A FÉNYKÉPÉSZ SZAKMA NÖVEKEDÉSE A MAGYAR KORONA TERÜLETÉN, 1840-1890

A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében található fényképek közül eddig 156 610 darab művet dolgoztak fel egy számítógépes adatbázisban, s a feldolgozás során 6276 különböző mester neve bukkant fel. Ez a rendkívül magas szám arra ösztönzött, hogy átgondoljam és rekonstruáljam a fényképész szakma növekedési ütemét a legkorábbi időszakban.

1840–1855 között, a dagerrotípia idejében a tárgyakon feltüntetett jelekből, felira­tokból, illetve a készítésükre utaló hírlapokból és némi levéltári forrásból lehet következtetni az árnyképészek (dagerrotípisták) személyére.

2000-ben, Kincses Károly gyűjtése alapján, a mesterek 32 fős csoportjáról tudtunk Pozsony, Budapest, Kolozsvár körzetben. Azóta is növekszik azoknak a személyeknek a száma, akikről tudható, hogy ismerték és alkalmazták a legkorábbi technikát.

2005-ben a Magyar Fotográfiai Múzeumban 55 személyt tartottak nyilván, közülük 40 hivatásos és 15 műkedvelő volt. Ezt a névlistát már én is közöltem egyszer. Közülük a leghíresebb, Marastoni Jakab tevékenysége viszonylag pontosan feltárt. Címjegyzékek, összeírások, adóívek ekkor még nem léteztek. Az 1846-ra megjelenő Iparcímtár csak Nusz és Fajth optikusokat említette meg, akik kamerákat is árusítottak. Az 1848-ra szóló következő kötetben megtaláljuk Calderoni István A csillagászhoz és Mayer György Tiroli vadászhoz című boltjait, ahol ez időben dísz- és nürnbergi áruk eladásával foglalkoztak.

Az 1840-es években két mester kapott pesti polgárjogot: Kawalky Lajos (aki később árny- és fényfestésznek nevezte magát) és Kramolin Alajos gyógyszerész. A magyar szabadságharc bukása számos mester halálát, meghurcolását hozta, sokan elmenekültek az országból. Az egyik túlélő, Kawalky 1850-ben áthelyezte a műtermét a Tigris fogadóból a Diana fürdőbe. Az 1850-es évek súlyos politikai viszonyai miatt nem rendelkezünk konkrét adatokkal a polgárok foglalkozásáról, megélhetéséről. Körösi József az 1870-es népszámláláskor összehasonlító vizsgálatokat folytatott, és újra átnézte az akkor még meglévő 1857-es népszámlálási adatokat.

A teljes magyar lakosság:

1857-ben 13 667 858 fő

1870-ben 15 417 327 fő

Ebből az iparban dolgozott:

1857-ben 182 337 fő

1870-ben 355 837 fő

Az iparos réteg 173 636 fővel emelkedett. Ebben az összeírásban a X. osztályba tartozott az „Iparos művészet” (ebbe tartozott a fényképészet), amelyben 929 fő dolgozott, ennek eloszlása: 25 munkaadó, 714 munkás, 177 tanonc (13 kérdéses személy). Az iparban tanuló tanoncok száma 4535 fő volt, ebből 177 fő dolgozott például a sokszorosító iparban. Életkoruk szerint 14 éves korig 88 fő, 15-től 20 éves korig 86 fő, 21-től 25 éves korig 3 fő. A legtöbb tanonc (47 fő) 15 éves volt.

Sajnos, ebben a népszámlálásban nem közöltek konkrét foglalkozásra utaló táblázatokat.

Újabb személyekkel gazdagodik a fényképészek névsora az 1859-től induló Pester Lloyd-Kalender közléseivel. A nevek és címek nem azt tükrözik, hogy hány műterem volt Pest-Budán, hanem azt, hogy hányan hirdettek. Mivel elég gyorsan változnak a személyek, rájövünk, hogy néhányan csődbe jutottak, vidékre költöztek vagy szakmát váltottak. A Kalender indulásakor 14 műterem hirdette magát, köztük egy nő is: Werner Karolina. Ők voltak a korszak leghíresebb művészei; érdemes idecitálni a névsort, hiszen ezáltal lehet azzal szembesülni, hogy a szűk szakmai rétegen kívül ma már nem ismerik őket.

Buchetmann József: Buda, Fő utca 633.

Fájth János: Pest, Hatvani utca 1.

Friedmann P: Pest, Erzsébet tér 13. (Szakács nem jelzi)

Glanz R: Pest, Erzsébet tér 13. (Szakács nem jelzi)

Heidenhaus Ede: Buda, Új utca 698.

Heller József: Pest, Kristóf tér 2.

