PRIX CAFéFOTO 2009

Szeptember végén pár napot Párizsban töltöttem. A kötelező körökön túl (például gazdag és lebilincselő kiállítás a szürrealista fotográfiáról és filmről a Beaubourg-ban, Ara Güler szép kiállítása mellett néhány felejthető vagy bosszantó dolog az Európai Fotográfia Házában és egyebek), egyik nap a Saint Martin-on, ebéd felé igyekezvén, érdekes képek villantak fel egy kirakat üvege mögül. Ez lenne a dolgok természetes rendje: nem a Bédekker vagy a műtöri-könyv alapján élvezkedni, hanem a véletlen felfedezés örömével, ahogy az utcán szembe jövő lányokra rácsodálkozik az ember.

A kirakat történetesen a Centre Iris portálja-bejárata volt, az utcára leselkedő képek pedig Philippe Bernard különös képei.

A fotószerűségnek sok és egymásnak nem egyszer ellentmondó ismérve van. A pillanat megragadásának képességével szemben ott vannak a hosszú expozíció csodái, a megtévesztésig hasonlósággal szemben mondjuk Kertész torzított aktjai, az anyagszerűséggel, részletgazdagsággal szemben a papírnegatív – nem csak Talbotnál – a formákat tömbbé egyszerűsítő, a tónusokat redukáló, a látvány léptékét megváltoztató hatása. Egyik sem piktorializmus, idegenbe (mi az?) kacsingatás, nem manipuláció, hanem „realitás”, vagyis a legtisztább fotográfia. És mindezek felett ott van az élesség. Mindennek az alfája és omegája. A mattüveg, a távmérő, a tükörreflex sőt az autófókusz – mennyi pénz és innováció azért, mert élesség nélkül jó kép nincsen. Mégis azt mondom, hogy talán a legfotószerűbb látvány az életlen kép. Élességet könnyebb hamisítani (gondoljunk csak a hiperrealizmusra), mint életlenséget, és magában az élességben talán kevesebb is az egyéni karakter. Nem véletlenül hirdetnek objektíveket azzal, hogy a kör alakú blende (szívem szerint íriszt mondanék, de az itt most a galéria neve) milyen szé­pen ábrázolja az életlen részeket.

Philippe Bernard képei is életlenségükben gyönyörűek. Élességük nincs is. És ezzel megdől az a fotográfiára mindennél jellemzőbb tétel, hogy olyannyira kötődik az ábrázolt egyedihez, hogy azzal elválaszthatatlan egységet is képez. A nagymamám fényképe persze ábrázolja az időt, az öregséget, a szépséget, a szeretetet, és talán még ezer általános fogalmat is ábrázol, de mindenek előtt és elvitathatatlanul magát a nagymamámat ábrázolja, olyan intenzitással, ahogyan arra semmi más nem képes – talán még a nagymamám személyes jelenléte sem. Az életlen fotónak viszont, az egyedi elvesztése árán és jó esetben persze, megdöbbentően általános érvényűvé válhat a jelentése. Erre legjobb példaként éppen egy film, és nem fotó jut eszembe: az 1972-es müncheni olimpiáról nyolc kiváló rendező egy-egy önálló kisfilmjéből állt össze az 1973-ban bemutatott Így látták ők (Visions of Eight). Arthur Penn amerikai rendező (nem mellékesen a pár napja meghalt Irving Penn öccse!) epizódjában a rúdugrókat választotta témául. Nekifutás, aztán az ugró elindul felfelé, majd lefelé, rosszabb esetben a léccel együtt – ennyi a dolog. Penn filmjében egyre életlenebbek az ugrók, és ahogy a sportoló fokozatosan elveszíti egyedi formáját és lassan mozgó-terjedő maszattá alakul, úgy válik a lécen átjutás igyekezete általános emberi küzdelemmé. Elhihetik, hogy nagy élmény volt látni, ha harminchat év után is emlékszem rá, amikor a mozivásznon elindult egy amőbaszerű folt, aminek érezhető volt az akarata és reménye, azután lassan elindult felfelé, és közben kezdte sejteni, hogy nem sikerül, és az a maszat elkeseredett lett és reményt vesztetten hullott lefelé. Az az amorf paca, ami már senkivel nem volt azonos, meg tudta jeleníteni minden ember minden küzdelmét és reményét és kudarcát, messze a rúdugráson, olimpián, Münchenen, Európán, ezerkilencszázhetvenkettőn, a huszadik századon túl.

