BESZÉLGETÉS VANCSÓ ZOLTÁN FOTÓMŰVÉSSZEL

– Ha jól olvasom az egyik önéletrajzodat, a képek iránti fogékonyságod vitt a fényképezés felé. A gyerekkori mesekönyvek, diafilmek, mozik hatására gondoltál?

– Nem, hanem a filmezésre és a videózásra. Ebben Varga Ferencnek, az általános iskolai rajztanáromnak nagyon fontos szerepe volt: ő vette észre, hogy bár átlagosan rajzolok, mégis rendelkezem vizuális készséggel, fogékony vagyok a képalkotásra. Pont akkoriban, nyolcadikos koromban indítottak egy zártláncú sulitévét, persze, mind­­ezt a nyolcvanas évek technikai színvona­lán kell elképzelni. (A Kassai utcai általános iskolán kívül talán még egy hely volt az egész országban, ha jól emlékszem, Zala megyében, ahol hasonló iskolai televízió működött.) Varga Ferenc és egy technikus segítségével én, egyedüli diákként, rövidfilmeket készíthettem, amik rendszeresen adásba mentek. A tanítás véget ért körülbelül egy órakor, és utána egész délután a videózással foglalkoztam, vágtuk a filmeket, beszélgettünk, hülyéskedtünk, gyakran este hatig, hétig bent maradtam. Ez volt akkor életem értelme.

– A tanulás rovására…

– Jó tanuló voltam, lelkiismeretesen elvégeztem, amit kellett. De éreztem, hogy rátaláltam valami fontosra, és tudtam, hogy ez később is szerepet játszik majd az életemben. Sőt, a videózás miatt szerettem iskolába járni, reggelente én voltam az első, sokszor már hétkor ott voltam, mert be kellett fejezni az aznapi anyagot. Azt hiszem, mindegy, milyen matekos egy gyerek, az a lényeg, hogy találjon valamit, ami utat jelöl ki a számára. Ha akkor nincs a videózás, talán soha nem kezd el érdekelni a fotó. Ezért említem meg mindig Varga Ferenc nevét; életem végéig hálás leszek neki.

– Az általános iskola után miért a Piarista Gimnáziumba jelentkeztél?

– Vallásos családban nőttem föl, a bátyám is ott tanult, és a szüleim szerették volna, ha én is oda megyek. Nem éreztem, hogy nekem való iskola lenne. A bátyám nagyon okos, eszes, kiváló nyelvérzékű, neki minden szempontból megfelelt; én másfajta dolgokra voltam fogékony, és azokhoz a gimnázium nem tudott sokat hozzátenni. Teljesen indifferens volt, milyen eredményem lesz biológiából vagy történelemből, hiszen tudtam, hogy az érettségi után egészen másfajta dologgal foglalkozom majd. Persze azt is tudtam, hogy a gimnáziumot el kell végeznem, a mai napig álmodom arról, hogy jaj, érettségiznem kell – vagy ezzel mások is így vannak?

Amikor a Práter utcai szakmunkásképzőbe kerültem, szárnyaim nőttek, imádtam az életemet, hiszen tudtam, mostantól minden időmet a fotózás tölti ki.

Még a gimnázium előtt, a nyolcadik utáni nyáron, rátaláltam édesapám fényképező felszerelésére. Kisebb koromban is tudtam, hogy fényképezi a családot, és utána a fürdőszobában filmet hív elő vagy képeket nagyít, de engem különösebben nem érdekelt, meg ő sem hívott be, hogy megmutassa, hogyan jön elő a kép. Tizennégy évesen azonban, a videózás hatására, megkerestem a tüköraknás, három záridős Exa kameráját, nappal mindent lefényképeztem, amit csak láttam, és amikor a család lefeküdt, bezárkóztam a fürdőszobába; szó szerint éjjel-nappal a fényképezéssel foglalkoztam. Apámtól megkérdeztem, hogy a papírnak melyik az emulziós fele, a többi dolgot könyvekből tanultam meg, vagy magamtól jöttem rá. Eleinte színes filmre fényképeztem, nagyon érdekeltek a naplementék, a felhők, a természeti jelenségek színei.

– Apukádnak megmutattad a képeidet?

