MADE IN SHANGHAI

A kínai művészeti szcénát az utóbbi években egyfajta hiperaktivitás jellemezte, melyet részben a gazdasági növekedés, részben a nyugati múzeumok és gyűjtők ide irányuló figyelme generált. Az ország művészeit nemrég még cenzúra, betiltás és börtön fenyegette, azonban a Nyugat felé nyitással párhuzamosan a kultúrpolitika szorítása is gyengült. Az egykor perifériára szorult művészek közül mára sokan a nemzetközi porond megkerülhetetlen szereplőivé váltak.

A gazdaság robbanásszerű fejlődése, az urbanizáció felgyorsulása sok alkotó számára nemcsak inspirációt, hanem témát is jelent.

A siófoki volt kenyérgyár területén működő 320° Galéria Sanghajban dolgozó fotósok munkáiból mutatott be válogatást. Az ipari karakterét őrző épület a maga nyers valóságában távol áll a galériák fehéren steril világától. A kiállított fotók nagy része éppen az ősi Kínát maga alá temető metropolisz megjelenését dolgozza fel, így a funkcióját vesztett ipari térben való megjelenésük a tartalom és a forma különös és szerencsés egységét teremti meg, paradox módon még a gyengébb alkotásokat is hitelesebbé téve. A kibelezett gyárépület terei és a sanghaji fotosók képei ugyanarról beszélnek: egy gyors, radikális életforma váltásról. A Shang-hai Revolutions című siófoki kiállítást a Mao-korszak plakátjai egészítették ki, különös referenciapontot kínálva.

Greg Girard Fantom Shanghai című sorozatának képei – a régi épületek mögött új felhőkarcolók magasodnak – nem többek egy klisé technikailag magas szintű megfogalmazásánál. A „hozzáadott érték”-et csak a fényképkészítés időpontjának megválasztása jelenti, a többnyire alkonyi fényekben exponált képek tovább árnyalják az átmenet, a liminalitás témáját, de a sztereotípiákon nem lépnek túl.

Hang Minghsi fekete-fehér képei nosztalgiával idézik fel a régi Kínát az enyészetből elégiát komponálva. Cai Hongshuo enteriőrjei intim szférákba hatolva dokumentarista módon, látszólag kívülállóként mutatnak be kis klausztrofobikus tereket, konyhákat, lakásbelsőket. Csendéletei, például a Mao Ce-tung-portré mellé helyezett teáskanna, művészettörténeti párhuzamokat idéznek, munkáiban felbukkan a szürrealizmus és a flamand csendéletek világa is. Ilyen szempontból jól illeszkednek azon kortárs keleti alkotók munkái közé, akik formailag a nyugati művészet hagyományaiból merítenek, de műveiket más alapra és a keleti filozófia kontextusába helyezik. Lu Jin szinte festmény hatású fotóin tinták oldódnak lágyan a vízben, finoman utalva a kalligráfia ősi művészetére. Yang Yongliang Fantomtájképek sorozatának nyelve és formátuma is a jellegzetes keleti tájképfestési technikát, a sansuit idézi. A ködbe vesző hegycsúcsok azonban közelebbről megnézve sűrűn beépített felhőkarcolóknak bizonyulnak, itt-ott daruk magasodnak föléjük. A digitális kamerával készült és egymásra rétegzett képeket a művész archív papírra nyomtatja ki. Yongliang metódusa tradicionális festészeti, kalligráfiai és grafikai képzettségéről árulkodik. Esetében a fotó olyan eszköz, ami a hagyományos kínai művészetet képes volt a kor igényeihez adaptálni, egy új századba sértetlenül átemelni.

Sun Ji Emlékvárosa is mutáns tájképeket tár elénk. A régi ipari és lakóépületekből összesuszterolt, nagyméretű fekete-fehér képeket itt-ott alig észrevehetően színezi, apró figurákkal népesíti be. Az eltűnő épületekből épített katedrálisokat a nosztalgia és az identitáskeresés motivációi tartják össze.

Zhuo Feng manipulált fotóin mintha a pop-artot ötvözné a kínai propagandaplakátokkal.

Chen Nong kézzel színezett allegorikus panorámaképein több szemantikai réteget halmoz egymásra; a maga készítette kosztümökben agyagkatonákra emlékeztető szereplőit harmonika kihuzatos géppel fotózza Kína közelmúltjának kiemelten fontos helyszínein, például a világ legnagyobb víztározójánál, a Három-szoros gátnál.

A kortárs kínai művészek előszeretettel alkalmazzák a fotót és a videót, amelyek a térség intenzív átalakulásához és társadalmi turbulenciájához is jól illeszkedő médiumok. Ezek az ún. technikai médiumok kulturálisan kevésbé terheltek (vö: festészet), nem idézik fel minduntalan a Nyugat több évszázados művészeti hagyományait és dominanciáját, ezért az alkotók keze is szabadabb. A kiállításon bemutatott művészek azt is jól illusztrálják, mennyire alkalmas az innovatív fotóhasználat arra, hogy egy több évezredes kultúra hagyományait is magába olvasztva új minőséget hozzon létre.

Csizmadia Alexa