AZ ELSŐ VLÁGHÁBORÚ ÉS A FORRADALMAK FÉNYKÉPEI (1914-1919)

Az első világháború több vonatkozásban is változást hozott a fényképek használatában, mindenekelőtt a sajtófényképek területén. A lapok érdeklődésének középpontjában a háború eseményei álltak, a közönség képes tudósításokat várt a frontról. A háború idején a sajtó ellenőrzését a Hadi Felügyelő Bizottság Sajtóalbizottsága látta el, ide tartoztak a haditudósítók is a Sajtófőhadiszálláson keresztül (röviden Sajtóhadiszállás), amelynek feladata volt a háború propagandájának a megszervezése. A Sajtóhadiszálláshoz írók, újságírók, festők (rajzolók, szobrászok) és természetesen fényképészek tartoztak. A haditudósítók között katonák és civilek egyaránt lehettek, egyen- vagy civil ruhájukon „Presse” feliratú karszalagot viseltek. A tudósítók frontra küldéséről, a nem katonák katonai kíséretéről, élelmezésükről, elszállásolásukról a kezdetben Teschenben, majd 1916 nyarától Bécsben székelő Sajtóhadiszállás1 gondoskodott.

A Sajtóhadiszálláshoz tartozás, a haditudósítás vonzó feladat volt az újságírók, festők, újságrajzolók és a fényképészek, jelesül a fotóriporterek számára, ugyanis sokkal jobb helyzetet és ellátást biztosított a kötelékébe tartozóknak, mint amire a frontszolgálat egyéb területein számíthattak. Nem is volt könnyű a Sajtóhadiszálláshoz kerülni. Tekintélyes, jó kapcsolatokkal rendelkező újságok küldhettek tudósítókat, akik, ha volt tartalékos tiszti rangjuk, egyenruhában, ha nem volt, civilben járhattak. A Sajtóhadiszállás jelölte ki számukra a feladatot és határozta meg, hogy hova mehettek, miről írhattak, mit fényképezhettek. A Sajtóhadiszállás által helyben cenzúrázott anyagot katonai kurír juttatta el a lapokhoz. A haditudósítók lehetőségeit nagy-ban meghatározta a harci helyzet. Ha győztes előrenyomulásról volt szó, a tudósítókat szívesen vitték az események színhelyére, visszavonulás, vereség esetén viszont igyekeztek őket távol tartani. A Sajtóhadiszállás tagjainak a háború propagálása volt a feladata. Hogy ezt hogyan valósították meg, arról az újságrajzoló, Zádor István festőművész haditudósító kitűnő visszaemlékezésében így ír: „Kerülnünk kellett… a háború borzalmainak bemutatását. Vérükben fetrengő sebesülteket, halomszám heverő hullákat ábrázoló képek nem voltak alkalmasak a háború glorifikálására.”2 Zádor írásában a hadifestőkről szól, de mindez nyilván a fényképészekre is vonatkozik. Saját munkája nehézségeit említve utal arra, hogy közelharcot vagy rohamot a helyszínen rajzolni lehetetlen, hiszen erről „még fénykép is alig akadt”. „Én arckép és helyszíni rajzaimban dokumentumokat gyűjtöttem és a háborút művészi megnyilvánulásaiban ábrázoltam” – írja.3 Valami effélét vártak el a fényképész haditudósítóktól is, és ahogy a festőknek, rajzolóknak a munkáikból bizonyos számú képet le kellett adni a bécsi Hadilevéltárnak, úgy valószínűleg a fotográfiákból is be kellett küldeni egy-egy kollekciót.