– Megmutattam, tetszett neki, büszke volt rám, néhányat be is kereteztem, és föltettem az előszobánk falára. Elsősorban mégis a rajztanárom véleményére voltam kíváncsi. Mutattam persze, apámnak is, de ő villamosmérnökként nem volt hozzáértő, hiszen csak hobbiból fotózgatott; mit tudott volna mondani a képeimre? Nekem már akkoriban is másfajta fotóim voltak, mivel nem a családot akartam megörökíteni, inkább a slagot, ahogyan az eperágyáson tekereg, meg a felhőket, és ezeknek az elbírálásában a rajztanáromat éreztem illetékesnek.

Akkoriban már vidéki fotóklubok pályázataira is küldtem képeket, néhányat ki is állítottak. Tizenhét éves koromban nagyon tudtam örülni annak, ha jött egy levél, hogy egy-egy fotóm a falra kerül ebben vagy abban a vidéki városban.

– Azóta viszonylag gyakran állítasz ki és jelentkezel könyvvel.

– Ezt sokan félreértik, néha még a közeli barátaim is azt gondolják, hogy a hatalmas egóm miatt van ez így. Azt hiszem, akkor lennék a legboldogabb, ha lenne egy dublőröm, egy ember, aki eljátssza, hogy ő Van­csó Zoltán, interjúkat adna, megnyitókon szerepelne, hagyná magát ajnározni, zsebelné be a sikert; én pedig csöndben meghúzódnék a háttérben, és kizárólag a képeimmel foglalkoznék. Persze örömmel beszélgetek veled, ezekből én is táplálkozom, de a szereplés annyira hiányzik, mint púp a hátamra. Nyilván azért is lettem fotós, mert szeretek a háttérbe vonulni, elbújni, és kívülállóként figyelni a világot. De rájöttem, néha muszáj előjönnöm és szerepelnem, mert nem kerülhetem meg, hogy a szavaimmal, gondolataimmal ne támogassam azt a képözönt, amit az emberekre zúdítok, pláne, ha elvárom, hogy azokat minél többen nézzék meg.

– A nagyobb nyilvánosság abban is segít, hogy szabadúszó fényképészként több megbízást kapj?

– Nem, ez két, egymástól független szál. Az, hogy alkalmazott fotográfusként dolgozom, szinte teljesen független attól, hogy hol, milyen gyakran állítok ki. Sőt, néha nehezebben kapok munkát, mert sokaknak eszükbe sem jut, hogy engem például esküvői fotózásra is fel lehet kérni. Éveken keresztül azt hallottam, hogy „ja, ha tudtuk volna, hogy ilyeneket is vállalsz, akkor téged hívtunk volna.” Ha kiállító művész vagyok, akkor biztosan nem vállalok babafotózást – gondolják. Pedig néha pont abból élek. Ezek nyilván nem publikálásra való képek, de abszolút vállalható, korrekten elvégzett munkák.

– Az egyik képed, amelyiken egy kisfiút játékpuskával látunk, esküvői fotózáson készülhetett.

– Valóban. De mindig törekszem arra, hogy csak akkor fényképezzek magamnak, ha az nem megy a kötelező feladat rovására, ha marad rá szabad energiám és figyelmem.

– És marad?

– Elég ritkán. Ez az esküvő egy ritka felkérés volt, az „igazi” fotós mellett engem is meghívtak, hogy azt fotózzam, amit akarok – ráadásul fekete-fehérben.

– Mesélted, hogy nyolcadik után egy ideig párhuzamosan filmeztél és fényképeztél. A videó hirtelen vagy fokozatosan maradt el?

– Fokozatosan. A videózás csapatmunka, ott alkalmazkodni kell másokhoz, ezért minden lassabban megy. Volt, hogy ötven statisztát kellett hívnom, és akkoriban még nem volt se mobiltelefon, se e-mail, a mai napig nem is értem, hogyan sikerült. A fényképezés viszont, mivel egyedül vagyok, szinte magától megy. Ehhez hozzátartozik, hogy 1991-ben, az érettségi után el kellett döntenem, hogy megpróbálkozzam-e a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakával, de az akkori tendencia szerint csak másoddiplomásokat vettek föl, huszonöt-harminc éves fiatalembereket, a tizennyolc évemmel és az érettségimmel semennyi esélyem nem lett volna, ezért akkor meg sem próbáltam. Ehelyett mentem a Práter utcai suliba. Három évvel ezelőtt, harminchárom évesen, mégis megpróbáltam az operatőr szakot, a mai koncepció viszont az, hogy húszéves, még alakítható, formálható fiatalokat vesznek föl. Eljutottam az utolsó fordulóig, végül nem vettek föl. A végén hárompercnyi nyersanyagból kellett egy másfél perces filmet leforgatni, mintha az orvosira jelentkezőnek műtenie kellene a felvételin. A filmet meg is kellett védeni, ám arra nem voltam felkészülve, hogy olyanokat kérdezzenek, amiknek semmi közük az operatőrséghez. Végül is hálás vagyok nekik, amiért nem kerültem be a magyar filmgyártás mocsarába.