Kawalky Lajos: Pest, Diána fürdő 8.

Mayerhoffer Károly: Buda, Horváth-kert

Müller Károly: Pest, Úri utca 2. (Szakács nem jelzi)

Simonyi Antal: Pest, Váci utca 1.

Streliszky Lipót: Pest, Bálvány utca 1.

Streliszky Náthán: Pest, Erzsébet tér 2.

Tiedge János: Pest, Kristóf tér 5.

Werner Karolina: Pest, Hatvani utca 13

Látható az arány: 14 mesterből 3 nem szerepel a nagy gyűjtemény által felállított listában.

A Pester Lloyd-Kalenderben 1863-ban Pesten és Budán 26 műteremből 10 új, amelyek addig nem ajánlották magukat. A szakma növekedése töretlen, az 1868-ban utoljára megjelenő kalendárium 40 fényképész nevét közölte. Ezután a Pollak testvérek adtak ki minden évben Adress-Kalendert, amelyben a „Photographen” csoport folyamatosan megjelent. Változó a névsor, a 40-50 fős hirdetős lista a főváros kiemelkedő szerepét tükrözi.

Vajon hány fényképész dolgozott a teljes magyar korona területén? Szakács Margit, a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárának egykori vezetője, a gyűjteményükben őrzött fényképek hátoldalait átnézve egy névsort tett közzé, amelyben a budapestiek és a vidékiek működési helyét és idejét is megadta.

Ha ezt a két névsort összesítjük, akkor az 1880-ig terjedő időszakig 400 mestert számolhatunk össze. Ez természetesen bővíthető Erdélyre és a Bánátra, sőt az egyes magyar városokra vonatkozó kötetetek, tanulmányok alapján is; Szeged, Miskolc, Szolnok, Esztergom, Győr, Debrecen fényképészeit jól ismerjük a helyi kiadványok segítségével. Ezekkel és a hírlapokban megemlített művészekkel további 200 fővel nő a névsor. Ha megjelenne ez a 650 fényképész nevét felölelő lista, nyilván mindenki tovább tudná folytatni, ki tudná egészíteni. Ez történik folyamatosan Szakács alapvető listájával is.

A fényképészek anyagi helyzetére való utalások nagyon szegényesek. Fontos lenne ennek az ismerete is, mert ezáltal tudjuk elképzelni társadalmi helyzetüket. Tudvalévő, hogy 1848 és 1874 között a választójog cenzusos volt, amelyben vagyoni, jövedelmi és értelmi cenzust használtak. Földtulajdon esetén ez 5–15 hold között ingadozott, városokban 300 forint értékű ingatlanhoz kötötték. Az 1874-es új választójog (amely 1913-ig volt érvényben) alapján több kategóriában az adóhoz kötötték a cenzust: a vidéki iparos 6 forint, a városi 10 forint 50 kraj­cár után vált jogosult választópolgárrá. Az Osztrák Császárság 1862. évi kimutatása szerint az iparadót fizető önálló fényképészből csak 294 volt.

Nézzünk meg néhány magyar adatot: 1870 – Pest város statisztikai közleményei alapján tudjuk, hogy 36 fényképész 1921 forint adót fizetett.

A Belvárosban 8 fényképész 920 forint adót fizetett.

Ebből Lipótvárosban: 5 fényképész 345 forintot,

Terézvárosban 13 fényképész 457 forintot,

Józsefvárosban 7 fényképész 118 forintot,

Ferencvárosban 3 fényképész 80 forintot fizetett.

A Terézváros adótételei így oszlottak meg: 5–10 forint adót fizetett 1 fényképész, 10–15 forintot 1 fényképész, 15–20 forintot 1 fényképész, 20–25 forintot 3 fényképész, 25–30 forintot 2 fényképész, 35–40 forintot 2 fényképész, 40–45 forintot 1 fényképész, 45–50 forintot 2 fényképész.

A Terézvárosban a legmagasabb adótétel 50 forint, a Belvárosban pedig 195 forint volt.

A korabeli felosztás alapján a IX. csoport a Sokszorosító Ipar (Polygrafische Gewerbe), amelybe a könyvnyomda és a kőnyomda tartozott. A X. csoport az Iparos művészet (Gewerbliche Kunst) volt. Az 1871-es adatok alapján ide soroltak 33 fényképészt, 61 szobafestőt, 14 cégfestőt, 3 kártyafestőt, 35 vésnököt, 11 pipametszőt, 1 „mintász”-t, 1 műmetszőt, 1 porcelánfestőt. Összesen 153 fő alkotta ezt az iparcsoportot.

A 33 fényképész 2755 forint adót fizetett, hasonló összegű volt a 62 kovács és 47 szerkesztő adója is.

