SZEMÉLYES FOTÓ

,,Minden szembenézés – így a napló is – tükör:

fegyelmet és felelősséget kényszerít ránk; vagy köribénk zárul,

hogy önmagunkat csodáljuk a világ minden rezdülésében.”1

2007–2009 között az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjasaként végeztem kutatást. A téma, amit választottam, nem új jelenség: azokat az alkotásokat vizsgáltam, amikor a fotós témája saját maga. A változást abban láttam, hogy egyre több alkotó választja ezt a témát, illetve, hogy az intim szférát a fotóba beemelő ’70-es években létrejött művek helyett immár a (néha túlságosan is) hétköznapi valóság lesz a keret. A tárgyak, szereplők, látványok és a történések szintjén is olyasmiről szólnak az ebbe a csoportba sorolható alkotások, ami mindannyiunkkal megtörténhet (nem szub-kulturális jellegű művek a 90-es évektől). S hogy ne kelljen mindig a körülíráshoz folyamodni, címke is került erre a csoportra: a személyes fotó elnevezés kifejezés kellő szabadságot ad, noha pontosan jelöli ki a körébe tartozó fotográfiák alapvető vonását. A személyesség tekintetében nem annak mélysége, nem a feltártak-bemutatottak bensőségességének szintje számít, ahogy a képalkotás módja, azaz a választott fotó-műfaj sem. Magában foglalja a személyiség szót és a személyes nézőpontot is, nem utolsó sorban pedig (félig szójátékként) azt a tényt, hogy a művész maga jelen van a fotográfiában (akár konkrét, akár szimbolikus, akár heideggeri értelemben, de biztosan) explicit és/vagy szándékolt módon.

A három év alatt három nagyobb gondolatkört jártam be: ezek lényegét-vázlatát olvashatják az alábbiakban és a három folytatásban.

1. Személyes fotó – fogalommagyarázat

A Kállai Ernő-ösztöndíj megpályázásakor kutatási tézis volt, hogy a személyes fotó kifejezéssel azért is különíthetjük el a fotográfiák egy csoportját, mert az őket létrehozó alapvető attitűd, a fotós tekintetének az iránya és tárgya azonos bennük. Ez utóbbi a fotós saját maga, és/vagy az öt körülvevő és meghatározó, legszemélyesebb szféra, a tekintet iránya pedig visszamutat: önmagára. Azt a tényt, hogy ez a fajta közelítésmód egyre gyakoribb (sőt, a pályázat beadása óta eltelt négy évben trenddé vált), az egyén körül szűkülő mezővel magyaráztam. E szerint csökken az a terület magunk körül, ameddig biztonsággal „ki tudunk kapaszkodni”, amelyben biztosak lehetünk, hogy tudjuk, mi az, és el is tudunk igazodni benne.

Nem szisztematikus gyűjtést végeztem. Nem az volt a cél, hogy legyen egy tekintélyes listám sok névvel: sokkal inkább az érdekelt, hogy miért készülnek ilyen művek, mi történik a készülés során, ki és mit akar magáról elmondani e fotók által, és hogyan teszi mindezt.

A kutatás első évében hamar egyértelművé vált, hogy egyszerűbbé teszi az életet, ha nevet kap ez a műcsoport. A személyes fotográfia kifejezés abból is adódott, hogy nem használhattam a már foglalt, bár eséllyel pályázó egyéb fogalmakat, mint pl. szubjektív, intim vagy személyes, de napló. De mivel mindezektől sokat örökölt, illetve a tőlük való különbözés több sajátosságára is rámutat, fontosnak tartottam azzal kezdeni, hogy részletesen összevetem ezekkel a műfajokkal.

A szubjektív fotográfia kifejezés konkrét fotótörténeti kategóriát jelöl (Otto Steinert és követőinek absztrakt fotográfiájára használják2), a magyar szaknyelv pedig elsősorban a szubjektív dokumentarizmus-hoz asszociálja a szót. Ebben a szubjektív nem csak az egyéni, egyedi nézőpontot, a fotós mint szubjektum „világra vetett saját pillantását” jelöli, hanem a lefotózott világ és a fotós közti különbséget is. Az objektum, a vizsgálati tárgy nem azonos a szubjektummal, a képet készítővel. És ez igen lényeges különbség, hiszen a személyes fotográfiában objektum és szubjektum egy.3 A szubjektív dokumentarizmus egyéb-iránt igen érzékeny terep: az egyik legellentmondásosabban definiált (lásd: az elnevezés körüli eltérő álláspontok sokasága), ám kétségtelenül az egyik legnagyobb volumenű és legjelentősebb irányzat a magyar fotótörténetben. Definíciói alapján a műfaj szubjektivitását kereshetjük a témaválasztásban és a megszólított-ábrázolt közegben, illetve a személyes vízióban, egyedi képalkotásban és stílusban megnyilvánulónak.4 Nagyon leegyszerűsítve úgy tűnik, az előbbi mentén, annak erősödésével „juthatunk el” a szubjektív dokumentarizmusból a személyes fotóig. Hogy ez az a tendencia, amely a világra vetett pillantás körét szorosabbra vonja a fotós körül, mint korábban. Ez nem azt jelenti, hogy a két műfaj összemosható vagy összemérhető: inkább egy időrendről, illetve az abban betöltött helyükről van szó. Arról, hogy miért volt trend az egyik, miért vesztette el ezt a pozícióját, s miért lett trenddé a másik, miközben mindkettő az egyén pillantása a saját magát körülvevő világra. Ez az, ami változott, s a kérdés az, hogy hogyan és miért.

