SZEGED VÁROS FOTÓTÖRTÉNETE, 1859-1944

Szeged lakossága már meghaladta a hatvanezer főt, amikor 1859-ben elkezdett működni egy fényképész a városban. Szakács Margit szerint ekkor Budán és Pesten öt, Debrecenben egy fényképész dolgozott.1 Elmondhatjuk tehát, hogy Sze-ged korán kapcsolódott be a fényképezés történetébe.

Honnan tudhatunk meg pontos adatokat a másfél századdal ezelőtt kezdődött históriáról? Fényírók és fényírdák Szegeden címmel tavaly nyílt kiállítás a Fekete Házban (a Móra Ferenc Múzeum része), és hasonló címmel egy 328 oldalas szép kiadvány is megjelent.2 A puha kötésű könyv megvalósulása T. Knotik Márta négy évtizedes (!) szorgos munkájának az eredménye. A szerző a múzeum nyugalmazott textilrestaurátora, aki küldetésszerűen végezte sziszifuszi tevékenységét: a régi újságokból összegyűjteni a helybéli fényképészekre vonatkozó utalásokat.

Ő maga túlzóan szerény. Talán ezzel magyarázható, hogy a könyvben egyáltalán nem ismerteti munkamódszereit, azt csak tőle tudhattam meg. A rövidítések jegyzékében hét újságot sorol fel. Érdekes, hogy további hármat (Friss Hírek, Szegedi Friss Újság, Szegedi Néplap) nem szemlézett. Az óriási erőfeszítéseken csak javított volna, ha könyvének lektora lett volna.

A kötet célja az lehetett, hogy feldolgozza a múzeum fotótárának gazdag anyagát, és szinkronba hozza az újságokban fellelhető híradásokkal. Tehát minden fényképész, illetve műhely tevékenységi idejét úgy határozta meg, hogy az újságban való legelső és legutolsó említését vette alapul. Nagyon dicséretes (nem tudni, más városokban hogy áll a helyzet), hogy a szegedi múzeum fotótára folyamatosan gyűjtötte a régi fotókat és azon régi családi felvételekről, melyeket érthető okból nem kívántak nekik eladni, reprodukciókat készítettek, és a negatívokat őrzik. A kötetben felsorolt (azonosított) fotók túlnyomó többsége a múzeum tulajdona, de vannak a Somogyi-könyvtárból, Pécsről, a Fotóművészek Szövetségétől kölcsönzött reprodukciók és magántulajdonból származók is.

A könyv jelentőségére utalnak a szakértők megjegyzései. Stemlerné Balog Ilona az Előszóban és Molnár Ilona kritikai cikkében3 egyaránt szakmai kiadványnak titulálja a művet, mely „az alapokat lerakta” és folytatást igényel. Vagyis a könyv nem igazán értékelés, hanem további munka alapjául szolgáló adathalmaz. Magam kötve hiszem, hogy ennek valaki még egyszer neki fog veselkedni.

A könyv túlnyomó része az „Állandó jellegű fényképészet” alakjaival foglalkozik, s magunk is ebből fogunk az alábbiakban szemelgetni, de a mindössze 8 oldalnyi „Ideiglenes jellegű fényképészet” sem érdektelen, hiszen Klösz György jelenlétét bizonyítja Szegeden; az akkor 35 éves Klösz 1879. április 4-én, az árvízi katasztrófa hírére érkezett a városba, s az elmondások szerint ladikból fényképezett. Felvételeiből a Somogyi Könyvtárban 27-et, a Móra Ferenc Múzeumban 10-et őriznek. Ezek közül 6-ot közöl a könyv, közülük az egyiken 4 kép látható, lévén, hogy négylencsés géppel készültek 23–23 cm-es üveglemezre.

Szeged első állandó fényképésze Debrecenyi Ignác névre hallgatott. 1859-ben, 36 éves korában, Észak-Amerikából éppen visszatérve nyitotta meg a város első fényképészüzletét. Mindössze egy felvétele maradt fenn az utókor számára, mely saját magát ábrázolja műtermi környezetben.