Az első világháború fényképész haditudósítóiról elég hiányosak az ismereteink, nem tudjuk pontosan, ki, hol, mikor volt a harctéren. Az bizonyos, hogy a Vasárnapi Ujság két riportere, Balogh Rudolf és Jelfy Gyula lényegében a háború teljes időszakában tudósítóként működött. Jelfyt Zádor István is megemlíti visszaemlékezésében, azt írja, hogy 1916 júniusában ő vitte magával az olasz frontra.4 Az Érdekes Ujság haditudósítója a képeit Révész és Bíró néven jegyző Révész Imre volt, erre utal az Érdekes Ujság 1914. december 6-i számának címlapján a képaláírás: „Kiküldött harctéri tudósítónk, Révész és Bíró felvétele”. Révész Imre haditudósítói tevékenységét más forrás is megerősíti. A Tolnai Világlapja is hivatkozik harctéri tudósítójára, kilétét azonban nem sikerült kideríteni.5 A haditudósítóként kiküldött fotográfusokon kívül több olyan fényképész felvételeivel is találkozunk a képes újságokban a háború alatt, akiknek felvételei korábban is megjelentek a lapokban. Őket nyilván egy-szerűen behívták katonának és kiküldték a frontra, ahonnan a saját lehetőségeik szerint küldtek fényképeket az ismert szerkesztőségeknek a körülöttük zajló eseményekről, mint Bálint János, Szőnyi Lajos, Erdélyi Mór (1866–1934), Alexi Traján. Viszonylag sok fényképet szereztek be a képes újságok külföldi képügynökségektől, a bécsi Ki-lophot és a német Bufa neve gyakran előfordul a képek alatt, de továbbra is sok a név vagy egyéb forrás megjelölése nélkül közreadott fénykép. Harctéri fényképeket a fronton levő nem hivatásos fényképezőktől is kap-tak az újságok. Több ízben közöl-tek fotókat sebesült tisztektől, akik betegszabadságukat töltötték a hátországban. A Vasárnapi Ujság Glock Tivadar százados szerbiai csataképeinek kísérőszövegében kiemeli a katonák által fényképezett képek különlegességét, mivel, mint írja, a haditudósítók ritkán kerülnek szem-től-szembe a golyók pusztításával, jóllehet a tűzvonalban vannak, de mert a hadvezetőség vigyáz rá, hogy az életük ne forogjon veszélyben, ezért igazán közelről a háborút csak a katona látja.6

A háború kezdetétől a lapok kötelesek voltak minden megjelentetni szándékozott képet a Sajtóbizottságnak bemutatni, annak eldöntésére, hogy közlése esetleg nem sért-e hadiérdeket, tehát a fényképeket is cenzúrázták. A különböző sajtóarchívumokban megmaradt és közgyűjteményekbe került fényképek hátlapján találkozunk a Sajtóbizottság „közölhető” vagy „nem közölhető” bélyegzőjének lenyomatával.

Az igazán nagy ötlet a fényképek megszerzésére az Érdekes Ujság szerkesztőinek jutott eszé-be, és itt is került sor a megvalósítására. 1914. december 26-i számukban hirdették meg először az újság harctéri pályázatát, amelyen a kiírás szerint bárki részt vehetett, hivatásos fényképező csakúgy, mint amatőr, privát vagy képügynökség képviselője, az egyetlen kikötés az volt, hogy csak olyan képpel lehetett pályázni, amelyik máshol nem jelent meg. Az első pályázatot még további négy követte, az utolsót 1917. szeptember 2-án hirdették meg. A díjak értéke sem volt csekély, az első helyezett jutalma 3000 korona volt. A második pályázatnál már közelebbről is meghatározta az újság, hogy milyen képeket szeretne kapni. A szerkesztők olyan fényképeket vártak, amelyek a háború verőfényes oldalát és a katonák elpusztíthatatlan jóked-vét mutatnák meg, valamint olya-nokat, amelyek „a szülőkről, anyákról, hitvesekről, a háború igazi hőseiről” szólnak. A harmadik pályázat kiírásában a háború általános képei mellett művészi felvételeket is szerettek volna látni, amelyeknek „nincs más aktualitásuk, csak a szépség és finomság”. A negyedik pályázat egyetlen kikötése az volt, hogy a kép magyar témájú legyen, míg az ötödiknél a legfrissebb eseményeket bemutató hírképeket vártak a szerkesztők. A pályázatra küldött fényképek folyamatosan megjelentek az újságban, biztosítva annak változatos, friss, valóban érdekes képanyagát, de a szerkesztők ennél messzebbre tekintettek.

