak rólunk. Az önismeret egyik fontos forrása a többi ember általunk kiváltott reakciója. Ezek tükrözik a mi önképünket, amellyel így is szembesülhetünk.10 Korábban említettük a személyes fotó azon típusát, amikor a fotós maga nem szereplője a fotónak, hanem az intim szférájába tartozó emberek és tárgyak jelennek meg a képeken. Ezeket fentebb a kötődésük, a kiválasztottságuk okán neveztük tükröknek, amelyek révén sok minden kiderül a fotós személyiségéről. A looking glass self-modell további magyarázatul szolgálhat ahhoz, hogy az ilyen fotókat is a személyes fotó köreibe soroljuk.

„Az általános másik (generalized other) koncepciója arra utal, hogy a személy (…) szignifikáns személyek egy általánosabb csoportjának nézőpontját veszi fel. (…) Mead szerint nem úgy látjuk magunkat, mint ahogy a konkrét mások látnak bennünket, hanem egy általános másik nézőpontjából…”11 Különösen izgalmas jelenséget figyelhetünk meg ennek kapcsán. A személyes fotó esetében a fotós a benne élő, tudattalan módon létrehozott általános másik külsőnek tekintett pozíciójából néz önmagára. Majd amikor az így létrejött képeket rendezi kiállítási anyaggá, akkor egy másik általános másik, a közönség elképzelt tekinteteinek összességét veszi figyelembe. A fotókban létrejött tükörképek, lenyomatok, én-információk és felismerések képei többféle módon tudják a fotós önreprezentációs céljait, igényeit szolgálni. A képelkészítés koncepciójának kigondolása mellett a kész anyagok közötti válogatás lehet az önmagukkal való szembesülés legizgalmasabb fázisa. Mintha a művészek önnön képének feltárási folyamatában szerzett tapasztalatok összegzése és a tanulságok levonása a kiállítási anyag összeállításával történne meg. Úgy tűnik föl, az önmagukról újként előhívott képet ismét mások tekintetében szeretnék megmérni, újra látni.

Somogyi Zsófia

Jegyzetek

1 Hans Belting: A médium transzparenciája. In: uő.: Kép-antropológia. Kijárat Kiadó Budapest, 2007. 246–274. o., 250. o.

2 2007–2009 között az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő művészettörténészi–műkritikusi ösztöndíjasaként végeztem kutatást. A három év alatt három nagyobb gondolatkört jártam be: ezek lényegét-vázlatát olvashatják négy részben a Fotóművészetben.

3 Azaz a fotós saját életanyagával dolgozó fotográfiákkal.

4 Puklus Péter: Másfél méter, avagy a közvetlen környezet dokumentálása a kortárs fotográfiában. MOME, DLA. Kézirat.

5 Almási Miklós: A szabadság kézikönyve. Mozgó Világ, 2008. március. , Letöltés ideje: 2008. 10. 31.

6 Idézi: Kaja Silverman: Fassbinder és Lacan. A tekintet, a nézés és a képmás újragondolása. Magyar megjelenés: Enigma 41., 2004. 61 – 85. o. Fordította: Kis Anna. 66. o.

7 Csatlós Judit: Én-kép. Közép-európai én-történetek. Katalógus bevezető. Dorottya Galéria, Lumen Galéria, Budapest, 2005.

8 A Johari-ablak modellhez ld.: Letöltés ideje: 2008. 12. 05.

9 Tókos Katalin: A serdülőkori önismeret az elméleti és empirikus kutatások tükrében – pedagógiai megközelítésben. Eredeti megjelenés: Új Pedagógiai Szemle, 2005/10. 42–60. o. Letöltés ideje: 2008. 12. 29.

10 Tókos, im.