Az egyik fontos pontja a két műfaj együtt-látásában a Dokumentum 6 kiállításso-rozat volt. „Én azt hiszem, hogy a fiatal fotós generációt sem a kép filozófiája, sem a kor dokumentálása, sem a társadalom megváltoztatásának igénye nem érdekli. Azt látom, hogy őt a saját identitásának megfogalmazása érdekli: új típusú képet akar létrehozni, melynek stílusa, formavilága, tematikája csak rá jellemző” – fejti ki Beke László egy, a kiállítások katalógusában publikált beszélgetésben.5 Jól jellemzi ez az idézet a vállalkozás egészét. A 2004-ben megrendezett Dokumentum 6 ugyanis egy sor olyan fiatal alkotót mutatott be, akik éppen a személyes szférájuk, saját privát létük valamely aspektusát vonták be így vagy úgy az alkotásaik létrehozásába, új képet adva így arról, hogyan is értelmezhető ma (akkor) a fotó mint dokumentum.

Itt érkezünk el a szubjektív dokumentarizmus kifejezés második tagjához, amely a bármilyen értelemben vett szubjektivitás kontextusát adja meg. A világ mediatizáltsága alapvetően változott meg, időbeli, térbeli korlátaink kvázi megszűntek, a technikai fejlődésnek köszönhetően létrehozott és közvetített dokumentumok révén egy nagy, közös tudathoz tartozónak érezhetjük magunkat.6 Mindenkihez tartozni, mindenkivel közös tudással rendelkezni pedig valójában azt jelenti, hogy egyre inkább egyedül maradunk egy egyre inkább egyedi tudás-mintázattal a fejünkben – már ami a nagyvilág dimenzióit illeti.

Éppen erre a következtetésre jut Sergio Benvenuto olasz pszichoanalitikus is. Kifejti, hogy a tény, miszerint csak és kizárólag a saját egyedi érzékeinken, tapasztalatainkon és világ-konstruktumainkon keresztül vagyunk képesek értelmezni és felfogni a körülöttünk lévő valóságot, egy magányos világ központi és egyetlen létezőjeként határoz meg bennünket. E szerint minden egyes felfogott momentummal tökéletesen egyedül állunk a világmindenségben.7 Benvenuto szubjektivizációnak nevezi ezt a jelenséget, amely igen hasonló ahhoz, amit a személyes fotó létrejöttében alapvető mozgatórugóként határoztam meg. Csak a kutatás kezdetén a kapaszkodónélküliséget és egyedüllétet más okokból vezettem le: nem az érzékelés szubjektivitásából, hanem a világ átláthatatlanságából. Azok a fotóműfajok (mint például a szubjektív dokumentarizmus), amelyek eddig releváns módon lehetővé tették számbavételét és kezelését, a hiteles valamit-mondást, a technikai és mediális viszonyok és lehetőségek óriási fejlődése és megváltozása miatt maguk is lebegni kezdtek ebben a sűrű és áthatolhatatlan masszában ahelyett, hogy továbbra is kijelölő-útjelző szerepet vittek volna. Azaz dokumentumér-tékük és kijelölő szerepük egészen megváltozott.

Az egyik lehetséges válasz, megújulási lehetőség a szubjektív dokumentarizmus számára a személyesség útja. Ami nem jelenti azt, hogy erre a műfajra többé nincs szükség, hogy az eddig született ilyen képek, illetve amelyek ezek után fognak megszületni majd ebben a fotóműfajban, ne hordoznának különleges és egyedi mozaikdarabokat a világról. Csak éppen egy ideje egyre nagyobb szükség van olyan mozaikdarabokra is, amelyekben önmagunkat fedezhetjük fel jól felismerhetően. Az arcunkat. Az életünk terepét. A tárgyainkat. Azokat a kérdéseket, amelyek minket is nap mint nap foglalkoztatnak. Vagy mindebből a másét – amely azonban eléggé hasonlít a miénkre ahhoz, hogy összevethetőek legyenek. És ebből is bizonyosságot nyerjen, hogy létezünk.

