PARIS PHOTO 2009

A padlót már jelentős mennyiségű, egymásra rétegződő fénykép fedi, de a zsákokból és táskákból még többet borítanak ki rájuk. Mindenki csak a felszólításra vár, hogy szolgálja ki magát, és a körülállók máris rávetik magukat a papírhegyre, mint végkiárusításkor a turkálóasztalokra. Boldog lehet, akinek sikerül a régi, a valamivel újabb, illetve esetenként egészen új képek közepette biztos helyet szereznie. A többiek a kupac szélén kuporognak, és forgatják a képeket, egyiket a másik után, kincsek után kutatva. Ellentétben a kacatokat kínáló asztallal, itt minden békésen zajlik, senki sem dulakodik, és nem akarja kiráncigálni a másik kezéből a már birtokba vett darabokat. Annál meglepőbb ez, hiszen itt nem tömegcikkekről vagy sokszorosított darabokról van szó, hanem egyedi, ráadásul esetenként vintázs fényképekről!

Még meghökkentőbb egy ilyen jelenet a PARIS PHOTO-n, a talán legjelentősebb nemzetközi fotográfiai vásáron. Tulajdonképpen érthetetlen is ezen a helyen, ahol a gyűjtők és művészetkedvelők is érdeklődve, néha kimondott tisztelettel szemlélik, illetve adják-veszik a régi és az újabb kori mesterek fotóművészeti alkotásait. Mégis megtörtént ezen az estén, mintegy az egész megnyitót megkoronázó röpke pillanatként, amit csak néhányan észleltek, ha egyáltalán, közvetlenül a zárást megelőzően. A kiállítás látogatói az imént még tiszteletteljes távolságban álltak Helen Levitt, Nan Goldin vagy Massimo Vitali egy-egy képe előtt, de néhány perccel később már belevetették magukat a névtelen képek özönébe, amelyeknek nincsen tulajdonosa! Az egész a happening hagyományába illeszkedő akciónak tűnt, egy igazi performansz. A kezdeményezője Fabien Breuvart fotográfus volt, aki a lakások kiürítésekor, a bolhapiacokon és a kukákban talált fényképeket zsákokba tömte és (némi segítséggel) a látogatók lába elé borította. Ezzel a végső soron pusztulásra ítélt képeknek adott még egy esélyt, hogy új otthonra leljenek, új egzisztenciát nyerjenek. Kifejezetten jó eszközt talált arra, hogy gondolkozásra késztessen, mi is a fotóművészet. Az akcióról készült rövidfilm a You Tube-on látható (Paris Photo 2009 performance fabien breuvart). Joachim Schmid már 1982-ben is nagy érdeklődést mutatott a szemétnek nyilvánított fényképek iránt, így jött létre az általa talált felvételekből az immár 900 képet magába foglaló Bilder von der Straße (Képek az utcáról) című sorozat. Idén szeptemberben a spanyol Toni Ta`pies Galéria részéről a vásáron bemutatott Sascha Weidner a braunschweigi fotográfiai múzeumban rendezett, Was übrig bleibt (Ami megmarad) című kiállításán arra ösztönözte a látogatókat, hogy tetszés szerint vigyenek magukkal egy kisebb nagyítást. Vajon az, hogy „minden ember művész”, amiként azt Joseph Beuys gondolta, csak a kommunikáción múlik, esetleg az ajándékozás gesztusán materiális orientáltságú társadalmunkban, hiszen újra és újra felvetődik a kérdés, mi a művészet?

Fabian Breuvart akciója hatásos csúcspontja lett a november 18-i megnyitónak, és még jó néhány beszélgetésnek adott témát a Louvre tágas alagsorában, a Caroussel du Louvre-ban rendezett vásár következő négy napján. A Paris Photo létrejötte, 1997 óta a legjelentősebb nemzetközi fotográfiai vásárként vált ismertté. Ma már az anyagi helyzetét tekintve is igencsak jelentős és széles nemzetközi közönséget vonz, és a megmondók, kritikusok és vásárlók zajos találkozójává nőtte ki magát. Idén is számos látogatót csábítottak a fotós szcéna „celebjei”. Bárki rábukkanhatott a könyvet dedikáló Martin Parral, Elliot Erwitt-tel, Albert Watsonnal, Mitch Epsteinnel, William Kleinnel a galeristájuk vagy kiadójuk standjánál, de véletlenül, sétálás közben is össze lehetett velük futni. 23 országból 102 kiállító érkezett, köztük 31 „új név” is. A résztvevők több mint háromnegyede külföldről jött, mindenekelőtt az arab világból és Iránból, hiszen idén ez a térség volt a Paris Photo vendége. Ma már hagyománynak számít, hogy a vásárra kiválasztanak egy központi témát, illetve meghívnak egy-egy országot vagy egész régiót. A következő évben Kelet-Közép-Európa, azaz Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia lesz soron.