A Práter utca után az Iparművészeti Főiskolával kétszer is megpróbálkoztam. Mivel nem tudtam rajzolni, hetente eljártam a Postás rajzszakkörbe, de nem sikerült annyit fejlődnöm, hogy az iparos felvételin kíváncsiak legyenek a fotós munkáimra. Holott már az ott tanító tanárok nyitották meg a kiállításaimat. Nem baj, Miltényi Tibor azóta is a mesterem, 93-ban kerestem meg először, és rendszeresen vittem hozzá a képeimet, nagyon bíztam az ítéleteiben. Később írt is egy tanulmányt Szilágyi Lenkéről meg rólam, jó nehéz olvasmány.

Az az érzésem, hogy az autonóm vagy szubjektív riport, amit én is csinálok, manapság a kurátorok szemében nem korszerű, nem trendi; szerintük inkább a képzőművészeti megközelítésű fotográfiának vagy a privát fotónak van súlya, és a miénket meg elavultnak tartják. Ennek ellenére nem akarok máshogyan fényképezni, akár elavult, akár nem trendi, amit csinálok. Az átlagember, a laikus érti, amit és ahogyan fényképezek, még ha közben sajnos (?) nem passzolok bele a divatos vonulatokba.

– De hiszen ösztöndíjakat, Balogh Rudolf-díjat kaptál.

– Ez igaz. De azt a fajta fotográfiát, ami közel áll hozzám, ma Európában is csak kevesen művelik, például Vladimír Birgus, itthon viszont Lenkével, Benkő Imrével, Gulyás Miklóssal fehér hollóknak számítunk.

Talán a Zarándokok című anyagom abban kivétel, hogy nem véletlenszerűen elém kerülő dolgokat, hanem egy konkrét témát próbáltam körüljárni, emiatt riportszerűbb sorozat született belőle. Az, hogy a képeim között ritka a portré, nem jelenti azt, hogy soha nem is lesznek, nem tudhatom, hogy hogyan változom, merrefelé haladok. Egyelőre az ellenkező véglet jellemez, egyre kevesebb emberi alak vehető észre a képeimen.

– Az egyik sorozatodnak a Csendes képek gyűjtőcímet adtad. De a többi anyagod, még a Mediterráneum vagy a Városlakók sem harsogó képekből áll.

– Egy 2002-es kiállításra találtam ki ezt a címet, és valóban ez a megközelítés áll hozzám a legközelebb, a legutóbbi kiállításomat is nyugodtan nevezhetném így. De igyekszem mást is csinálni. És ha olyat látok, amit egyszer már lefényképeztem, nem fotózom le még egyszer, de legalábbis ugyanúgy nem.

– Magad laborálsz?

– Sokáig igen; aztán amikor körülbelül tíz éve az egyre komolyabb kiállítások miatt nagyobb kópiákra volt szükségem, beláttam, hogy ez profi laboráns nélkül nem fog menni. Rátaláltam Felicidesz Ildikóra, akit azóta is a bátran nevezhetek a jobb kezemnek, mint egy zenész a hangmérnökét. Tudja, hogy milyen tónusú, keménységű képeket szeretek. De két éve már digitális kamerát használok (a következő kiállításomnak a fele már színes kép lesz). A számítógépen is nagyjából annyit avatkozom be a képbe, mint annak idején a sötétkamrában, belenyúlok a tónusba, besötétítem az eget, ha kell, de szándékosan kvázi analóg módon, semmi trükk, semmi hamisság.