1871-ben a fényképészek közül az 50 forintig terjedő kategóriába tartozott a legtöbb, 25 fő; az 50–200 forintos adótételbe 6 fő. A 200 forinton felüli kategóriába soroltak 2 főt, az egyik 300–400 forint között, a másik 500–750 közötti összeget fizetett, övé volt a legnagyobb adótétel: 593 forint.

1872-ben a fényképészek közül az 50 forintig terjedő kategóriába tartozott 17 fő, az 50–200 forintos adótételbe 11 fő. A 200 forinton felüli kategóriába soroltak 2 főt, az egyik 200–300 forint között, a másik 300-400 közötti összeget fizetett, övé volt a legnagyobb adótétel: 386 forint.

A két év adatainak összehasonlítása azt mutatja, hogy növekedett a középkeresetűek aránya, miközben a leggazdagabb jövedelme csökkent.

1873-ban 37 adózó fényképész összesen 2362 forint adót fizetett, 1874-ben 39 fő 2547 forintot.

1873-ban a fényképészek közül az 50 forintig terjedő kategóriába tartozott 22 fő, az 50–200 forintos adótételbe 11 fő. A 200 forinton felüli kategóriába soroltak 4 főt, mindegyik 200–300 forint között, egyiküké volt a legnagyobb adótétel: 210 forint.

1874-ban a fényképészek közül az 50 forintig terjedő kategóriába tartozott 23 fő, az 50–200 forintos adótételbe 13 fő. A 200 forinton felüli kategóriába soroltak 3 főt, mindegyik 200–300 forint között, egyiküké volt a legnagyobb adótétel: 220 forint.

Látható, hogy csökkent a magas jövedelműek aránya, miközben növekedett az alacsony szinten adózók létszáma.

A főváros egyesülése után 1874-ben közöltek először adatokat a budai részen dolgozókról. 7 adózó fényképész összesen 220 forint adót fizetett. Az 50 forintig terjedő kategóriába tartozott 6 fő, az 50–75 forintos adótételbe 1 fő, neki volt a legmagasabb adóterhe: 60 forint.

1875-től hasonló kimutatás nem készült, mert a főváros egyesítése miatt átalakult a Statisztikai Hivatal.

Budapest iparosainak 1877-es ismertetőjében a IX. (Iparos művész) csoportban 9 mesterséget találunk: faldíszítő, fametsző, fényképész, kártyafestő, képfaragó, szobrász, tajtékpipametsző, vésnök, üvegmetsző. 22 fényképészt sorolnak fel: Báyer Sándor, Borsos József, Bülch Ágoston, Csonka Simon, Doctor Albert, Ellinger Ede, Gévay Béla, Halász Anna, Klösz György, Kolics József, Koller Károly, Kozmata Ferenc, Liederhoffer Vilmos, Mayer György, Risko J. és társa, Schöfft Károly, Schrecker Ignác, Sonnenschein Hugó, Straub József, Streliszky Lipót, Varságh János, Weinwurm Antal. A számokkal megterhelt, unalmas tanulmányt e művészek művei illusztrálják.

Az általános jellegű magyar népszámlálások kevés adatot közölnek a foglalkozásokról. 1868-ban a legfontosabb statisztikai kézikönyvben Konek Sándor megállapította, hogy a fényképészet haladásnak indult hazánkban, kivéve a vegytani szereket és papírnemeket, melyek nagy részét még külföldről hozatták. A készülékeket (vagyis a kamerákat) pedig Bécsben készítették, itt volt a birodalmon belül a legtöbb mester: 400 fényképész. A szerző megállapította, hogy az egész Monarchiában hozzávetőlegesen 2000 fényképész vehető fel, mintegy három millió forint értéket képviselő készítményekkel.

Az 1869. III. törvénycikk, amely meghatározta a népszámlálás lebonyolítását és annak folyamatát, a szabályos utasításban a népesség foglalkozásáról úgy rendelkezett, hogy az iparosokat 6 csoportba rendezik. A képírók az 1. csoportot alkotó „Építészeti és művészeti ipar” tagjai közé kerültek. Az első összesítések után igen feltűnő volt a művészek nagy száma, ami abból adódott, hogy a színészek közé a népzenészeket (cigányokat) is beleszámolták. A statisztikusok már előre közölték, hogy az iparágakat önkényesen csoportosították, így a kialakított 6 egység nem helyettesíthette a pontos iparstatisztikát. Ennek a hiánynak a pótlását 1871 májusában indította meg a statisztikai hivatal, de még az 1873-as bécsi világkiállítás alkalmával is csak részleteit lehetett bemutatni az összesítéseknek. Az 1875-ben kiadott, IX. csoportra („Műszerészet és művészeti mívesség”) vonatkozó adatok a magyar korona teljes területére vonatkoztak. E csoporton belül két osztály volt:

33. osztály: hangszerész (39), látszerész (19), műszerész (9), órás (543).