Az arab és iráni fotográfusokat bemutató rendezvények nem korlátozódtak a Caroussel du Louvre kiállítási termeire, de városszerte megtalálhatóak voltak. Így az iráni dokumentarista fotográfiát bemutató, Iran 1979–2009: Between hope and chaos (Irán 1979–2009: Remény és káosz közt) című kiállítást a Quai de Conti utcában található Monnaie de Paris-ban láthatták. A fotográfusok, akik a felvételeiket a tavaly júniusi zavargások idején készítették, névtelenül szerepeltek – saját kívánságukra, ami sokat elárul az Iránban tapasztalható sajtószabadságról, pontosabban annak hiányáról. A 165 év iráni fotográfia a musée du quai Branly-ban kevésbé sikerült látványosra, a kiállított képek azonban jól mutatták az iráni fényképezés sokéves hagyományát. Érdekes módon az első fotográfiai dokumentum, egy 1850. körüli dagerrotípia, egy perzsa hercegtől, Nasser al-din sahtól származik. A mai korból, amelyben Iránt és az arab térség országait mindenekelőtt a háborúkkal, rombolással és terrorizmussal kapcsolják öszsze, Catherine David kurátor – a X. documenta művészeti vezetője 1994 és 1997 között, valamint évek óta a közel-keleti fotó- és videóművészet szakértője – elsősorban arra törekedett, hogy megtörje és visszaszorítsa az előítéleteket. „Sosem éreztem úgy, mintha az arab térség a Holdon lenne. De túl a kényelmes és kellemes orientalizmusokon… egyszerűen nem történt meg, nem létezett. Főleg nem a modern művészet térképén. Ezen szerettem volna változtatni.” Guillaume Piens, a vásár igazgatója szerint éppen emiatt bízták meg azzal a feladattal, hogy ő rendezze a vendég országok bemutatóit. Az Arab Image Foundation, Beirut egykor 300 000 fényképet magába foglaló gyűjteményéből válogatott központi kiállítás, amelyen 1870 és 1960 között készült stúdiófényképeket mutattak be, elsősorban a történetiségre helyezte a hangsúlyt. Megindító volt egy nyugati öltözéket viselő fiatal nő erősen karcos portréja 1954-ből, amelyet a libanoni Saidában készített Hashem el Madani (*1928) ma is létező, Shehrazade nevű műtermében. A férj egykor arra kény­szerítette a fotográfust, hogy semmisítse meg a feleségéről titokban készített felvételt. Évekkel később ismét megjelent, hogy nagyításokat rendeljen, immár halott feleségéről, aki felgyújtotta magát.

Egy csoportban mutattak be nyolc galériát Iránból, Marokkóból, Tunéziából, az Egyesült Arab Emirátusokból és Libanonból, amelyek fiatal művészeket képviseltek. A régióban élő nők helyzete visszatérő témaként jelent meg ezekben a munkákban. A terem közepén világos és provokatív válaszként emelkedett fotódobozokként a The Other Side című mű, válaszként a nők kendőviselési kényszerére. Míg az előoldalak a művész, Katayoun Karami elmosódott színes portréját mutatták, a hátsó oldalukon a társasági életben kényszerűségből kendővel elfedett különféle frizurák voltak láthatók fekete-fehér felvételeken. „A hajam lassan őszbe váltott, anélkül hogy valaha is esélyem lett volna arra, hogy a nap érintse”, jegyezte fel szomorúan a művésznő (Silk Road Galéria, Teherán). Mind e mellett a projekt teremben a régió művészeinek videóit vetítették. Néhány galéria is felvette programjába a vendég országok fotográfusait, valamint azt, miképp látták, illetve látjuk ma ezeket az országokat a nyugati ember szemével.

A kiemelkedő események közé tartozott a 2004-ben létrehozott BMW – Paris Photo Díj, amely időközben az egyik legjelentősebb fotográfiai kitüntetéssé vált. Úgy tűnik, a gyűjtők és kurátorok is odafigyelnek rá, különben miképp magyarázhatnánk a túlzott érdeklődést a Pekingből érkezett 798 Galéria iránt? A 798-as számú üzemcsarnokban 2003-ban alapított galéria képviselte a pekingi Yao Lut, a fotóművészet professzorát, aki 2008-ban nyerte el munkájáért a kitüntetést. Az idén meghirdetett Mikor volt utoljára, hogy valamit először tapasztaltál? téma első helyen díjazottja a holland Karijn Kakebeeke Khadija’s Dream (Khadija álma) című, 2006-ban készült munkája, amelyért a 12 000 eurós pénzöszszeget is átvehette. „A Khadija álma az afganisztáni Khadiját ismerteti meg velünk, amint első alkalommal játszik focilabdával. Ma már az első női csapat tagja hazájában” – mondja a zsűri tagja, Matthias Harderer, a berlini Helmut Newton Alapítvány kurátora. Ez a kép a reménységet képviseli, a régi szerepmintákkal való szakítást és egy új kezdetet. A japán Tatsumi Orimotót a zsűri különdíjjal jutalmazta Art Mama & Son című, Alz-heimer-kórban szenvedő anyjáról készült portrésorozatáért.