Az összes korábbi, analóg kamerával készült képem teljes kockáról való nagyítás volt, az íratlan szabálynak megfelelően. De amióta digitálisat használok, lényegtelen kérdésnek tartom, hogy az egész kockát mutatom-e vagy megvágom a képet. Mindenesetre törekszem a teljes kockára.

– A képeid válogatásához is szükséged van valakire?

– Igen, kell egy külső szem, mert hajlamos vagyok beleszeretni egy-egy képbe, más dolgokat viszont nem észrevenni. Miltényi Tibornak ma is mutatok fotókat, néha fölülbírálom, de majdnem mindig hallgatok a szavára.

– Fegyelmezetten fényképezel?

– Amíg filmes gépem volt, ezerszer meggondoltam, mikor exponálok, nem is engedhettem meg magamnak, hogy túl sok kockát ellőjek. Ez máig megmaradt bennem, azzal együtt, hogy kezdem élvezni a digitális technika nyújtotta lehetőséget; ami nagyon vissza tud ütni, hiszen az, hogy a rontott képnek már nincs tétje, csökkenti a koncentrációt, másrészt földolgozhatatlan mennyiségű felvétel születik, az embernek elmegy tőle a kedve, megunja, mielőtt befejezné a válogatást. Azt is fontos tudni, ha sokat exponálok, azt hiszem, hogy megvan, amit akartam, kielégülni látszik a vadászösztön, és már nem figyelek annyira. Holott nem jókat fényképeztem, csak sokat. Igyekszem fegyelmezett lenni, nehogy becsapjam magam.

– Abba beavatkozol-e, hogy mi történjen a géped előtt?

– Nagyon ritkán, és csak minimálisan, amennyit a lelkiismeretem megenged. Mondjuk, arrébb rúgok egy papírszemetet, ha zavar. A legtöbbször esélyem sincs, hogy beleszóljak, mi történjen, mert arra figyelek, hogy a kép a legoptimálisabb legyen, és a legjobb pillanatot elkapjam. Ha elkezdenék magyarázni, hogy rakd így a lábad, emeld fel a fejed, elvesztené az értelmét. A legtöbbször megvárom, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Egy csomó fontos dolgot én is később, már a nagyításon vagy a monitoron veszek észre. Ez rutin kérdése is, ha például egy héten keresztül sokat fotózom, elfáradok ugyan, de a végére nagyon jól működik az a képességem, hogy a keresőben minden részletet, éppen akkor történő dolgot meglátok. A rutin segít abban, hogy a lényeges elemek összejöjjenek. Ha meg egy-egy képen mégsem jön össze – és ebben a fotósnak könynyű dolga van –, azt a képet nem rakom ki. A fotóson kívül senki nem tudja, hogy egy kiállítás vagy album anyagához hány tekercs filmet exponált el. Technikai értelemben a fotósok ma elképesztő módon ki vannak szolgálva. A Nikon D3 másodpercenként tizenegy kockát exponál, már csak ki kell emelni közülük a legjobb felvételt – persze én soha nem lövök el sorozatot, még autofókuszt sem használok. Amikor a Zoom.hu interne-tes hírportál képszerkesztőjeként dolgoztam, naponta átnéztem a Reuters kínálatát, többek között a pekingi olimpia képeit, az óránként hatezer képből ötezer-kilencszáz a tökéletes pillanatot kapta el. A tökéletes kép lett a minimum. De ezt az ember egy idő után megunja, immunissá válik. Hiányzik belőlük egy kis esetlegesség, egy kis hiba, életlenség vagy elmozdulás, ami a robotszerű tökéletességtől az emberi felé vinne. A pályázatokra is azért nem küldök fényképet, mert a díjazott fotók mindig szenzációsak, bravúrosak szoktak lenni, én meg olyat nem tudok.

– Egy időben a 168 Óra című hetilapnál dolgoztál.

– Tizenkét évig, 1993-tól 2005. januárig.

– Ennek a lapnak nem a képi világa az erőssége. Hogyan kerültél oda?