34. osztály: fényképész (87), képíró (22), kőfaragó (szobrász) (41), kőnyomtató (832), könyvnyomtató (103), orgona- és zongorakészítő (44), zongorahangoló (18), gipszalak készítő (mintász) (8) és vésnök (37). Öszszesen 985 fő.

A 87 fős vállalkozó fényképész mellett 66 fő legény és 24 fő inas gyakorolta és tanulta a mesterséget. Ez országos viszonylatban nagyon alacsony számnak tűnik, bár a többi mesterség sincs nagy számban összegyűjtve.

Jekelfalussy József az 1880-as népszámlás eredményeire alapozva közölt általános adatokat a magyarok hivatásáról és foglalkozásáról. 257 önálló fényképész és 219 segéd, vagyis összesen 476 egyén dolgozott szerinte a szakmában.

Összehasonlításként, például az 1081 fő önálló és 1495 fő segéd gyógyszerész, 109 fő önálló és 93 segéd képíró és festő számaránya tanulságul szolgálhat számunkra. Érdekességként 15 vállalkozót és 15 segéd panorámást is nyilvántartottak.

Magyarország gazdasági statisztikája 1884-ben a Papíripar és sokszorosító iparágakba helyezte a fényképészeket (ls. alábbi táblázatot).

A kötetben megállapítják: „A fényképészet művészi színvonalon áll.”

Az 1885-ös állapotra vonatkozóan két forrásunk is van, amelyet ugyanaz a kiváló. lelkes statisztikus állított össze. Jekelfalussy József közreadta az újabb iparstatisztikát. A sokszorosító iparba sorolta a fényképészeket, első alkalomként a férfiakat és nőket külön tüntette fel: összesen 158 önálló mester, 218 segéd, összesen 376 fő.

Fiume önálló egységként szerepelt: 3 férfi önálló vállalkozó, 3 férfi állandó munkás és 1 fiú tanonc, összesen tehát 7 fő

Horvát-szlavón: 17 férfi önálló vállalkozó, 9 férfi 2 nő segéd, 1 fiú és 1 leány tanonc, összesen tehát 30 fő

Összesítve, a Szent István korona országaiban 178 fő önálló fényképészt és 235 segédet, 413 főt tartottak számon.

Az 1885-től megjelenő Magyarország iparosainak és kereskedőinek cím- és lakjegyzéke tájékoztat bennünket az egyes mesterségek helyzetéről. Amikor a statisztikus a helyet és címet közli, csak a vállalkozókat veszi sorra. 77 településen felsorol 167 fényképészt, ebből Budapesten található 35 fő. Ehhez járul 13 horvát-szlavón településen 17 fő és Fiuméban 3 fő. Fényképészeti kellékeket egyedül Türkel Lipót árusított Budapesten.

Veress Ferenc neves kolozsvári fényképész speciális szaklapjában, a Fényképészeti Lapokban 1882-ben számba vette az elődöket. Szerinte 1862 és 1866 között 281-en foglalkoztak hivatásszerűen a fényképészettel, majd felsorol további 58 műkedvelőt, a lapszerkesztőtől a tanárig, az akadémiai tudóstól a csillagászig.

Fejős Imre kiváló történész 1958-ban a szakfényképészeket ismertetve az alábbi létszámnövekedést tapasztalta (sajnos hivatkozás nélkül közölte):

1872-ben 120 fényképész 75 segéd 25 tanuló

1880-ban 257 fényképész 219 segéd

1895-ben 500 fényképész 219 segéd

Az 1870-es népszámlálás összesítésének a végén találunk egy lajstromot a magyar korona országaiban lévő, kétezer lakosúnál nagyobb községekről, mely 1306 települést jelent. A fényképész szakma fejlődése és a közönség igénye következtében szinte minden helyen volt egy-egy műhely, néhány mester persze több településen is felbukkant. Emiatt (és Konek 1868-as említett megjegyzését figyelembe véve) joggal gondolhatjuk, hogy 1840–1890 között 1000 fős fényképező gárdával számolhatunk, ebből száz fő a fizika, kémia tanár, optikus, gyógyszerész, vegyész, tudós, arisztokrata és más műkedvelő. A kibővített Szakács Margit-féle lista a tárgyak vizsgálata felől ad precíz adatsort, a magyar korona területén fényképészeti iparosokra vonatkozó népszámlálási és egyéb statisztikai adatok a gyorsan alakuló, formálódó szakma változásait nem tudták pontosan követni. Persze a további kutatás mindezt tovább árnyalhatja.

Farkas Zsuzsa