KÖNYVESPOLC

Farkas Zsuzsa: Embermásoló – Borsos József fényképeinek története

262 oldal 300 fotóval, 20,5 x 23,5 cm., Magyar Fotográfiai Múzeum, 2009. ISBN 978-963-8383-82-2

A fotó és a festészet viszonya a műtörténet és a fotóesztétika örök és pikáns témája. [Viszony ? házasságon kívüli nemi kapcsolat. Az értelmező szótár szerint ez a bűnös dolognak szépítő megnevezése, de köszönöm szépen azt a szépítést, ami ennyire az iszony-ra rímel...]

Mint a sikamlós kérdéseknél általában, gyakori itt is a belemagyarázás és rosszindulatú előítélet, pedig a fotó és a festészet igazán szép pár együtt, és ami biológiailag elég ritka, vica-verza megtermékenyítik egymást.

Borsos József abba a népes csoportba tartozik, akik önmagukban hordozták a kettősséget, vagyis festőként lettek fotográfussá. Van erre egy magyarázat, hogy a festők a kompozíciós képességüket vitték át a másik területre (mint ahogyan a patikusok a vegyszerismeretet) de én hajlanék arra, hogy a művészeteken belül (tehát gyógyszerészek most kizárva) más a helyzet. Nincsen másik terület, csak egy terület van, egy alkotási kényszer, még ha a szerszámok és a technológia – meg persze a lehetőségek – különbözőek is.

Ez a szép könyv a beírás szerint egy kecskeméti Borsos-kiállítás alkalmából jelent meg, de hozzátehetjük, egy budapesti, a Nemzeti Galériában szinte ugyanakkor rendezett Borsos- kiállítás alkalmából is. Borsost tehát megbecsüljük és méltán, még ha sem festőként, sem fotográfusként nem is volt „forradalmi”, vagy „korszakalkotó”. Leginkább hasznosnak nevezném, ami akkor a festészetben sem volt megvetendő fogalom, a fotográfiában pedig máig az egyik alapvető kategória. Farkas Zsuzsa könyve egyebek közt ezt a hasznosságot mutatja be, azt, mi minden olvasható ki a fotográfiából, összepárosítva a képet a készítése korával, a történelemmel és azzal a tudással, amit a képtől függetlenül is tudunk. Van a képolvasásnak egy másik módja is, amikor a kép csak ugródeszka, és a „képolvasó” szabadon asszociál, nota bene mindíg magáról mesél, de itt nem erről van szó. Itt az információ valós információ, történelem, társadalomtudomány, ipar- és művészettörténet. És ráadásul ez a könyv még olvasmányos is.

Normantas Paulius: The Dragon Kingdom of Prayer, és Dolden Buddha’s Wind

149 illetve 178 oldal 140 illetve165 fotóval, 25 x 33 cm., Vilniaus dailes akademijos leidykla, 2008 és 2009. ISBN 978-9955-854-13-5, illetve ISBN 978-9955-854-51-7

Normantas Pauliusról nemrég az a mondat jutott eszembe, hogy „A lassú mennyiségi változás minőségi változásba csap át”. Nem, mintha a mennyiségi változás nála lassú lenne, sőt, de a már évtizedek óta pillanatnyi kihagyás nélkül végzett kemény munka eredménye elérte, meghaladta azt a tömeget, ami már emiatt is egy egészen különös minőséget jelent. Nem nála éreztem ezt először, de nála nagyon határozottan érzem, hogy ha valaki néhány, az ő képeihez hasonlót esetleg tudna is csinálni, Normantas Paulius a maga műfajában mára utólérhetetlen. Az itt említett két vaskos és gyönyörű könyve egy nyolckötetesre tervezett sorozat két része, szám szerint a második és harmadik. Ennyi képet, ilyen nagy munkát már csak favágó iparos módjára, vagy rendkívül elhivatottan, a lélek által vezérelve lehet elvégezni. Aki a képeket nézi, a vele készült interjút olvassa, vagy ha olyan szerencsés, hogy személyesen ismerheti, annak nem kétséges hogy itt nem favágásról, nem gyártásról van szó. Normantas Paulius annyira egybeforrott a munkájával, hogy az a dologgal járó minden kín dacára irigylésre méltó: az ilyen termékeny élethez már Isten kegyelme kell. Pontosabban Budd-ha kegyelme, ha ez a kifejezés Buddha esetében helyénvaló.