A beküldött gazdag anyagból – mindegyik pályázatra kb. 1500 fénykép érkezett – már 1915 tavaszán elhatározták az Érdekes Ujság Háborús Albu-ma kiadását, amit az előfizetők kedvezményesen vásárolhattak meg. A nyertes pályamunkákból összesen tíz, 35,5x28 cm méretű mappát jelentettek meg, egyenként 12 kitűnő minőségű, fotómechanikai úton sokszorosított heliogravűr (mélynyomású) képpel. Az albumot, amely mint írták, „művészi megörökítése a háborúnak”, „örökszép” háborús emléknek szánta az újság, akár „a magyar családok szalonjának asztalán, akár keretbe foglalva”.7

A százhúsz kép témáját tekintve egyszerre változatos és egysíkú. Változatos, mert valódi riportképeket, beállított, olykor szentimentálisan édeskés életképeket, és valóban művészi, a kor festői fotográfiai irányzatának jegyében született fényképeket találunk a pályázatra beküldött képekből összeállított anyagban. Egysíkúnak pedig azért látjuk, mert hiányzik belőle a háború minden borzalma, ször-nyűsége, ahogy a tényleges harci események megörökítése is. Az elsőnek nyilván a szerkesztők szándéka, a másodiknak a fényképezés technikájának nehézkessége mellett oka lehetett, hogy a fényképező katonáknak a harci cselekmények idején más feladatuk volt, nem a fényképezés. Az album képeinek paszpartuján szépen kalligrafált írással megjelenített címek szerves kiegészítői a felvételeknek. A korrekt, adatközlő szövegek mellett olykor szentimentális, patetikus, esetleg humoros vagy humorosnak szánt képaláírásokkal próbáltak hatni a szerkesztők a közönség érzelmeire. Néhány képaláírás az utóbbiak csoportjából: Kisgyerek a frontról visszaküldött holmival: „Mindent visszaküldtek. De hol maradt az apukám?” Ellenséges katonák egymást átölelő teteme alatt: „Kibékülve a halálban”; vagy halott katona a lövészárokban: „Elvégezte a dolgát”. Bakancsot tisztító katona képe alatt: „A bakancs és a hangulat fényes”. A helybeli nőkkel barátkozó magyar katonákat ábrázoló kép aláírása: „Ostrom a front mögött”. A tájat kémlelő katona a fán, alatta az írás: „Hol vagy talján?”. Társukat borotváló katonákat mutató kép alatt: „Engem ugyan jól megvágtál”.

Az újságoknak küldött felvételeken kívül nagyon sok olyan is készült a harctéren a háború évei alatt, amelyeket csupán saját élményeik megörökítésére szántak a fényképezők, akik elsősorban a tisztek közül kerültek ki. Ha valaki korábban is fény-képezett, természetesen magával vitte a frontra is a masináját, de olyan katonaorvosról is tudunk, aki kifejezetten azért vásárolt fényképezőgépet a harctérre indulása előtt, hogy ottani élményeit így örökítse meg. A harctéren készített fényképekből legfeljebb a katonatársaknak, feljebbvalóknak jutott másolat, illetve a családok által őrzött fényképek között kaptak helyet, olykor önálló fényképalbu-mokban. Az első világháború privát képeit őrző albumok általában egyszerűek, sokszor házilag készítették őket fekete fotókarton lapokból. Sok van belőlük, igazán akkor jelentenek történeti forrásértéket számunkra, ha a képek pontos adatait is feltüntették, ha kiderül, vagy kideríthető, hogy hol, mikor készültek, kiket ábrázolnak, milyen alkalomból stb.

Az első világháború harctéri felvételei, szinte függetlenül attól, hogy hivatásos vagy privát fényképező készítette, általában a harcok szünetében, a körletben, a fedezékben, a lövészárokban, mindennapi tevékenység, tisztálkodás, étkezés stb. közben készült. A katonatársakkal közös csoportképek mellett kedvelt témája volt a fényképezőknek a gulyáságyú, a tábori konyha, a vonuló trén, a szögesdrót akadály, a Monarchia tüzérségének büszkesége, a 30 és feles ágyú, a kiépített állások, az idegen táj, épületek, az ott élők népviselete, a háború okozta pusztítás. A privát fényképezők albumaiban is gyakori a magas rangú tisztek, főhercegek, később IV. Károly látogatásairól készült fénykép, ahogy a tábori istentiszteletek, temetések, katonasírok képe is. A fényképezők fokozott érdeklődése kísérte az egészségügyiek, a rádiósok és az utászok tevékenységét a fronton. A helyi lakossággal, kivált az asszonyokkal és gyerekekkel barátkozó katonákat is sokszor megörökítették.

