A PÉCSI JÓZSEF FOTÓMŰVÉSZETI ÖSZTÖNDÍJASOK BESZÁMOLÓ KIÁLLÍTÁSA

Volt már olyan, hogy nem tudtál mit kezdeni magaddal? Valahogy semmi sem volt az igazi, semmi nem tűnt olyan izgalmas célnak, hogy akár a kisujjadat érdemes lett volna megmozdítani érte? Néha talán nem is vagyunk tisztában azzal, mekkora szerencsénk van, ha tudjuk, hogy mit akarunk az életben, s hogy mit tegyünk ennek eléréséhez. Ha tudunk akarni valamit egyáltalán. Arról a hajtóerőről van szó, amely továbbvisz a reggeli felkeléstől a tűzhelyig (kávé, tea), a buszmegállótól a munkahelyig. A legapróbb mozzanatokra, amelyekből felépül egy napunk. A képességre, hogy ezekből olyan struktúrát építsünk magunk köré, amely megtart – a következő pillanat után is.

A világhírű pszichológus, Eric Berne Emberi játszmák című művében nem csak az önmagunkról való mindennapos gondolkodásba immár beivódott tranzakcióanalízist és játszmáink természetét írja le frappáns módon. Három igen egyszerű szükségletet nevez meg, amelyek kielégítetlensége fizikai tüneteket is okozhat. Ezek az ingeréhség, az elismeréséhség és a struktúraéhség. Mindhárom abszolút tágan és személyre szabottan tölthető fel konkrét tartalommal, most a kulturális, csoport és társadalmi jellemzőket nem említve. Ha nem kapunk ezekből eleget, éppen úgy sorvadhatunk el testi és lelki értelemben egyaránt, mintha valódi tápláléktól fosztanának meg bennünket.

Idén hárman szerepeltek a Pécsi József-ösztöndíj beszámoló kiállításán. A díjazottságon kívül még valami közös volt bennük: mindannyiuk sorozata az idő strukturálásának, a valahová tartozásnak, a mindennapok kereteinek kérdéseit vizsgálja.

Hartyáni Norbert sorozatában a fotóalanyokkal kapcsolatos kérdés volt azonos: mivel tölti az illető a szabadidejét? A fotókon változatos tevékenységek jellemző pillanatait látjuk, jó rendezésben: szépen haladunk a nappaltól az éjszaka, a nyitott terekből a zárt, intimebb terek felé. A képaláírásokban információt kapunk a fotó készülésének helyszínéről, az illető nevéről, koráról és foglalkozásáról. Hogy hogyan tölti a szabadidejét a főszereplő, az a képből derül ki. A foglalkozás és a szabadidős tevékenység egymás mellé helyezése azt sejteti, mintha az összefüggést is vizsgálna a sorozat: így mulat egy rendőr, így meg egy bróker. Ez problémás, hiszen ilyen összefüggések feltárásához nem elég az anyag, és úgy tűnik, nem is ez a célja. Nekem a nevek elegek lettek volna, és aztán békésen elnézegettem volna a képeket a saját előítéleteim behatárolta megfejtési lehetőségeimmel, miszerint ki is lehet Tibor vagy Béla, aki így, illetve úgy tölti a szabadidejét. Fiatalokat kapott lencsevégre a fotós akkor, amikor nem mást csináltak, hanem csak úgy voltak, ráadásul éppen abban a közegükben-tevékenységükben, amikor mindegy, hogy rendőrök vagy raktárosok. Éppen ezeket a társadalmi címkéinket tudjuk levetni szabadidőnkben – felvéve persze egy másikat, miszerint kertészkedő, kiránduló, nagy-bulis stb. Egy-két esetben ellentétes az elsődleges asszociációinkkal, például hogy a tanársegéd sótlan, és így meglepő, új szempontot hozhat be, ha vízesésekbe látjuk őt ugrálni. Illetve, talán még az lehet érdekes tapasztalat, hogy a szabadidős tevékenység mennyire nem árulja senki hivatalos arcát, hogy bármelyik szereplő kikapcsolódhat úgy, ahogyan mi szoktunk, pedig nem is vagyunk brókerek. A koncepció problémái mellett a sorozat szépen felépített, és több igazán jó, a tevékenység hangulatát, a benne megtalált pörgést avagy harmóniát, intimitást, a helyzettel való eggyé válást jól érzékeltető képet találunk benne.