– Teljesen véletlenül. A Práter utcai suli elvégzése után egy ismerősöm szólt az ismerősének, aki ott képszerkesztőként dolgozott, hogy itt van egy frissen végzett fényképész, kipróbálnának-e. Akkor még ment a rádióműsor, a szerkesztőség is a Rádió épületében volt, és a műsorban elhangzott interjúkat jelentették meg az újságban. A munka kilencven százaléka fejfotózásból állt, le kellett fényképezni az alanyt, akit az újságíró interjúvolt. Közel tíz évig a munkámban az jelentette a legnagyobb kihívást, miként oldjam meg, hogy az újságíró mikrofonját ne lehessen látni a képen. A kilencvenes évek elején még volt rá lehetőség, hogy vidékre utazzunk egy-egy színes anyagért, ma már elképzelhetetlen lenne, hogy ilyesmire költsön egy lap. Mondom, többnyire beszélő fejeket fotóztam, nagyritkán akciót vagy riportot. Hamar rájöttem, hogy milyen képeket várnak el tőlem, ennek megfeleltem, hiszen ezért kaptam a fizetésemet, persze nyilván nem elégített ki a munka. De éppen emiatt bennem maradt egy csomó energia meg kreativitás, így a munka mellett foglalkozhattam a saját dolgaimmal.

– Nem is néztél körül, hátha máshol is lenne állás?

– A napilapos feladatokra nem vagyok alkalmas. A Magyar Narancsnál próbálkoztam, Déri Miklósnak tetszettek is a képeim, de nem tudott munkát adni, és abból, ameny­nyit egy-két képemért kaptam volna, nem lehetett volna megélni. A legtöbb lapnál megvoltak az odaillő emberek, profi felszereléssel dolgoztak, amitől még inkább önbizalomhiányban szenvedtem; meghúzódtam a 168 Óránál, és mellette létrehoztam a saját anyagaimat. El tudom képzelni, hogy a napilaposok vagy MTI-sek, akiknek éjjel-nap- pal kamera van a kezükben, a szabadidejükben már nem akarnak fényképezőgépet látni.

Egy ideig szabadúszó voltam. 2008-ban felkértek, hogy legyek a Zoom.hu fotórovat-vezetője, meg fényképezzek is, teljesen szabad kezet kaptam. A főszerkesztő, egyébként volt kollégám, soha nem szólt bele a munkámba, a képeket illetően mindig enyém volt az utolsó szó. Ez szerintem példátlan a sajtófotóban. Ajpek Orsi és Kummer János fotós kollégáimmal egymást alakítgattuk, és ennek köszönhetően néhány hónap alatt kialakult egy zoomos látásmód, galériákat közöltünk, létrehoztuk a Nagykép rovatot, a Zoomnak híre ment, nemcsak a szakmán belül, hanem a laikusok körében is. Sok levelet kaptunk, hogy nagyon igényesek a képeink, ilyeneket nem szoktak látni az interneten.

Szomorú tendenciákat látok az internetes sajtófotóban. A hírportálokra úgy töltenek föl képeket – egyébként nagyon gyorsan, néha már tíz perccel az exponálás után láthatók –, hogy még a legalapvetőbb vágási vagy tónuskorrekciós műveleteket sem végzik el. Gyakorlatilag nyers képekről van szó, sokszor már az volt az érzésem, hogy egyszer majd az álló formátumú képeket is az olvasónak kell a vízszintesből elforgatnia. „Mindegy, hogy milyen, csak mi tegyük föl elsőként!” Mi ennél sokkal lelkiismeretesebbek voltunk. És nem sokkal lassabbak!

– Ma is vállalnál képszerkesztői feladatot?

– Attól függ. Szabadúszó vagyok, szabadon mozgok, a napi kötöttséget nehezen bírom. De ha értelmes feladatot kapok, jó közösségben dolgozva, akkor boldogan vállalnám.

– Sokfelé utazol. Érdekesebb kép születhet Kubában, mint Albertirsán?

– Nem, erre már rájöttem. Viszont könynyebb dolgom van Kubában, mert ingergazdagabb a látnivaló, mint Albertirsán. De ha összhangban vagyok magammal, ott is születhetnek jó képek. Az utazás azért kell, mert olyankor kikapcsolok, nincs e-mail, nincs ügyintézés, nincs pályázatírás. Ilyenkor napokig, hetekig csak azzal foglalkozom, és minden antennám arra van beállítva, hogy képeket gyűjtsek. Ha Albertirsára is el tudnék így menni, ugyanolyan jó képeket gyűjtenék. Mint ahogyan teszem is, a legutóbbi kiállításomon egymás mellett voltak a tokiói és a Zala megyei, pacsai képek. Nincs köztük lényeges különbség. A legtöbb helyszín csak apropó arra, hogy a gondolataimat, véleményemet megjeleníthessem.