Ez a gondolat pedig átvezet a fogalomtisztázás második nagyobb terepére, a személyes és a privátfotó összevetésére. A privátfotókon ugyanis mindaz megjelenik, amire büszkék vagyunk, amit magunkról és környezetünkről gondolunk – és azt szeretnénk, hogy azok is ezt gondolják, akiknek megmutatjuk őket. Hagyományosan általában kiemelt, szimbolikus pillanatokban készítettük családi és privát fotóinkat, ezzel is megerősítve családi, baráti kötelékeinket, deklarálva az összetartozást, illetve szociális tevékenységeinken keresztül láttattuk-megalkottuk társadalmi pozíciónkat is.8 Alapvető témák a családi, baráti, iskolai, munkahelyi ünnepek vagy egyszerű együttlétek, a nyaralások, utazások, a hobbi, a szórakozás-bulizás képei, fotók a gyerekről. Kiemelt helyet foglal el például a magyar privátfotókban az ételeket, étkezést ábrázoló fotó, míg ez Nyugat-Európában nem jellemző.9 Igen alulreprezentált ezzel szemben a kemény munkát ábrázoló fénykép, ahogyan olyat sem nagyon találunk, amely egy emlékezetes veszekedést vagy kiadós duzzogást örökítene meg. Ebben óriási különbségek mutatkoznak majd a személyes fotóval. Charlotte Cotton fejti ki The Photograph as Contemporary Art című könyvében: alapvető különbség, hogy bár a családi, baráti kör az alaptéma, korántsem ugyanazok a pillanatok jelennek meg a privát és a személyes fotóban10, hanem úgy tűnik, mintha a személyes fotó a privát komplementere lenne – legalábbis volt ilyen időszak. A privátfotók alapvető funkciója, hogy vágyainkat vagy saját magunkról alkotott tapasztalatainkat erősítsék és egyben megkreálják.11 A privátfotók technikai, szerkesztésbeli hibáit (dekomponáltság, centrális komponálás, belógó ujjvég, piros szemek) előszeretettel veszi át a személyes fotó, mert ezek a művészi célú felvételeken is a fotografált helyzet vagy ember és a fotós közti intimitást su­gallják.12

A személyes élet régóta témája a fotósoknak, de korábban a téma nagy úttörőinek, világhíres alkotóinak (Nan Goldin, No-buyoshi Araki) a képein elsősorban a társadalom többsége által deviánsnak minősített, szubkulturális életformák alakjai, tevékenységei jelentek meg. A kutatásomat inspiráló fotók java nem a ’70-es, ’80-as években jött létre, hanem az 1990-es évektől kezdve, de főként 2000 után, és ezek már nem ilyen szélsőségeket mutatnak be elsősorban. Sokkal inkább a személyes élet legegyszerűbb, leghétköznapibb pillanatait, amelyek azonban éppen mindennapi témájukkal, az intim szféra szokatlanul bensőséges, mégis szenvtelen felmutatása révén mégis tabudöntögetőnek tűnhetnek. Cotton „nem-történéseknek” nevezi őket13, Csoszó Gabriella pedig így ír: (A fiatal fotós generáció alkotói műveikben) „Arra kérdeznek rá, hogy ehhez képest mit jelenthetnek az életünk mindennapjai, banalitásai, tragédiái, szerelmei, vágyai. Ezekben a munkákban a látható pillanatok általában (vannak persze kivételek) nem történelmi pillanatok, ezek az élet egyszerűségének a pillanatai. Egyhangúságukat talán csak az elhallgatásra ítélt tabuk felmutatása töri meg, amely képeken esendők vagyunk, vagy alkoholisták, vagy megriadt anyák, vagy homoszexuálisok, normákon túli vágyak felé hajlók… A képeken zoknik, virágok, szeretkezések, fiúk, lányok, félig el-fogyasztott reggelik, a városi táj…”14 S ha megjelenik ezekben a munkákban ma is ta-bunak számító tematika (szex, drog, stb.), akkor sem egy szubkultúra, hanem a mindennapi életünk megnyilvánulásaként: hiszen vagyunk meztelenek, iszunk alkoholt, kipróbálunk egyéb tudatmódosító szereket, élünk szexuális életet stb.