Anélkül, hogy végigmennénk a könyv által említett valamenynyi, tehát 45 fényképészeten – nem mind különböző fényképészek, a többszöri családi összefonódások, ismételt üzletnyitá­sok, egyesülések miatt –, említésre méltó, hogy „természetesen” az említett fényképészek egyike sincs benne a hatkötetes Új Magyar Életrajzi Lexikonban (kivéve Kerny Istvánt, de ő 29 éves korától Budapesten élt, és elismert tevékenységét már a fővárosban fejtette ki), mint ahogy az országos hírű Ellinger, Goszleth, Kozmata fényképészek sem.

Rohrbach Antal gyógyszerész volt Szegeden, tehát tevékenysége amatőrnek számít. Elévülhetetlen érdeme, hogy 1857–

59 között három üveglemezből összeállított panoráma képeket készített a vasúti híd építéséről.

A Szegeden nyolc évig működő Landau Alajos egyik első dolga az volt, hogy a városi tanács megrendelésére egy hulláról készített felvételeket. 95 képét sorolja fel a kötet.

Bietler Ferenc 22 évig dolgozott a városban, 84 képe ismeretes. Egyik verzójáról (hatféle verzót használt) azt is megtudni, hogy „a fényképészet reggel 8 órától este 6-ig tart nyitva”. Felvétele illusztrálja, hogy a város iparos rétegéhez tartozó fűszeres milyen jól szituált egyén lehetett.

A működési időtartamok nem állnak arányban a megmaradt képek számával, a csak 10 évig dolgozó Letzter Lázárnak 132 képe azonosítható. 1870-ben, a ma is meglévő Kölcsey utca 8. szám alatti házában nyitott üzletet. Több kirakata is volt a városban. A 80-as évek elején készült felvétele a Széchenyi téri piacot mutatja be. Furcsa látni, hogy a most szép, rendezett, Európa egyik legszebb terének tartott helyen valaha piac üzemelt.

A nem szegediek nem is nagyon tudhatják, mit takar a kifejezés: „Palánk”. A belváros őse volt, mely a Tisza mocsarai közül kiemelkedő egyik szigeten alakult ki. A város magját és a vár körüli területet sokáig palánk, azaz kihegyezett cölöpökkel megerősített árkolt földsánc védte. Itt álltak a jobb módú polgárok házai, ahol búza- és halpiacot, hetivásárt is tartottak.

1875-ben már a negyedik műtermet nyitották meg Szegeden, Lauscher Lipótét, akinek kirakatát „fénykép-szekrény”-nek nevezte az újság.

S aztán jött a „Nagyvíz”. 1879-ben rendkívül hideg tél volt, amit szabályszerűen követett a nagy olvadás. Március 12-én kora hajnalban, a már régen fenyegető helyzet katasztrófába torkollott. A város körüli földeken már hetek óta hömpölygött, a nem ritkán erős szél által korbácsolt nagy víztömeg. Ezen a hajnalon fél kettőkor az áradás Nyugat felől (tehát nem a Tisza medre felől!) áttörte a vasúti töltést, ami az utolsó védelmet jelentette, és rázúdult a városra. Hullámsírba temette Szegedet, csak csekély részei maradtak mentesek a víztől. Lett dolguk a fényképészeknek! A híres árvízi sorozat Letz­ter és Lauscher cégjelzéssel készült, a képek felirata német nyelvű volt. Lauscher Lipótot egyébként az árvíz utólagos áldozatának tartották, hiszen „annyira meghűtötte magát az árviz-fényképek fölvételével”, hogy alsó tagjai megbénultak. Nem is épült fel többé, két évvel később, hosszú szenvedés után halálozott el. Műtermét egy ideig özvegye vitte tovább. Az árvíz után már Letzter és Társa név alatt működött a cég. A könyv 232 azonosított fotót közöl tőlük. Köztük van a Juhász Gyuláról egy éves korában partedlivel készült kép is, de reprodukció nélkül.

Mikszáth Kálmán 1878–80 között mint újságíró élt a városban. Róla is készült fényképfelvétel, de ez csak újsághírből ismeretes.