Philippe Bernard francia fotográfusnak, aki abban az évben született, amikor én Penn maszatját megigézve néztem a pesti moziban, nem ennyire drámai és jelentőségteljes a sorozata, mint egyik legkedvesebb – és másfél hete már halott – fotográfusom öccsének életlen mozija. Penn modelljei életük nagy küzdelmét vívták, emezek itt inkább csak pózolnak. Dráma helyett nagy szépséget látunk, hogy ne mondjam: csak.

Ezek a képek egy sajátos, újszerű francia pályázatra készültek, annak Arles-i győztesei. A Prix CAFéFOTO 2008-ban indult útjára. Célja fotográfiai és pedagógiai egyben, ahogy a Centre Iris sem csupán galéria, hanem iskola is. (Majd’ kilencezer eurós tandíj fejében ezeregyszáz tanórás, alapos és szerteágazó fotótanfolyamokat tartanak, a szakmájukat elismert színvonalon gyakorló szakemberek tanári munkájával és azzal a céllal, hogy a tanfolyam végeztével éljen is meg a növendék abból, amit tanult.) A pályázat, illetve annak zsűrizése voltaképpen folyamatosan hónapról hónapra, a hónap egy-egy szombatján működő képbírálat. Ez az őszi-téli időben Párizsban, tavasztól Arles-ben zajlik. A bírálók fotósok, galeristák, szerkesztők, elismert szakemberek. Bárki pályázhat. Előre jelentkezni kell, és ismertek az elvárások. (Maximum húsz képet lehet bemutatni, ezek egy témához, projekthez kötődő jó minőségű nyomatok, kópiák legyenek. A téma feldolgozottsága lehet végleges és lehet még befejezetlen, de már előrehaladott is.) Mindenki két bírálót kap, de ezeket nem ő választja. A bíráló és a hozzá került négy-öt pályázó egy-egy kerek asztal körül ülve, másfél órás beszélgetésen értékeli ennek a körnek a felhozatalát, azután átrendeződnek az asztalok, és következik még egy forduló, kinek-kinek ugyanazokkal a képeivel, de más bírálóval és más társak között. Nem mellékes cél, hogy a képről való gondolkodás, a kritika köznapivá, emberivé, természetessé váljon. A nyári, Arles-i időszak pályázói-bíráltjai között bizonyult legjobbnak Philippe Bernard hagyományos fotográfiai eszközökkel, digitális manipuláció nélkül alkotott képeivel.

Thomas Rigade ugyanezt a sikert Párizsban érte el. A galériában szintén kiállított pályázati anyaga bizonyos értelemben rövid, de végtelenbe tűnő időutazás és egyben tisztelgés a Polaroid előtt. A vásárlók és a szakma méltatlanul bánt el ezzel a céggel. A polaroid minden tekintetben több volt a rögtön-képnél: szervezetileg is, mert sokat áldoztak, pénzt és törődést a művészi fotográfia oltárán és mint nyersanyag is, mert bizonyos típusai egyediségükkel, fix méretükkel, sajátos feelinget adó képi világukkal a fényképezés csodálatos ágát képviselték. Utánozhatatlan volt, ahogyan a gépből, mint a kiöltött nyelv, kiszalad a lemez, és a résztvevők szeme előtt képpé változik, hogy a kép modelljeire gyakorolt hatása aztán legott megjelenjen a következő felvételen. A digitális technika még rögtönebb, ezt a dolgot mégsem tudja, ez meghalt a polaroiddal együtt. Thomas Rigade szomorúan említette, hogy lassan új dolgok felé nézhet, mert felhalmozott polaroid-készletei kifogyóban vannak. A nyertes felvételek hűen mutatják azt, amire ez a technika hivatott volt. Az erre a filmtípusra jellemző kicsiny méret és a korlátozott élesség, részletgazdagság itt nem hátrány, hanem előny. Tökéletesnek ott volt az 55-ös nyersanyag, emez itt a hatalmas felbontás helyett az intimitásával és felülmúlhatatlan feelingjével diadalmaskodik. Ehhez illő a témaválasztás is, hangulatok, emlékek álomszerű finom felsejlései. Izgága embereknek ez talán kevés, de annak, aki a művészet egyik lehetséges feladatának a szellemi örömszerzést tartja, éppen elegendő.