A háború azonban nemcsak a fronton harcolók életét változtatta meg, hanem az otthon ma­radottakét is. A hátországban zajló katonai eseményekről, a bevonulásokról, a frontra küldött alakulatok indulásáról, az első sebesültek érkezéséről, fogadtatásukról, a lelkes honleányoknak a katonák számára gyűjtött és készített ajándékairól, a háborús propaganda különböző rendezvényeiről, majd a hadifémnek leszerelt harangokról, az élelmiszer ellátás fokozódó nehézségeiről is hírt adtak a fényképezők, akik közül elsőként Müllner Jánost kell megemlíteni. A képes újságokban a front képei mellett ezek is helyet kaptak.

A háborús propaganda részét képező kiállításokat megörökítő fényképeket szintén elsősorban Müllner János felvételeiből ismerjük. Az 1915 augusztusában megrendezett pasaréti lövészárok kiállításról, az Országház előtt és a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében bemutatott zsákmányolt ágyúkról, a margitszigeti hadikiállításokról, az Auguszta-alap kiállításairól, a sebesülteknek szervezett hajókirándulásokról és még sok minden más, a háborút népszerűsítő rendezvényről maradtak fenn a hátország mindennapjait, a kor levegőjét érzékeltető fényképek.

A háború a műtermi fény-képezkedés szokásait is megváltoztatta, a műtermekbe új megrendelőket hozott. A parasztság széles rétegéről ekkor készültek először fényképek. Egy, a frontról hazaküldött levélben írja a katona kedvesének: „…szeretnél már látni, hát hiszen én is, de azért van fénykép. Én mindig megnézlek.”8 Levetették a még teljes családot, mielőtt az apa, a fiú vagy a testvér a harctérre indult. Fényképet küldtek a távollevő katonának az itthoniakról, a fronton levő férj, apa, test-vér saját és katonatársaival közös képét küldte cserébe, mindezt az olcsó levelezőlap méretű és hátlapú fényképeken, amelyeken a kép és az írás valóban együtt szolgált a kapcsolat tartására. Hadikórházban lábadozó sebesültek és hadifoglyok is üzentek haza fényképes levelezőlapokon. Sok családban ezek a legkorábbi fényképek.

A képes levelezőlapok, köztük a levelezőlapként használt privát képeslapok írásának, küldésének divatja, szokása körülbelül az első világháború végéig tartott. A kilencvenes évek végén kezdődött, majd a kilencszázas és a tízes évek virágzása után a húszas évekre ez a divat is leáldozott. A levelezőlap méretű és hátlapú műtermi és privát fénykép azonban szinte a huszadik század végéig kedvelt maradt, akkor is, amikor már nem küldték el levelezőlapként a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek.

Az első világháború idején a fénykép egyértelműen a háborús propaganda részévé vált. A képes újságok hasábjain – ahol a képet ugyanúgy cenzúrázták, mint az írást – óriási mértékben felerősödött a hatása. A fénykép besorolódott a „nagy háború” történetének forrásai közé. Az utolsó nagy, látványos ceremóniát, IV. Károly 1916. december 30-i koronázását riporterek hada fényképezte. A borús, ködös idő nem kedvezett a fotográfusoknak, a koronázásról kiadott albumban túlnyomórészt rajzokat találunk, a fényképek kevés helyet kaptak benne. A Nyugat kritikusa bírálta is a nagy esemény fényképezőit, amiért nem tudták az elvárásoknak megfelelően megörökíteni a látványos ceremóniát. „Nincs a koronázási képek között egyetlen, amelyen egy-egy nagy és bensőséges pillanatnak egyetlen gesztusa, egyetlen színe, egyetlen emlékezetes hirtelen csoportosulása híven, meggyőzően és beszédesen rajta lenne.” A cikkíró remélte, hogy a fotográfia képes lesz arra, hogy megragadjon „egy szemernyit a hangulatból, amely a koronázáson némely percben igazán történelmivé és emberfölöttivé tudott magasztosulni. A fényképek azonban tele vannak zavaró, oda nem tartozó, bántó, ostoba véletlenekkel. Az eskünél nem látom a király lábait, mert egy kucsma éppen a lencse elé lengett. A menetben a királyné és a trónörökös arany kocsija előtt egy nagy kerek folt éktelenkedik, egy kopasz úr feje.” Azt a következtetést vonja le, hogy: „Úgy látszik a festmény mégis több ma még a fényképnél… Nem tudja kivenni az állandót, csak a véletlen, pillanatnyi képet tudja beleégetni az üvegen elkent ezüstbe.”9

