TELEK BALÁZS KÉPEI

Telek Balázst, eddigi munkái alapján, elsősorban mint az anamorf képalkotás lehetőségeit kutató fotográfust ismerhettük. A portréhoz való affinitása már az anamorf anyagokon is feltűnő volt. A Nessim Galériában viszont egy csak portrékból álló anyagot állított ki.

A kiállítás a diptichon mint forma köré szerveződött és két részből állt.

Az anyag egyik felét olyan kettős portrék alkották, melyeket egy nagyformátumú kamerába helyezett, lépcsősre hajtogatott felületre exponált. A hátfal elforgatásával az egyes arc részleteket (apa–fia, anya–lánya stb.) egymást követő expozíciókkal összeépítette. Az ilyen képeknek két megjelenési formája lehetséges. Az egyik a kiterített, megszokott síkfelület, a másik az expozíció alkalmával használt lépcsős forma visszaállításával jön létre. Ez utóbbi eljárás révén, ún. kétutas képek születtek, melyek a nézőket a képek előtti mozgásra, nézőpontkeresésre ösztönözik.

A kiállítás másik fele, amiről a következőkben szó lesz, kinyitható-becsukható szerkezetű lightboxokból állt.

Nyugtázhatjuk, hogy Telek számára a kézművesség nagyon fontos elem a képek megalkotásában, a fadoboz párok és a megvilágítás is mérnöki tervezés eredménye. De ez a sorozat messze túlmutat ezeken a részleteken.

Telek Balázsnak a Diptychon sorozaton belül bemutatott lightboxai egy minőségében teljesen új, az eddigi portré megfogalmazásoknál sokkal konzekvensebb és mélyebb anyag lett.

Az eddigi világgal rokon abban, hogy a megvalósítás során egy viszonylag ritka esz-közhöz nyúl. A képi megfogalmazás azonban olyan erős, annyira koncentrált, amely ilyen intenzitással még nem jelent meg a munkái között.

A sorozat 14 darab lightbox párból áll. A portrépárokon egymással szoros kapcsolatban, rokonságban állók arca látható, apa a fiával, anya a lányával, testvérek. A modellek egytől-egyig Telek Balázs családtagjai, ismerősei, barátai közül kerültek ki, csupa olyan ember, akiket közelebbről ismer. Ennek a későbbiekben kifejtendő okokból van jelentősége.

A diptichon, mint fogalom, már a rómaiknál is létezett, de ennek a sorozatnak a képei elsősorban a diptichon 15–17. századi jelentését idézik. A házi oltárét, amelyet a kereskedő összecsukva bárhova magával vihet, hogy esténként kinyitva védőszentjétől kérje a nyugodalmat, a békét és az üzleti sikert.

A sorozatban Telek a Fénnyel játszik.

A megfogalmazás formája és a fény használata külön-külön is, de együtt még erősebben hívnak elő szakrális és művészettörténeti konnotációkat.

Nézzük csak meg Máté és Zoli képét: Máté arcát egy velencei festő is megirigyelhetné, ahogyan a fény néhány részletet kiemel az arcból, élesen elvágva azokat a sötéttől. Vagy ott van Gábor és Gyula képe: a fény sejtelmesen szétoszlik Gyula arcfelületén, valami miatt a szem kiemelődik, és a kontúrok lassan belevesznek a háttér feketéjébe.

A portrépárok legnagyobb részét szülő–gyerek relációban levő alakok alkotják. Telek szemmel láthatóan arra törekedett, hogy az egyes szereplőkről fontosat mondjon el, olyat, ami szerinte az adott modell lényege. A szereplők meztelenek. Telek azért vettette le a a ruhájukat, hogy elveszíthessék azt a felépített identitást, amit az öltözék jelent. Arra tett kísérletet, hogy a személyiségek mélyére hatoljon. Meg kellett várnia, míg a modellek, elveszítve az utolsó fogódzót is, már csak magukkal maradtak.

Telek számára az volt a fontos, hogy képileg adjon pontos megfogalmazást arra, milyennek látja személyiségük magját. Hogy barátai és ismerősei, modellként ott ülve, feladhassák a hétköznapok szerepeit, s va- lami fontosabb látszódjon belőlük. Ezért volt fontos Telek számára, hogy a modelleket jól ismerje. Tudta előre, hogy mire kell koncentrálnia, de azt nem, hogy amit vár, mikor bukkan fel.