Keglovich Emil szerepel a legtöbb, szám szerint 286 fényképpel a kötetben. Az ő nevéhez fűződik Tisza Lajos és Munkácsy Mihály kettős portréja. Az előbbi, a híres geszti család tagja 1832–1898 között élt, több kormányban volt miniszter. A szegedi árvíz idején királyi biztosként működött, éppen az itt szerzett érdemeiért emelte grófi rangra a király. 1904 óta nagyméretű szobra áll a Széchenyi téren, Fadrusz János alkotása.

De a fényképészek nem csak a híres emberekkel foglalkoztak, felvételeik a város és környéke teljes társadalmi vertikumát tükrözik. Modern megfogalmazásokat láthatunk, már a több mint 100 évvel ezelőtti felvételeken is. Az ősi szegedi családból származó Brennernéről a Rivoli műteremben merész fény-árnyék játékkal készült fénykép.

T. Knotik Márta több 1911-es újsághirdetést talált a „Szegedi Enyveshát” műintézetről, mely a város főutcájában, a Kárász utca 14. szám alatt kínálta „remek szép képek” felkiáltással portékáit. Majd három évvel később: „Leégett az Enyveshát. Az öszszes fényképek elpusztultak” (biztosítási ügylet?).

Az 1912-ben kinyitott Rutkai és Vitkay (Kárász utca 15.), illetve Adler Viktor (Iskola utca 16.) még teljesen hagyományos beállítású képekkel szerepel a kötetben és verzót is használnak. Adler egyik felvétele, csak lajstromozva, kép nélkül: dr. Sze­kerke Lajos városi ügyész. Az ő fia, akit szintén dr. Szekerke Lajosnak hívtak (1888–1940) és szintén ügyész volt, vette feleségül Bäck Manci fotográfust.

Szegeden a fentiekben vázolt „klasszikus” fényképészmesterség virágzása mellett már más is bimbódzott. Juhász Gyula 1914-ben írta: „Hízelgően mindenkit levesz, A Bäck Manci fényűzése ez!”

Tehát az 1891-ben született hölgy kattogtató tevékenysége már hosszabb ideje ismert kellett, hogy legyen. Nem tudni, mikor került haza Bécsből, ahol a fotográfiát tanulta; Szegeden készült és aláírt képét 1915-ből találtunk. Ez meg is felel annak a nagy horderejű változásnak, hogy 1915 elején a fényképésznő egészen új típusú műteremmel indult Szegeden: emeleti helyiségek, nincs kirakat, nincs utcai forgalom, nem kereskedelemre, hanem művészi felvételekre rendezkedik be. Megint csak az újság adja a hiteles bizonyítékot. A Szegedi Napló április 18-i, vasárnapi számában, a Művészet rovatban közölt, hosszú cikk pontosan leírja, a „Wiener Werkstätte ízlése szerint” berendezett műtermet. Chippendale garnitúra, perzsaszőnyegek, könyvszekrény, porcelánok, virágok, biedermeier öltöző. No, ez egészen más lehetett, mint a városban addig működött fényképészetek. A műtermének helyet adó Kölcsey utca 11. számmal szemben, a földszintes, 8. szám alatti házban már 1870 óta működött fényképészet, és 1910 óta az Auer testvérek műterme és üzlete volt.

Megállapítható, hogy Bäck Manci – ha más helyszíneken is, mert 1927 után elhagyta a Kölcsey utcát – három évtizeden át hűségesen követte művészi elhatározását.4 Verzó nem ismert tőle, nem hirdette magát újságban, fényképméretei nem a vizit, kabinet, boudoir szabványt követték. Eleinte „tisztán” művészi felvételekkel kísérletezett. A sok más hasonló felvétel közül az 1920-ban készült Előregörnyedő női akt címűt mutatjuk be. Ez a 16,5x21 cm-es, festményszerű alkotás 2009-ben, más fotográfusok felvételeivel és két további Bäck-képpel együtt a washingtoni Hungarian Women Photographers 1900–1945 kiállításon képviselhette hazánkat.