A koronázás „méltó” megörökítésénél azonban a festészet nem tudta nélkülözni a fényképet. Fennmaradt 15 darab nagyméretű, nagyjából 60x80 cm-es, temperával átfestett fénykép, amelyeket 1917-ben a koronázás dekorációját tervező művészektől, Györgyi Dénestől, Kós Károlytól, Pogány Mórictól, Kis-marty-Lechner Jenőtől vásárolt meg a Székesfőváros, és adta át őrzésre a Fővárosi Múzeumnak, a Budapesti Történeti Múzeum elődjének. A képeket 1996-ban kiállításon mutatták be.10 A nyilvánvalóan dokumentálási és reprezentációs céllal készült nagyméretű, színes festmények alapjául nagyított fényképeket használtak a neves művészek, ez adja különlegességüket. A fényképi alap jól látható a figyelmes szemlélő számára, és úgy tűnik, ezt a művészek sem akarták eltitkolni az átfestett, néha új figurákkal kiegészített képeken. A fényképek hitelessége, dokumentáló ereje volt az, amit nem pótolhatott a művészi invenció, ezért használtak fotográfiát vázlat helyett, egyesítve a korban lehetséges technikák előnyeit a kívánt cél elérésére.

A háborút követő forradalmak szabadtéren zajló eseményei – a tömeggyűlések, tüntetések, felvonulások, temetések – szolgáltak elsősorban célpontul a riportereknek. Képeikkel a közönség a továbbélő képes újságok, a Vasárnapi Ujság, a Tolnai Világlapja az Érdekes Ujság lapjain találkozott. A rendkívüli történések, a felfordult világ a privát fényképezőket is a látottak megörökítésére sarkallta. Különösen jól dokumentáltak a Tanácsköztársaság eseményei. A sajtó képekkel való ellátására Fotópropaganda Osztályt hoztak létre, amely a legkitűnőbb riportereket tömörítette. A látványos külsőségek között megünnepelt május elseje eseményeiről és helyszíneiről az Érdekes Ujság különkiadást jelentetett meg. A Fotópropaganda Osztály utólag külön füzetet állított össze az ünnepről, nem titkolt propaganda céllal. Erre a napra Budapestet vörösbe öltöztették. A város központi helyein levő szobrokat ácsolt faszerkezettel vették körül, amelyet vörös drapériával vontak be. Az így létrehozott építményeket a legjobb művészek allegorikus ábrázolásai, festmények, gipsz szobrok díszítették. A millenniumi emlékművet például Uitz Béla festményei, valamint egy Marx Károlyt oldalán két munkásfigurával ábrázoló gipsz szobor ékesítette. Bár a hűvös, szeles idő nem igazán kedvezett a szabadtéri rendezvényeknek, a képeken látható tömeget ez nemigen látszik zavarni. A főváros óriási plakátokkal teleragasztott utcáit, a május elsejei dekorációt, a toborzást a Vörös Hadseregbe, a Tanácsköztársaság harcait a legjobb fotográfusok fényképezték: Balogh Rudolf, Müllner János, Jelfy Gyula, Révész és Bíró, Schäffer Ármin, Vajda Manó. Felvételeik forrásul szolgálnak az utcakép, a korszak hangulatának, művészetének, politikai propagandájának tanulmányozásához. A Tanácsköztársaság idején létrehozott Proletár Múzeum a tárgyak és egyéb dokumentumok mellett a fényképek megőrzéséről is gondoskodott. Több mint száz fénykép található ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában a Proletár Múzeum megmaradt anyagából. A felvételek készítőinek neve csak részben ismert: Balogh Rudolf, Harsányi Gyula, Hölzel Gyula (?–1960), Kaulich Lajos, Kaulich Rudolf és Röckel János (1883–197?) neve szerepel a képeken.