S hogy ma mi kerül a privátfotókra, az is változóban van, hiszen a digitalizáció térnyerése óta a fényképezésre kerülő pillanatok, események száma egyre nő, súlyuk pedig egyre csökken, már csak azért is, mert a képet el lehet rontani. Szinte egyáltalán nem kíván semmilyen odafigyelést a készítés, részben az egyre felhasználó-barátabb technikák, részben a kitörölhetőség könnyedsége miatt. Továbbá úgy tűnik, mintha korábban kevesebb kép is elég lett volna, hogy társadalmi és magán kötelékeinket és státuszunkat kijelölje, most pedig sokkal több kell a „létezem, és ilyen vagyok” üzenet megkreálásához. Vagy, másképp nézve, mintha korábban más típusú kötelékek, státusok felmutatása teremtette volna meg vágyott önképünket és a kapcsolódást másokhoz, mint ma. Mindenesetre, van valami pánikszerű is abban, ahogy egyfolytában, mindent megörökítünk. Bár tény, hogy ezeknek a fotóknak a jó része nem materializálódik, az is lehet, hogy egy-két alkalomnál többször nem is nézzük meg őket, vagy csak elküldjük e-mail-ben, egy poén erejéig, és kész – azaz a fontosságuk sem akkora már. Mintha maga a készítés lenne a lényeg, a tudat, hogy megvan, nem tűnhet el a pillanat. Bár, ennek némiképp ellentmond a fotóblog egyre népszerűbbé válása, ahol privátfotósok osztják meg a nagyvilággal (mindenkivel és senkivel) a privátfotóikat. Ehhez hasonló az iwiw, a Facebook és társaik, ahol a fényképek szinte minden adatnál jobban elárulják, hogy hogy van a régi ismerős, mit csinál, mi lett belőle, hol tart az életben. A fotóblogokban az is nagyon érdekes, hogy hasonlóan működnek, mint a művészek személyes életét bemutató képek: ugyanúgy egy arc nélküli, ismeretlen közeg számára kerülnek bemutatásra, csak előbb nem a kiállítótér falain, hanem rögtön az interneten.15

Mások privátfotóin olyasmit láthatunk, ami velünk is megtörténhet(ett), és olyan módon, ahogy azt mi is láttatni kívánnánk magunkról.16 Az azonosulás, magunkra ismerés lehetősége a személyes fotó befogadásának is az egyik kulcsmozzanata. Ahogy a készítésének is az.

Somogyi Zsófia

(*) Teljes képaláírás:

Jari Silomäki: Próbák a felnőttkorhoz, 2001 A siker hajszolása.

,,Amikor éjjel megijedek a szék támlájára terített ingemtől, vagy felébredek a hűtőszekrény zúgásának zajára, akkor tudom, hogy valami nincs rendben a kapcsolatunkkal”

Jegyzetek

1 Hárs György Péter: Medusa tükre eltörött. Ferenczi Sándor: Napló. Buksz, 10. évf. 1. szám. 1998. tavasz. http://www.epa.oszk.hu/00000/00015/00009/05hars.­htm. Letöltés ideje: 2008. 10. 30.

2 Szilágyi Sándor: Formabontók I. Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–84. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2007.

3 Csoszó Gabriella: …veled is megtörténhet. (Miért lennél kíváncsi az életemre?) Előadás a személyes narratíva megjelenéseiről a kortárs fotográfiában. Tájképzelet konferencia, 2007. január 24–25., Mai Manó Ház., és Jokesz Antal: A valóság visszavág. Dokumentum és dokumentarizmus. In: Dokumentum 6. Kiáll. Kat., Veszprém, Művészetek Háza, 2004. A kötet szöveganyagának java hozzáférhető az interneten is: http://

photolumen.hu/index.php?option=com_content&task=

blogcategory&id=5&Itemid=88&lang=hu

4 Lásd ehhez Szilágyi Sándor és Gulyás Miklós szövegeit, pl.: Szilágyi, im, 385. o., Gulyás: Gulyás Miklós: Szub-jektív dokumentarizmus. In: Dokumentum 6.

5 Beke–Petrányi, Dokumentum 6., 105. o.

6 Jokesz, im.

7 Sergio Benvenuto: Városi legendák. Miért hisszük el, amit mondanak? Modern pszichoanalízis sorozat. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004., 57. o.

8 Charlotte Cotton: The Photograph As Contemporary Art, Thames and Hudson London, 2004, újranyomva: 2006. Cotton idézett nézeteit az Intimate Life című fejezetben fejti ki (137–167. o.), amely majdnem azonos azzal a fotó-csoporttal, amellyel én is foglalkozom.

9 Szegő György: Privátfotó (Szimbólumszótár)

10 Cotton, im.

11 Jokesz, im, 20. o.

12 Vö.: Horányi Attila: Dokumentum, snapshot, kortárs fotográfia. Ex Symposion. Dokumentum. 2000/32–33. Hozzáférhető a teljes szám: www.exsymposion.hu

13 Cotton, im.

14 Csoszó, im.

15 A fotóblogokról részletesebben ír Puklus Péter Másfél méter, avagy a közvetlen környezet dokumentálása a kortárs fotográfiában című írásában. A szöveg jelenleg a MOME DLA programjára készült kézirat, és több tekintetben nagy segítségemre volt már eddig is. Ezúton is köszönet a szerzőnek, hogy a rendelkezésemre bo-csátotta.