Nehéz lenne Szent Bernátról azt bizonyítani, hogy előre látta Daguerre fellépésének következményeit, de azt könnyebb, hogy a világot teremtettnek tételezte fel, és mint ilyennek, legalább az isteni szikrát magában kell hordoznia.

A lélek szépségét tárgyalva írja: „Mikor ez a drága ékesség gazdagon betölti a szív mélyét, akkor kívül is meg kell mutatkoznia, hasonlóan a véka alatt rejtőző mécshez, vagy inkább a sötétben világító fényhez, mely nem maradhat rejtve. Ezután ezt a felragyogó és mintegy sugaraival előtörő fényt magába fogadja a test, a lélek képmása, és szétárasztja tagokon és érzékeken, míg fényt nem kap minden cselekedet beszéd, megjelenés, járás, nevetés (ha csakugyan az), amennyiben komolysággal vegyül és erkölcsiséggel teljes.” (Sermones super Cantica Canticorum)

Ezt várja Telek Balázs, a pillanatot, amikor a test felragyog.

Érdemes tudni, hogy a képek a másik sorozat során már említett nagyformátumú, alapdeszkás kamera hátlapjáról készültek egy digitális géppel. A hátlap rácsozata immanens része a képnek. Nem csak azért, mert a portrék ereje messze túlmutat rajta, hanem azért is, mert Telek ezt használja arra, hogy egy bizonyos távolságot tartson fenn a néző és a kép között, miközben a rész­letek koncentrált megfigyelésére ösztönöz.

Ahogy említettem, a képek többségén szülő–gyermek párok láthatók, és ez rögtön felveti azt is, hogy a képpárokon szereplők az idővel is szembenéznek. Az elmúlttal és az előttük levővel. Ahány kép, annyi viszony. Hogy fordulok a jövő felé, mit látok az eltelt idő alapján? Egyáltalán, érdekel engem a jövő vagy az, ami elmúlt?

Ahány arc, annyi viszony.

Füst Milán ezt írja: „Mármost igazán jó-e a fiatalság? Akkor mért olyan keserűek a fiatalok? Mert azok keserűek csak igazán és nem az öregek. A fiatalok nagy életerejének ugyanis még sok a vágya, az öregség viszont mégis inkább derűre hajló, ez a tapasztalatom. Mert totyog és azt mondja: – átúsztam a folyót, mögöttem a baj, az élet nem is volt olyan nehéz, gyertek utánam. Az ifjúság viszont néz a folyóra és azt mondja: – jaj, ezt kell átúsznom, hiszen tele van örvénynyel.” (Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szá-di küzdelmeinek könyve)

Érdemes végignézni ebből a szempontból is a képeket. Vajon teljes mértékben igaza van Füst Milánnak? Úgy tűnik, a kép árnyaltabb ennél. A Zolival párba állított Máténak nincsenek kétségei, bátran néz szembe azzal, ami előtte áll. A Klárával együtt látható Eszter is erős és ingathatatlan. Már nem gyerek. Mozdulatlan erő. Úgy látom, Klárát nem foglalkoztatja az, ami elmúlt. Mögötte van. Mindketten stabilan állnak az idő két pontján.

Az Eszti és Melinda pár Esztijének konok energiája szinte süt a képből, míg Melinda szinte csak figyel. A konok energia és a meggondolt, távolságtartó határozottság párosa. Szinte tapintható ez a feszültség.

Gábor és Gyula nem csak azért különleges, mert ezen a képen a gyermek is már közel fél évszázada született, hanem mert Gyula arca, a megfogalmazás, azon túl, hogy rembrandti konnotációkat idéz, az egyik legpontosabb, leghatásosabb a sorozatban.

Érdemes a Máté és Zoli, illetve a Robi és Tati párost egymás mellé tenni. A fiatalok oldalán nagyon határozott fénykezelés, élesebben fogalmazott kontúrok. A jobb oldalon a fény és a tartás teljesen más jellegű. A fej megbiccen, és nem látjuk annak a tekintetnek a párját, ami a bal oldali képekből a néző szemébe világít.