Az első világháború idején a viselet alapvetően változott meg. A nők öltözködésében tulajdonképpen már 1910 körül megfigyelhető a ruhák vonalának simábbá, egyszerűbbé válása, ami a széles, puffos ruhaujjak eltűnését, a szoknya vonalának egyenesebbé válását jelentette. A fűző fokozatos eltűnése a természetes testvonalak követésével járt. Az 1900-as évek óta divatos fehér blúz, sötét szoknya – egyáltalán a szoknya-blúz öszszeállítás – a tízes években is nagyon kedvelt volt, csakúgy, mint az angolos kosztümök. Az extravaganciát legfeljebb a kalapok karimájának óriási mérete jelentette. A szoknya hossza valahol a boka és a lábszár fele között változott, a dereka az évtized első felében egyre feljebb csúszott.

A háború alatt a viselet egyszerűbbé válásának tendenciája megerősödött. A hadbavonult férfiak helyét a munkában átvevő nők a háború után sem mond-tak le az egyszerűbb, kényelmesebb öltözködésről. A régi kínzószerszám, a fűző végleg eltűnt, helyét kényelmesebb, rugalmasabb alakformáló fehérneműnek adva át, ezért a női alak sziluettje a háború okozta nélkülözések ellenére is, teltebbnek tűnik. Az óriási kalapok helyét egyszerűbb, kevésbé méretes karimájú fejfedők veszik át, a derék a helyére kerül. A háború alatt viselt női ruhák egészükben sokkal inkább hasonlítanak a későbbiekre, mint a korábbi idők öltözékeire. Körülbelül itt kezdődik az a fajta célszerű, modern öltözködés, amelyik a divatot követő rétegek körében is meghatározza a viseletet mind a mai napig. A háborús évek divatjáról szóló írások rendre beszámolnak ugyan a háború alatt divatba jött, rövidebb, fél lábszárig érő, ám nagyon bő szoknyát jelentő ún. háborús krinolinról. Ezt a divatot nem sokan követhették, fényképen nem találkoztam vele. A hajviselet is egyszerűsödik, a nagy, tupírozott vagy póthajjal kiegészített, gömb alakú kontyok helyett az arc körül simán vagy kicsit hullámosan elrendezett hajat hátul a tarkó fölött kis kontyban fogják össze, a fiatal lányok gyakran kötnek óriási masnikat a hajukba.

A férfiak viselete is egyszerűsödött. A frakk kifejezetten esti, a zsakett napközbeni ünnepélyes öltözéke az előkelőknek, magasabb rangú hivatalnokoknak, diplomatáknak. A régi, jó császárkabát (redingot, ferencjóska, szalonkabát) utolsó éveit éli. Idősebb urak még hordják, de fiatalok ilyet már nemigen csináltatnak. A zakó, illetve az öltöny – kötelezően mellénnyel – az általánosan elfogadott és hordott nappali öltözék a hozzávaló kemény- vagy egyre gyakrabban puha kalappal együtt.

A háború elhúzódásával a dolgozó rétegek és a középosztály azon részének körében, amelynek nem voltak tartalékai, nőtt a szegénység, az öltözködés egyre nagyobb gondot jelentett. A frontról hazatérőknek sokszor nem volt megfelelő civil ruhájuk, ilyenkor a katonaság engedélyezte számukra az egyenruha megtartását. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a háborút követő időszak utcai képein olyan sok katonaruhás férfit látunk.