Az SFR Jeune Talents díj kizárólag a fiatal fotográfusokat célozza. Idén a Határok témában öt nyertest választottak ki, az első díjat Marc Montméat-nak ítélték oda, aki ennek köszönhetően fekete-fehér sorozatát már a Recontre d’Arles alkalmával is kiállíthatta. Egy börtönben szociológusként készített sorozatát a magány, a csend és a nyomorúság megindító képeiként fogadták. Kiemelt díjazottként ő is jó eladási mutatókat produkált.

A Paris Photo záróközleménye eufórikusan hirdette: „Rekordszámú látogató!”, amely az előző évit mindössze 2500 fővel meghaladó látogatószámot figyelembe véve kissé túlzottnak hat, de jól tükrözi az élénk légkört. Nagy számban kerültek bemutatásra és végül megvásárlásra is a 19. és 20. századi vintázs nagyítások. A nagy nevű New York-i Howard Greenberg Galéria egyik Moholy-Nagy-képe 130 000 euróért cserélt gazdát. Az 1977-ben alapított, a modern vintázsairól híres párizsi Galerie Françoise Paviot a kínálatában szereplő képek 75 százalékát értékesítette, köztük Man Ray egyik önarcképét. A Robert Klein Galéria egy 1950-es Irving Penn-képe a legdrágább fényképként lelt új tulajdonosra, 265 000 euróért. A budapesti Vintage Galéria is sikeres volt az értékesítés terén. Olyan neves alkotók képeit kínálták, mint Aczél Márta, Moholy-Nagy László, Escher Károly, André Kertész, Langer Klára, valamint Kerekes Gábor. 1999 óta résztvevői a Paris Photónak, idén pedig egyedüli magyar galériaként lehettek jelen, ami minden bizonnyal másként alakul majd a következő évben, amikor Kelet-Közép-Európa lesz a meghívott régió.

Szalontai Ábel fotográfus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem adjunktusa, első alkalommal vett rész a Paris Photo rendezvényen. Különösen nagy hatást tett rá a finn TaiK Galéria, amely mindenek előtt a Helsinki Iskola fiatal művészeit képviseli. „A programjuk jó és hasznos példaként szolgálhat a fiatal magyar fotóművészek támogatására” – nyilatkozta. Szintén első alkalommal járt itt Budapestről Szász Lilla: „Azért jöttem, hogy megismerhessem az aktuális fotográfiai irányzatokat, a vezető galériákat, kiadókat és magazinokat.” A vásár összességében főként a történeti és modern fotográfiára koncentrált, ami nem vall nagy kockázatvállalásra, éppen itt, ahol nemcsak a fotóművészet, de a pénzkeresés is központi téma. A kiadók továbbra is követték az általánosan tapasztalható irányzatot, amely a fotókönyvkiadásra összpontosul. A műkedvelőket számtalan dedikálással csábították, hiszen a szignált kötetek nemcsak személyes vonzerővel bírnak, de a piacon is magasabb az áruk. Olyan nagy kiadók és kereskedők jelentek meg, mint a Hatje Cantz Verlag, a Steidl, a Phaidon, a Harper’s Books, de a kisebbek is, például a kölni Schaden vagy a japán bookshop M, amely a 2008. év vendége volt. Itt különben is nagy hagyománya van a fotókönyveknek, ezért a galerista és egyben kiadó Masakazu Takei a fotográfiák mellett számos kötettel jelentkezett.

Vasárnap este, mielőtt bezártak a Paris Photo kapui, Natasa Petresin-Bachelez, az 1976-ban Ljubjanában született kurátor és művészeti kritikus már a 2010-es rendezvény vendégországainak kiállítási projektjén dolgozott. Hétfőn tökéletes csend honolt a Caroussel du Louvre-ban, már minden galerista „elkotródott”. A lehetséges következtetések mindenkinek magának kell levonnia…

Anne Kotzan

(Pfisztner Gábor fordítása)

Info: www.parisphoto.fr