Simonyi Balázs pláza generációt bemutató anyagában szintén vannak nagyon eltalált képek, itt a koncepció szorosabb, konkrétabb. Egy látszólag egységes csoport, egységes életforma került górcső alá. Ám éppen úgy, ahogy minden, több embernek szánt teret többféle módon és céllal használunk, ugyanígy a pláza, a plázázás is teljesen eltérő tevékenységeknek ad otthont. Második otthont, amint a sorozat alcíme (Otthon 2.0) is jelzi, amely egyúttal utalás a számítógépek szolgáltatta virtuális világokra. Ha az otthont olyan helyként értelmezzük, ahol az ember a többiektől védetten élheti meg intim kapcsolatait, akkor a plázázók esetében különösen fontos, hogy köztéren valósulnak meg az intimitások, a baráti, párkapcsolati közös időtöltések. Ez egyébként más csoportra, az utcán élőkére is igaz, a hajléktalanokra, az utcagyerekekre. A jelenségben külön szívszorító, hogy a plázák, néhol utcanevekkel ellátott folyosóikkal, scifikből ismert, zárt légterű városokra emlékeztetnek, és úgy is működnek. Ezekben a luxus-városokban azonban csak egy szint felett van jogosultság az ott-létre: minimális pénz, a kinézet szintjén egy bizonyos mércének való megfelelés szükséges. Dress-kód azért van. A plázák utcagyerekeinek ezt a szintet hozniuk kell. A sorozat felvetése mintha Hartyáni sorozatának projektszerű kiterjesztése lenne: egy szabadidő-eltöltési módra, helyre fókuszál a széria, ennek jellegzetességeit, jellegzetes figuráit mutatja be. A fiú, hátán a halál kéznyomával, finoman utal ezeknek a fiataloknak a depressziós, életunt, spleenes életérzésére. Ami persze kicsit magyarázható is: ha azt mondom, hogy minden rossz, semminek sincs értelme, akkor ez jó indok arra, hogy céltalanul lebegjünk benne. Nem, nem alibi, hanem védelem. Önvédelem. Azon túl, hogy szívszorító belegondolni az olyan életbe, ahol az anyag, amelyből összeállnak a pillanatok, percek, napok, hetek, az annyi, amennyit egy pláza nyújthat. Hogy az ingerekre csak itt tud valaki szert tenni, hogy a hová tartozás érzését csak itt találja meg – ezzel együtt, érdemes önkritikus módon szemlélnünk saját kultúrpesszimizmusunkat. Főként generációs betegség ez, amelyet mindenki elkap, ki előbb, ki később: hogy ami utánunk jön, az már mind csak hanyatlás…

Hová lettek a régi, nagy dolgok? Simonyi jól elkapott pillanatai, „ijesztő” portréi minden előítéletünket, előzetes feltevésünket alátámasztják, de ennél többet nem mutatnak. Az anyag koncepciójában elmondja, hogyan érkezett a témához (lakótelepi fiatalok fotózása után), így érthető, hogy mi volt a kiindulópontja. Az mindenképpen fontos, hogy foglalkozik velük (hiszen ezt életük igazán fontos szereplői nem nagyon tették meg), még akkor is, ha maga is tovább táplálja a sztereotípiákat a plázageneráció származását, öltözködését, sminkjeit-maszkjait, pózait illetően.

Hernád Géza kifejezetten megrázó sorozata kiemelkedik az idei anyagból. Tényleg olyan bugyrát mutatja társadalmunknak, a mának, amely legtöbbünk szeme elől rejtve marad. Az élet ma meghatározott ritmusából és kereteiből kieső, mentálisan betegnek tartott emberekkel kapcsolatban a laikus kérdés már az is lehet, hogy az ő idejük vajon mivel telik. Hiszen elképzelésünk sincs azokról a valóságokról, amelyekben ők élnek. És pláne: ki az az ők? A 6-os számú kórterem óta tudjuk, hogy ez is relatív: társadalmi konszenzus kérdése, hogy kit tartunk őrültnek. Könnyebb dolgunk van az ön- és közveszélyes vagy önellátásra képtelen emberek esetében, már ami a besorolásukat illeti. Belső világaink összeegyeztetése amúgy életre szóló feladat – egymás megértéséig eljutni is óriási és szüntelen munka. Mindenkit a saját fejében lévő valóság tart életben, hajt előre, ezen belül nyernek értelmet a dolgok, csak itt tudjuk, mi is legyen a következő mozdulat. A plázageneráció fiataljainak napi cselekvéseiből ez tűnik hiányozni, a plusz töltés, a valamire irányulás. Nekik a szüleik, a barátaik, a társadalom nem segített megtalálni a célt, senki nem kódolta beléjük, hogyan kell akarni valamit. Sőt, azt sem, hogy ők is akarhatnak valamit az élettől, mert megérdemlik, elég jók hozzá. A mentális betegek szétszóratása hasonlóan ijesztő magára hagyási történet. Az ő valóságképük nem igazán egyezik a legtöbb emberével, akivel Magyarországon együtt élünk. Ez aztán kisebb-nagyobb problémákhoz vezethet. A megoldás pedig jó ideje az volt, hogy saját közeget kaptak, kiemelve, megvédve a mindennapoktól. Az OPNI megszüntetésével ezt vették el sokaktól, és lőtték ki őket az űrbe, lebegni. Nem bírálhatom a döntést, nem értek ehhez. Magukra hagyni azokat, akik rászorulnak a többség gondoskodására – számtalan formában tesszük minden pillanatban. Íme egy újabb példa.

Hernád Géza sorozata személyeket mutat, saját történettel rendelkező, egész embereket. Az idős édesanyja mellett álló volt ápolt a szegénység közepéből néz ki ránk. Mi meg vissza rá a kérdéssel, hogy mi lesz vele, ha magára marad. Az egykori gépkocsivezető napi rituáléja az egész helyzet szimbóluma: már egyedül, egy egyszemélyes kádban fürdik, amit abban a medencében helyezett el, amely anno sokak fürdéséhez szolgált. A kád vize gyönyörű zöld, a kád körül a napon elhelyezett ládákban az aszalt gyümölcsök egy telken töltött hétvége hangulatát idézik. A kép egy sűrű, nehéz mondatra is lefordítható: hát ilyen a magányos fürdés egy kiszáradt medencében. Ilyen szürreális eredménye van néha az élet értelme keresésének, ha nem tudunk elszakadni onnan, ahol egyszer már megtaláltuk.

Somogyi Zsófia

(Mai Manó Ház, 2010. március 25.–május 2.)