Bäck Manci a 20-as és 30-as években a város szellemi életének szinte mindegyik kimagasló alakjáról készített analizáló portrékat. A hálás költő, Juhász Gyula fotója 1920-ból, Gergely Sándor szobrászművészé 1921-ből származik. Mint a festők egy része, szinte mindig szépen szignálta papírképeit, s többnyire datálással is ellátta. Különlegesen lágy, költői felvétel a szintén 1921-es Leány hajcsattal. Munkáin nyoma sincs mesterkélt beállításnak, ami a „régi” fényképészeket oly annyira jellemzi. Érdemes volt a Bécsben tanultakat Szegedre hoznia!

Ékes bizonyítékot találunk arra is, hogy Bäck Manci a műtermén kívül is fotografált. A Móra Ferenc Múzeumban őrzik nyolc képét, amelyek 1926-ban nyilvánvalóan abból a célból készültek, hogy a Dóm tér és a klinikák építése miatt lebontásra kerülő ősi városrészt, az árvíz előtti házakat megörökítsék az utókornak. A 30-as években aztán a fotográfusnő munkái az art deco jellegét öltötték magukra (a húgáról, Liliről készült bájos, kalapos, fátyolos kép és a Szegedről elszármazott híres színésznő, Mezei Mária színpadi öltözékében).

Különlegesség és talány Bäck Manci működése. Mindenekelőtt az esztétikumot kereste. Nem tudni, mennyi bevételt könyvelhetett el, de az biztos, hogy elsősorban nem kereskedelmi, megélhetési fotográfus volt. Az adatok szerint kiállításon csak egyszer vett részt. Hatvan éves kora előtt felhagyott a fényképezéssel, a fővárosba költözött, ahol 1989-ben halálozott el.

Természetesen az I. és II. világháború között több fényképész is működött Szegeden. Amíg a kérdés országos szakértője összefoglaló könyvében1 (amely Bäck Mancit nem is említi!) 18 nevet sorol fel, addig szerény gyűjtőmunkánkkal 57 – térképen is feltüntetett – műtermet, üzletet tudtunk megnevezni, amelyekben 46 fényképész dolgozott. Közülük elenyésző számban ismerünk művészi felvételekkel jelentkezőket. Gábor Endre József Attila-portréja és Liebmann Béla számos felvétele, köztük a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert-sorozata méltó említésre. Liebmann aktív követője volt az 1931-ben megindult Szabadtéri játékoknak. Lencséje elé került Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Szép Ernő, Kodály Zoltán, Csortos Gyula, Tőkés Anna és a Parasztbecsületet 1935-ben vezénylő Pietro Mascagni is. Liebmann Béla a Cigánylány című képével 1940-ben, Luzernben fődíjat és aranyérmet nyert.

Magyarországon éppen Szegeden, 1876-ban volt először fotóművészeti kiállítás. A több mint harminc évvel ezelőtt publikált szakrepertórium szintén a sajtóban fellelhető adatokból készítette összeállítását.5 Az I. világháború előtti korszakból egyedül Letzter Lázár (1885) és Keglovich Emil (1896 és 1900) szereplése mutatható ki, míg a későbbi korszakból Székely Sándoré (de Liebmann Béla nem!). Viszont a két világháború közti időszakban Szegeden is kialakult az amatőr fényképészek csoportja, akik passzióból, de művészi szinten űzték a fotografálást, és ambicionálták a kiállítási részvételt. Közülük dr. Benedek László, Dr. Lajos Sándor és Lázi Lajos számos kitüntetéses kiállítási szereplése olvasható az említett szakmunkában.

Gömör Béla

Jegyzetek:

1 Szakács Margit: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon (1840–

1945) Magyar Nemzeti Múzeum, 1997

2 T. Knotik Márta: Fényírók és fényírdák Szegeden (1859–1913). Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2009.

3 Molnár Ilona: Lajstromba szedett hajdani fotográfusok és műtermek – kiállítva és könyvbe szerkesztve (2009. augusztus 24.)

4 Gömör Béla: Bäck Manci – az elfeledett szegedi fotográfusnő. GMR Reklámügynökség, Budapest, 2003