– Szoktál-e azon töprengeni, hogy mit fogsz csinálni öt-tíz év múlva?

– Nem nagyon, úgyis jön majd magától. Nyilván vannak irányok, amik abból adódnak, hogy mi történt eddig, hová jutottam el. Gyakran levonom a következtetést, hogy volt-e ennek vagy annak értelme, és ha nem volt, merre kellene inkább folytatnom. Úgy érzem, Magyarországon lehetne akár még ötven kiállításom is, a karrierem szempontjából ennek nincs semmi jelentősége. Annak inkább lenne, hogy külföldön próbálkozzam, keressem az ottani lehetőségeket. Közben azt is sejtem, hogy a kurátoroknak meg a galéristáknak „vannak” saját művészeik, ezért őket kellene megkeresnem, látnak-e bennem fantáziát. A legnagyobb baj az, hogy fotografálni szeretek, de magamat menedzselni egyáltalán nem. Biztosan meg kellene tanulnom ezt is, de olyan hülyén jön ki, hogy az ember reklámozza magát, hogy eladható legyen. Volt olyan tapasztalatom is, hogy egy külföldi kurátor ugyanazokra a képeimre fél évvel később homlokegyenest mást mondott. Ezzel nagyjából egy életre elvette a kedvem a portfolio review-k látogatásától.

A zenészbarátaim közül mindenkinek van egy ügynöke, szó nincs arról, hogy a művész tárgyal a fellépési lehetőségekről, a gázsiról. Még nem hallottam, hogy Magyarországon bármelyik fotóművésznek lenne ügynöke.

– Te is zenéltél, igaz?

– A zene egy még régebbi sztori. Gimnazista koromban egyszer csak kirobbant belőlem, hogy vennem kell egy zongorát, gyerekkoromban is imádtam zenét hallgatni, de soha nem volt arra lehetőség, hogy hangszerem legyen. Ötvenezer forintért vettem egy pianínót, évekig gyűjtöttem rá, és a szüleim legnagyobb ámulatára tizenhét éves fejjel elkezdtem zongoraórákra járni. A zenémmel is létre szerettem volna hozni egy saját világot. Rövid darabokat kezdtem írni, egyszerű témákat, keringőket, dalokat. Ez annyira intenzívvé vált, hogy egészen két évvel ezelőttig az volt a vágyam, hogy majd egyszer a zeneírás lesz a főfoglalkozásom. A fotózás pedig zárójeles zsákutca. Sajnos, azonban hangszeren ezerszer nehezebb megtanulni játszani, mint fényképezőgépet kezelni, csak az alapok elsajátítása is évtizedes munka. Két évvel ezelőtt belekerültem egy helyzetbe, végiggondoltam az egészet, és arra jutottam, hogy őrültség, amit csinálok. Nem lehet egyszerre két lovat megülni. Döntenem kell, hogy fotós akarok-e lenni vagy talán majd zenész, különben szétforgácsolom magam. Letettem a zenét, és mintha egy hatalmas szikla omlott volna le, mintha szárnyakat kaptam volna, ezek után ismét minden energiámat a fényképezésre fordíthattam.

– De miért ne lehetne a kettőt összehozni?

– Tavalyelőtt Juhász Gábor dzsesszgitáros barátom egy előadáson az én vetített képeimre improvizált. Azt is el tudom képzelni, hogy egyszer én magam zongorázzam a saját képeim alá. Keresni kell az új utakat. Olyan kezdeményezésem is volt már, hogy a fotóimat moziban vetítsék. Néhány évvel ezelőtt összeállítottam egy ötperces slide show-t a kubai anyagomból, zenét tettem alá, nagyjából olyan volt, mint egy diaporáma műsor. Csak éppen digitalizált képeket vágtam össze filmeditáló programmal. Minden pénzem ráment a filmkópiák gyártására, utána hetekig szó szerint éheztem. Wim Wenders Kívül tágasabb című filmje előtt kísérőfilmként vetítették a mozikban. Sajnos, ez a Wenders-film nem volt annyira sikeres, emiatt hamar lekerült a műsorról, de így is hatezer ember látta. Mikor nézi meg egy fiatal fotóművész kiállítását hatezer ember?