ESSL ART AWARD 2009

A kétévente megrendezett Essl Art Award 2009-ben harmadik alkalommal került átadásra, s a díjazottak közös kiállítása 2010. januárig tartott nyitva a klosterneuburgi Essl Múzeumban. Tavaly már hatra emelkedett a résztvevő országok száma: Szlovákia, Csehország, Magyarország, Szlovénia és Horvátország mellett immár Románia is részt vett a művészeti felsőoktatásban végző hallgatók számára kiírt pályázaton.1 Közülük a zsűri internetes elő-szelekcióval választotta ki azt a tíz művészt országonként, akik először nemzeti seregszemlén, majd az országok díjazottjaiként közös kiállításon mutatkoztak be.

Minden országban átadtak első (4000 Euro) és második (3000 Euro) díjat, s a kiírás tavaly egy különdíjjal is bővült a régióban működő Vienna Insurance Group jóvoltából. Ez az 1000 eurós pénzjutalom mellett külön kiállítási lehetőséggel is jár 2010 februárjában, Bécsben.2 A negyedik díjkategória a pénzdíj nélküli, de kiállítással járó „személyes meghívás” volt, amit Agnes Essl, a zsűriben tevékenyen résztvevő alapító-műgyűjtő ítélt oda tetszési alapon.

A 2009. év végi közös kiállításon nyilvánvalóvá vált, hogy országoktól függetlenül hasonló trendek vannak jelen. Szembetűnő volt a személyes hangvételű munkák és a fotó dominanciája az elmúlt években látott társadalmi témákhoz és festészeti hang-súlyhoz képest.

A magyar első díjat az MKE intermédia szakán frissen végzett Keller Diána nyerte el. Videóiban előre megtervezett és beállított szituációkkal dolgozik. Mesterséges világokat épít fel és rombol le, elemez a kiállításon látható két videómunkájával. A Ships a vízfelszínre bocsátott, majd ott elégő és a mélybe süllyedő papírhajókat ábrázol alul- és oldalnézetből. Az égő, süllyedő papírfoszlányok absztrakt képpé állnak össze, majd esnek szét, csakúgy, mint a két elem, a tűz és a víz találkozását megélő papírhajók. Másik videó-munkája, a Still Life tradicionális csendéletekre reflektál. Ahogy a virágok a képernyőn egymás után elvesztik színűket, úgy válik ez a hétköznapi váza-virág téma egyre élőbbé. A Rizmayer Péterrel közös munkában készült videók pozitív fogadtatását mutatja az is, hogy mindkét alko-tás már a klosterneuburgi megnyitón egy rangos berlini alapítványi gyűjteménybe került.

A magyarok közötti második díjat a zsűri tetszését szintén videómunkáival elnyerő Pintér Zoltán (MOME) kapta, míg a személyes meghívott a Michelangelo-féle Dávid-szoborra videót vetítő Adamkó Dávid (MKE) lett. A bécsi biztosító-társaság különdíjasaként szerepelt Fátyol Viola (MOME).3 Az Essl Múzeumban többek közt a Mutáció és a Land art a Duna-deltában című munkáival szerepelt. Fotói a konceptuális művészet határán egyensúlyoznak, egyúttal vizuális hatásuk is kimunkált. A Mutáció egy szemmel még nem látható, rejtett bajokat szimbolizáló taplógombával díszített, meztelen fiút mutat, aki lefelé irányuló tekintettel mintha éppen tudatosítaná elkerülhetetlen jövőjét.

Csehországban az első helyezett Jan Pfeiffer lett, ő a multikulturális világot állította figyelme középpontjába. Prágai buszmegállóban várakozó embereket fotózott, majd ugyanezt a jelenetet örökítette meg más városokban is, véletlenszerűen. A másik cseh nyertes, Petra Malá a gyermekkori ártatlanságot állította szembe az elmúlással, feledéssel egy nagyméretű fotósorozat segítségével, amit gyermekkora helyszínén készített. A szlovák különdíjas, Lucia Stráňaiová nagyszüleiről készített megrázó fényképsorozatot, melyen az együtt megöregedő házaspár hétköznapjainak intim pillanataira fókuszált.

A két szlovén díjazott a fotó műfajában nyert elismerést. Az első helyezett Matej Sitart az egyén és környezete, illetve belső lelkiállapotának megismerése vezette a Fairy Tales sorozathoz, amely egy-egy jeleneten keresztül próbálja az emberek személyes történetét elkapni. Mivel azonban ugyanaz a kép rendre mást jelent a nézők számára, így sokrétű olvasata mellett a történetek továbbéléséről is gondoskodik. A második helyezett Matija Brumen a kollégiumi élet mindennapjaiból kiemelt, nap mint nap észlelt, de valójában „nem látott” takarítószereket fotózta. Másik, Nachtobjekte című sorozatában az éjszaka figyelmét felkeltő tárgyakat fényképezte, amelyeket digitálisan kiszakított eredeti környezetükből, megfosztva őket hozzáadódott tulajdonságaiktól, s azt vizsgálta, hogy ezek a jelentéktelen tárgyak magukban milyen hatással vannak.