Stemlerné Balog Ilona

Teljes képaláírások:

1., A Neue Photografische Gesellschaft felvételén a Sajtóhadiszállás tagjai a parancsnok, Hoen tábornok vezetésével megszemlélik a csatateret. A száz darabos sorozat a központi hatalmak 1914–1916 nyara közötti időszak sikeres harci cselekményeit mutatja be (Magyar Nemzeti Múzeum)

2., Gránátbiztos fedezék építése a fronton, Temesváry László tüzérkadét felvétele. Az Érdekes Ujság harctéri pályázatára beküldött fénykép, hátlapján a Sajtóbizottság „közölhető” bélyegzőjével. Megjelent az Érdekes Ujság 1916. március 26-i számában a 8. oldalon (Magyar Nemzeti Múzeum)

4., Népfelkelők viszik a tömegsírba az orosz halottakat Limanovánál a harcok után, 1914 decemberében. Az ismeretlen fényképező felvételének hátlapján a Sajtóbizottság „nem közölhető” bélyegzője van (Magyar Nemzeti Múzeum)

6., Szontagh Andor katonatársaival, akikkel együtt ápolták sebesülésük után Pozsonyban, az Irgalmas rend ottani kórházában. A műteremben készült levelezőlap fényképet 1917. december 17-én a Gömör megyei Nyustyára küldte családjának (Magyar Nemzeti Múzeum)

7., A 8,5x11,3 cm-es, kabinet méretű kartonra kasírozott fényképet Roth Béla készítette Szarvason. A hátlapján tintaceruzával írva: „Kéretik a Tisztelt meg Találó a Fényképet Nálam hagyni. A Fénykép Kedves Nőmet és egy kis Családomat Ábrázolja. 1916. június 6-án Délben Nagy István Isten Legyen Velünk” (Magyar Nemzeti Múzeum)

9., IV. Károly koronázási ünnepségére feldíszített Szentháromság tér a királyi díszfogattal és főhercegi díszhintókkal. Györgyi Dénes által temperával átfestett 64x75 cm-es fénykép (Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeum)

10., Szamossy Ferenc kassai fényképész 1912 körül készült, hosszított formátumú, 12,2x5,3 cm-es matt celloidin képén az ismeretlen nő már nem visel fűzőt. Haja duzzasztott, egyszerű vonalú blúza csipkével díszített, sima, kissé bővülő szoknyájának dereka a divatnak megfelelően kissé magasan van. A kép verzóján szecessziós ornamentika (Magyar Nemzeti Múzeum)

11., Filmesek és fényképészek az Országháznál a köztársaság kikiáltásakor, 1918. november 16. Az oroszlánszobor oldalánál Balogh Rudolf, mögötte Müllner János áll. Révész és Bíró 15x19,5 cm-es fényképe (Magyar Nemzeti Múzeum)

13., Az 1919. május elsejei dekorációhoz beállványozott Millenniumi-emlékmű. Az állványt vörös drapériával vonták be, festményekkel és gipsz szobrokkal díszítették. Müllner János felvétele (Magyar Nemzeti Múzeum)

Jegyzetek:

1 A Sajtóhadiszállás parancsnoka Hoen tábornok, majd 1917 márciusától Eisner-Bubna vezérkari ezredes volt.

2 Zádor István: Egy hadifestő emlékei 1914–1918. Budapest, 1933, Egyet. ny. 117. p.

3 Uo. 90. o.

4 Uo. 99. o. A másik fényképész, aki Zádorral tartott Dél-Tirolba, Nicola Perscheid, neves német fotográfus volt.

5 Tolnai Világlapja, 1914. szeptember 13. 2. o.

6 Vasárnapi Ujság, 1914. november 1. 826. o.

7 Szilágyi Flóra: Háborús album. In A fénykép varázsa 1839–1989. i. m. 73. p. Az 1990-es években keretezett formában is került az albumból való kép a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe. Az eredeti mappákból a nyolcvanas években még Colin Ford, a bradfordi National Museum of Photography, Film and Television akkori igazgatója, aki nagyra értékelte a sorozatot, vásárolt példányokat budapesti antikváriumban. A szerkesztők, úgy tűnik, elérték céljukat a kiadvánnyal.

8 Zádor: i. m. 49. o.

9 Tóth László: A fénykép kudarca. Nyugat, 1917. 6. sz. 592–594. A cikkre Tomsics Emőke hívta fel a figyelmemet.