LADISLAV POSTUPA A NESSIMBEN

A megdöbbentő a cseh neoavantgárdban leginkább a hagyomány tisztelete – nehéz összetársítani a két fogalmat. Pedig Ladislav Postupa (és a tavasszal ugyanitt már látható Ivo Precek is) mélyen gyökeredzik a XX. század eleji képzőművészetben. A lassan száz éves avantgárd problémafelvetésének 60-as évekbeli eredményei a fotóművészetben nagyrészt magának a médiumnak a specifikus alkalmazásából származtak. A cseh fotó nem elsősorban provokált, fontosabb volt számára a valóság újszerű képi feldolgozása.

Egyrészről a dada játékosságát és felmutató jellegét örökli Postupa kiállított fotóinak jó része, ugyanakkor öncélúságát nem a tiszta rombolási vágy, inkább egy sajátos szatirikus látásmód inspirálja. Ez az öncélúság misztikus, totemképző erő, mely a szarkazmussal társulva saját nyelvet hoz létre. A nyelv szavait a művész elsősorban életünk levetett vagy túlzottan is mindennapi tárgyai között keresi.

A „Mindenség szeme” című képen egy fán lévő lyukat látunk, ami körül a fa fehéressé kopott (a lyukat hasonlatossá téve egy szemgolyóhoz). Az erek és repedések organikus, koncentrikus ritmikája kíséri a nyílást. A kép címe nélkül egy geometrikus absztrakt fotográfusként könyvelhetnénk el Postupát, könnyen besorolhatnánk a magyar neoavantgárdba, Koncz Csaba és Nagy Zoltán mellé. Azonban a cseh művész tovább megy, s egy címadással meglepő helyzetet teremt – elhagyja a kép jelentésterét, újat társít hozzá. Őt mintha nem érdekelné a fotó valóságábrázoló ereje; mintha szakadatlanul át szeretné ugrani a határokat. Erről árulkodik a világítás is: a művész mindent elkövet, hogy a tárgyak faktúrája a legerősebben érvényesüljön – és hogy a fotó sima felületét optikailag meghazudtolja. Víziószerűsége pedig a szürrealizmust, vagy még korábbról Odillon Redon szimbolizmusát idézi.

Atavisztikusnak is tekinthetjük a rengeteg metaforát és antropomorfizációt; mintha Postupa a dolgok valódi vagy „tiszta” jelentését keresné azzal, hogy kiszakítja őket megszokott környezetükből. A „Párbeszéd” című fotón két hal néz egymással szembe. A hal konnotációja egyértelmű – az 1966-os képen nehéz nem politikai jelentéseket sejteni. Az effajta, mára kissé triviálisnak ható költészet mellett erősebb és irracionálisabb metaforákat is képes alkotni a művész: az 1971-es „Szomszéd leskelődő”, kéretlen figyelmét már inkább a modellként szolgáló szerszám formája idézi – e véletlen egyezést Postupa kiváló világítása fokozza. A clair-obscure sejtelmessége, a kontúrok ragyogása erősíti a drámai hatást. Ám ez a dráma nélkülözi az akciót: a feszültség a fogalom reprezentálásában van.

*

A látott kép csak előszobája a konceptuális tartalomnak, ez utóbbi pedig nagyon szubjektív: egyikünk sem gondolna egy kilyuggatott dobozfedőről (?) a „Botrány”-a (1969). Pedig a címben rejtőző indulat, a botrányok alapvető felszínessége és rapszodikussága kiválóan „összecseng” a bádogfedélen látható, roncsolt szélű nyílásokkal; az asszociációk száma végtelen, akár egy arcot is láthatunk benne-mögötte. És itt sem feledkezhetünk el a politikai rétegről, a roncsolt lyukak: golyónyomok.

A mimézis és annak kritikája felől is megközelíthető a tárlat anyaga. A „Madarak” című képen két „madarat” látunk (tükrözve, kicsinyítve a képre fotózva ugyanazt az egy fémdarabot), „csőrüket” egymással szembe, kissé az ég felé fordítva. Az utánzás örömétől azonban megfoszt minket az élesre, csillogóra csiszolt csőr; egy csapásra fenyegetővé, rémálomszerűvé válnak a modellek. A bal oldalon kisebb méretben megismételt tárgy monumentalizálja a nagyobb darabot; kifejezőerejének fokozása köszönhető a nagyobb kontrasztnak is. Postupa megidézi az ábrázolt tárgyat, de már kiindulópontja is jelzi: nem tud, nem akar róla képein beszélni, sőt egyenesen eltorzítja az ábrázolt jelenséget vagy dolgot.

A kor cseh fotóművészeiből hiányzik magának a fotónak a vizsgálata – ez különbözteti meg őket legerősebben a kor magyar neoavantgárd fényképezésétől. Postupa (vagy Precek, Stibor stb.) a fotográfia mediális sajátosságaival csak annyiban törődik, amennyiben megfelel az ő vizuális céljainak. Csak használja a fényképet, ám az eredmény mégis erősen „fotografikus” lesz, azaz akár szobrokként állította volna ki a tárgyakat (ami kézenfekvő lett volna), akár festőként készítette volna el, művei nem lennének ikonszerűek, tárgyai elvesztenék közvetlenségükből, valószerűségükből fakadó erejüket; és azt a sejtést sem adnák nekünk, hogy szemlélésük közben valami mást látunk, mint ami elgondolható.

Jerovetz György