Ide is igaz József Attila verssora: Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga? Normantas Paulius szép képei legkevésbé sem szép képek (csupán), hanem emberek, népek, sorsok, történelmi tragédiák és reménykedések, lélekrezdülések grammra pontosan kimért, megfontolt lenyomatai. A fotográfus magára vette ezeknek a népeknek, embereknek gondját-baját, a képviselőjük, követük lett, felelősséget érez irántuk. A fotográfiák úgy szépek, hogy közben semmi fontos nem áldozódik fel a szépség oltárán. Lehet, hogy ezek a képek nem képviselik a mai magyar fotográfia legtrendibb vonulatát, de az alkotóhoz ilyen szempon­tok nem is igen érnek fel. Itt másról van szó. És ameddig gyermeket is legcélszerűbb hagyományos módon nemzeni, addig nem állítható, hogy a klasszikus értékek ideje lejárt volna.

Benkő Imre: Ikrek 1982–2008

223 oldal 203 fotóval, 24 x 29,5 cm., Magyar Fotográfiai Múzeum, 2008. ISBN 978-963-8383-77-8

Baki Péter a könyv előszavát így kezdi: Benkő Imre kitartó és hűséges ember... Sok jót tudnék még ezek mellé felsorolni, mégis a kitartás az, ami nekem is róla először eszembe jut. Láttam őt nem egyszer munka közben, eleinte sok fotós között, azután egyre kevesebb kolléga gyűrűjében és végül egyedül dolgozni. A többiek addigra már kidőltek mellőle. És még ezen belül is, mint egy felhúzott rugó reagált azokra a pillanatokra, amik nem is az éppen végzett munkája, hanem valami, a második vonalban folyamatosan benne formálódó képsorozat szempontjából érdekesnek tűntek. Lausanne utcáin fotografáltunk, ami-kor hirtelen katapultált mellőlem egy esküvői csoport láttán, és olyan száguldásba kezdett, mint Lion (vagyis Al Pacino) az önkiszolgáló boltban Jerry Schatz-bergnek 1973-ban készült, Madárijesztő című filmjében. Érdekelnek az esküvők, magyarázta utóbb. És láthatóan érdekelték az ikrek is. Az ikreket annyira kézenfekvő dolog az érdeklődés fókuszába állítani, hogy pusz-tán spekulatív alapon azt gondolhatnánk, ez lerágott csont lehet, és mégsem az.

Mary Ellen Mark híres képein túl eddig a könyvig olyan nagyon ütőseket nem is őriz a memóriám. Pedig a jelenség minden momentuma izgalmas: elsősorban is mindjárt a látvány, és azután az ikerség összes lélektani problémája, aminek nagy része szintén kiül az arcokra, a testtartásra, az egymás melletti elhelyezkedésre a világban. Magam ezt a dolgot csak kívülről tudom szemlélni, de remélve, hogy a bennfenteseknek nem bántó, a gyerektelenek kissé idétlen poénját említeném – kell gyerek, de egy, az sok – hát ha van egynél kevesebb gyerek, az talán az ikerpár fele. Ez jópofaság akkor, ha mint rendesen, mindkettő megvan, és a tragédiák tragédiája, ha nincsen. Ezért is nekem ez az album elsősorban arról a két lányról szól, akik két képen is együtt szerepelnek, és egy harmadikon egyikük egyedül áll, és egy korábbi közös fotójukat tartja a kezében. Ez az egy kép áll szemben az album összes többi képével, amik az ikerség viselhetőbb oldalát mutatják, igen széles skálán. Minden kettővel szorzódik ugyanis, és nemcsak a gyermeki báj vagy a szép keblek és a huncut pillantások, hanem a hordóhasak is. Csak a nevek a képaláírásokban nem szorzódnak kettővel, ami talán nem is átgondoltan, de mégis pontosan mutatja az ikerség lényegét: Kispál Judit és Zsófia, nem pedig Kispál Judit és Kispál Zsófia.

Tímár Péter