A romániai (olasz származású) Michele Bressan Where I Belong című fotósorozatával vizuális naplóját tárja elénk a nagyszülői háztól a fiatalkori kocsmázási helyszíneken át élete jelenlegi helyszínéig. S bár a színes fotók témája különbözik, a belőlük áradó kritika a régiónkat jellemző cinizmus és nihilizmus fölött mindegyik művet áthatja. A kiállítás legmegkapóbb munkái közé tartoznak a román különdíjas, Cristina Vladu cukorkás dobozzal fotografált, bensőséges hangulatú fekete-fehér önarcképei. A tudatosan archaizáló technikát alkalmazó művész a fényképezés gyökereihez kívánt visszanyúlni. A tíz-tizenöt perces expozíciós idővel készült felvételei egyfajta fotó-meditációként értelmezhe-tők.4

A kelet-európai fotó jelenléte számos más helyszínen is érezhető Ausztriában. A nyolcszáz éves lilienfeldi ciszterci apátság dormitóriumában negyedik alkalommal került megrendezésre a Zyklus című kiállítás, amely minden évben a kelet-európai művészetből mutat be válogatást. Csehország és Szlovákia után 2008-ban magyar képzőművészek mutatkoztak be (pl. Gőbölyös Luca), a 2009 őszén nyílt Zyklus 4.0 című tárlat pedig kortárs magángyűjteményekből mutatott be kelet-európai válogatást, elsősorban az alsó-ausztriai áramszolgáltató, az EVN céges gyűjteményére fó-kuszálva.5 A kiállítás két fotós művésze a cseh Jitka Hanslová és a bolgár Kamen Sztojanov volt. Hanslová tizenegy darabos, Rokytnik című c-print sorozata a falusi embereket és környezetüket tárja elénk bennfentes nézőpontból. A fakó felvételek a civilizáció központjaitól távol élő vidéki emberek világát mutatják be. Kamen Sztojanov Subway Yard Bratislava című munkája a pozsonyi Petržalka negyedében felfedezett, félbehagyott metróalagutat tárja elénk, ahová a művész több alkalommal is visszatért, mind messzebbre merészkedvén a sötétségben, majd az alagút végén találkozott az ott élő Dušannal. A szláv név, aminek a jelentése „lélek”, költői metaforát ad a történetnek, miszerint az ember hosszú (alag)út végén lel rá a lélekre. A fekete-fehér fotókon szinte szellemként megjelenő alakok ugyanezt a vonalat viszik tovább.

A bécsi Kunstforum épületében évek óta fiatal kelet-európai művészek bemutatását veszi célba az alagsori tresor kiállítóterem, ahol 2009 végén Olga Cserniseva fotóművész orosz emberek mindennapijait ábrázoló, fekete-fehér sorozata volt látható. Cserniseva szerepel a bécsi MUMOK Gender Check című mega-kiállításán is, amely a nemi szerepeket követi nyomon Kelet-Európában a hatvanas évektől kezdve. A sokak által éppen a túlzott terjedelmessége miatt kritizált Gender Check kiállításon a magyar vonalat többek között Drozdik Orsolya Individuális mitológia című fotósorozata képviselte, amelyen Isa-dora Duncan portréinak felhasználásával készített táncoló alakokat. Az 1979-ben, Amszterdamban készült Pornó ismét a nőiség problémáival foglalkozik, akárcsak a kiállításon szereplő számos más magyar művész közül Nagy Kriszta híres, hat fotóból álló, 200 000 Ft című sorozata.

Vajon csak véletlen egybeesés, hogy tavaly ősszel ennyi kelet-európai fotó szerepelt osztrák kiállításokon? Sőt, ha eltávolodunk a fotótól, itt van még a szintén Kelet-Európára koncentráló, megújult Strabag-díj vagy a Kunsthalle 1989 című kiállítása. Mind erről a régióról szólnak, illetve az osztrákok szerepvállalását fémjelzik régiónk tekintetében. A cégek esetében a tevékenységi terület magyarázza a fokozott érdeklődést: a Strabag, az Essl-projekteket finanszírozó bauMax, a Kunstforumot fenntartó Unicredit bankcsoport, a Balkán felé terjeszkedő EVN energiakonszern mind a régió gazdasági, politikai szereplői, akik a kulturális programmal az imázsukat építik. Nyitottságuk a tágan értelmezett, elsősorban képzőművészeti (autonóm) fotó felé több tényezővel magyarázható: ezeket a nyugati céges művészeti projekteket ugyan-olyan szakmai kurátorok alakítják, mint a múzeumi kiállításokat, s természetes számukra ez a műfaji opció; a fotós nyelv köz-érthető, a szélesebb közönség számára is vonzó; a művek árszintje is gyakran kedvezőbb az olajképekénél.

Az is feltűnő, hogy e kiállítások nem anynyira magában a régióban, mintsem annak kapujában szerveződtek.6 Még mindig nem annyira egymásnak vagyunk érdekesek, inkább a „Nyugat” számára – legalábbis a közelmúltban egy szűk éven át, 1989 huszadik évfordulója kapcsán. Ausztria mindenesetre ügyesen próbálja felvenni a régió nyugati kapujának kínálkozó szerepét, s azzal csalogat kiállításaira nyugati és keleti látogatókat egyaránt, hogy itt áttekintést kaphat a részben még mindig elzárt Kelet-Európa művészetéről. A vasfüggöny leomlásának jubileuma ürügyén szervezett ausztriai kiállításokat számos szempontból bírálják – de az osztrákok legalább megpróbáltak átfogó képet adni a régióról.