Telek arra használja a fényt, hogy az arcon kiemelhessen egy néhány négyzetcentiméteres részt, ami ténylegesen a kép középpontja lesz. A fényt szétszórja az arc egy részén, néha az egész arcon, hogy aztán gyorsan belevesszen a fekete háttérbe. A fekete háttér jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy ezek az arcok szinte világítanak, és az üzenet, amit Telek kiolvas belőlük, koncentráltan jelenjen meg a felületen.

Pontosan tudja, hogy mi az, ami a nagyformátumú kamerával megvalósítható, ki is használja a lehetőséget, hogy egy-egy apró éles folttól eltekintve az arc egésze szinte feloldódjon, eltűnjön, belezuhanjon a háttérbe.

Telek Balázs számára a fény a kibontás, a képi megtermékenyítés, az igazság eljövetelének pillanata. Ebben a sorozatban úgy dolgozik a fénnyel, ahogy a festészetben volt szokás. Ebben az anyagban a fény ilyetén való felfogásának a szimbolikus tartalma kerül a középpontba. Látható, hogy a fotós egy fényforrást használ az arcok megvilágítására. Kicsit hasonló a fénnyel való munka, mint Van Eyck vagy Vermeer esetében. A fény szakrális jellege minden képen jól látszik.

Ezek az alakok nem idealizáltak. Inkább abban rejlik a kifejező erejük, ahogyan Telek hozzájuk közelít. Ezekkel a képekkel azt bizonyítja, hogy létezik olyan kapcsolat, amely a személyiség misztikus magját és a külsőt összeköti, s ha ez a kettő egyensúlyba hozható, akkor a belső fény világítja meg az arcunkat.

A gondolat, hogy a személyiség mélyén van valami nagyon nehezen feltárható és mégis állandó, ami kibontható, de sokféle réteg takarja el, több mint ezer éve tárgya a misztikusok gondolkodásának és a portrékészítőknek.

A fényforrás néha ott látszik a szemekben. A fény a szemekben Telek számára lehetőség, hogy csak ilyen eszközzel kibontható tartalmakat adjon a nézésnek. Hasonlítsuk össze azokat a képeket, ahol ez észrevehető! Nem csak arról van szó, hogy a fényfolt megjelenése elkerülhetetlennek tűnik, sokkal inkább arról, hogy ez a fény határozottsággá, lemondássá, kíváncsisággá, erővé, konoksággá, megnyugvássá változik.

Vannak portrék, amik kifejezetten szakrális utalásokat tartalmaznak, annak ellenére, hogy hétköznapi emberekről készültek. Ilyen a Balázs és Barnabás páros Krisztus feje és ilyen számomra Dani és Zoli Szent Sebestyén-szerű megfogalmazása.

Még valami, ami érdekes lehet a képpárokkal kapcsolatban. A fiatalabb–öregebb párok fiatalabb tagjai, három kép kivételével a tizennégyből, a képek a bal oldalára kerültek. Ez arra utal, hogy Telek olvasásra szánta ezeket a párokat. Arra, hogy valamin áttekintsünk. Felhasználja az akaratlan olvasási irányt, hogy vezesse valamin a szemünket, ami a fiatallal kezdődik, és az öreggel ér véget. Ebben az olvasatban annak is más értelme van, hogy a Balázs és Boldizsár kép konfigurációja miért tér el a többiétől.

Mint diptichonnak van még egy rétege. A diptichonok esetében a donátor általában a bal oldali szárnyra került, és a jobb oldali szárnyon jelenítették meg a védőszentet. Hozzájuk fohászkodtak, nekik mondtak hálát. Vajon van-e védőszent szerepük a szülőknek? Ki véd kit? Védenek, támogatnak, utat mutatnak, óvnak?

Telek Balázs figyelemreméltó sorozatot alkotott. Akár időszerűtlennek is tűnhet, a világ jelen állását és hazai közérzetünket tekintve. A sorozat létezéséből, megvalósulásából azonban az következik, hogy arra, ami közelebbről és távolabbról körülvesz bennünket, lehetséges ilyen választ adni.

A válasz milyensége pedig az alkotót minősíti.

Surányi Mihály