KÖNYVESPOLC

Kor-képek 1989–1994

368 oldal 264 fotóval, 24,3 x 29,5 cm

Magyar Távirati Iroda Zrt, 2009 Budapest, ISBN 978-963-87576-6-1

Egyfelől ez a kötet pontosan beleillik az előző öt könyv közé. A teremtő szándék és a szakmai gondosság is azonos. Másfelől viszont ez az új sajnos nagyon is különbözik, még ha ez nem is a szerkesztők munkájának, hanem a körülményeknek a rovására írható. Nem mondhatjuk, hogy a korábbi kötetek Magyarország felhőtlenül boldog és sikeres időszakait ábrázolták volna, hiszen olyan alig is akadt a történelmünkben. Ebben a tekintetben a hatodik album nem is bont formát. Abban viszont igen, hogy amit az előzőekben láttunk, azokból a bajokból valahogyan kijöttünk már, de amik ezeken az oldalakon láthatók, azokba a bajokba még befelé megyünk. A szereplők egy részének az életútját ugyan már lezárta a halál, vagy – legtöbbször: hála Istennek – kikoptak a közszereplésből, de szép számmal vannak, akik az itteni képek elkészülte óta is rendíthetetlenül fáradoznak hajdani vagy sosem volt imázsuk tönkretételén. Egy szó, mint száz, a korábbi kötetek történelemkönyvek voltak, ezt pedig a tizenöt-húsz éves „távlat” és az abszolút korrekt szerkesztői munka dacára aktuálpolitikai képeskönyvnek látom. Nem az, és mégsem tudom másnak látni. Nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel, de abban biztos vagyok, hogy ahány ember, annyiféle képeskönyv: aki az én szememben egy pöffeszkedő pojáca, aki még azt is elfelejtette, hogy volt gyerekszobája, egy honfitársam szerint bizonnyal karakán hős, a harmadik szerint meg talán hazaáruló, mert megelégedett azzal, hogy valamit nem csinál, pedig szerinte köpnie, ütnie vagy rúgnia kellett volna. (Sajnos ez utóbbinak áll a zászló, de ehhez meg kell várnunk a hetedik kötetet.)

Ha már így belefutottunk a mába, érdekes kérdés az, hasonlít-e ez a kötet a mindenkori sajtófotó-évkönyvre. Nem hasonlít, és az a javára szól. Azok az évkönyvek – némiképpen magát a sajtófotót is félreértve – képeket mutogatnak, és ha azokból kitetszik valami koherencia, egyfelé mutatás, az esetleges, és a véletlen műve. Emitt kiérzik a szerkesztői felelősségvállalás, és kiérzik valószínűleg az MTI-riporterek napi felelőssége is, ami már régen nem a hajdani főnökök lihegő karrierizmusa miatt a beosztottakból kikényszerített „lojalitás”, hanem egyszerűen annak a belátása, hogy az üres blikkfang, a bármi áron bevitt „poén” nem a felelős újságírás eszköze. A bulváron tompuló szemünk számára a kötet képeinek egy része már szinte unalmasan eszköztelennek látszik, pedig talán egyszerűen csak tisztességes.

Egy dolog furcsa még a könyvben, éspedig az, hogy színes. Már maga az is furcsa, hogy ez furcsa, hiszen ezeket az eseményeket már a TV-ben (hogy a valóságot ne is említsem) színesben láttuk, és a mai fényképezőgépek már eredendően színesek, de a történelemhez valahogy hozzá tartozik a feketeség. Meg tud döbbenni az ember egy-egy dokumentumfilmet látván, amiket mostanában a TV-ben el lehet csípni, hogy Hitler barnaingesei barna inget hordtak, és hogy a vér akkor is pirosan fröccsent, nem pedig feketén, mint Capánál, rendesen.

Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia

251 oldal 271 fotóval, 19,7 x 21,9 cm

Osiris Kiadó, 2009 Budapest, ISBN 978-963-276-018-6

Azt jól tudjuk, hogy a fotográfia sok aspektusból lehet érdekes, értékes, hasznos. De hogy történelmi vonatkozásait tekintve mennyire fontos, az talán a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum kebelén belül alapított, és most a Magyar Nemzeti Múzeumban, tehát méltó helyen és méltó körülmények között működő Történeti Fényképtárnak, és nem kevésbé a Fényképtár munkatársainak köszönhetően tudatosult a szakmán belül és kívül egyaránt. Stemlerné Balog Ilona ennek a gyűjteménynek a neveltje, majd vezetője, mára alkotó erejének teljében lévő nyugdíjasa rengeteget tett azért, hogy a fénykép a civil köztudatban is, a finnyás tudományos körök tudatában is a jelentőségének megfelelő helyre kerüljön. A napi kutatói aprómunkától egyetemi előadásokon át például a Fotóművészet szerkesztésében vállalt szerep mind ugyanazt a célt, a fotográfia nagyszerűségének hirdetését szolgálta-szolgálja. Nem öncélúan persze, hanem tudva azt, hogy a megbecsültség egyben a fényképkincs biztonságát is szolgálja, egy kicsivel több pénzt a gyűjtésre, őrzésre, restaurálásra, feldolgozásra.

A történeti, történelmi információk miatti hasznosság a fotográfiának biztos pontja. Némiképpen át is rendezi a fénykép-milliárdok szokásos kategorizálását. Egyik csoportba kerül a képzőművészeti fotóhasználat produktumainak egy jó része, és ugyanide az agyonesztétizált, de egyebekben teljesen üres amatőr erőlködések végtermékei, a másik csoportba potenciálisan az összes többi kép, amin valami látszik, ami a való világgal valóságos kapcsolatban áll. Ez egy óriási képtömeg, de egyáltalán nem homogén: hatalmas különbségek vannak a hordozott információ mennyisége, értéke, jelentősége szerint. Érdekes és izgalmas, hogy a fotó-művészet-történet kialakult értékrendje és a történeti, történelmi szempontok szerinti értékrend hogyan fedi át egymást. Vannak jeles fotográfusok, akik mindkét szempont szerint jelesre vizsgáznak, vannak, akik emitt sokkal gyengébben (de ez nagyságukat persze nem kérdőjelezi meg), és feltolakszik a „kismesterek” és a privát fényképezők nagy tömege, mint akiknek felvételei koruk megismeréséhez, megítéléséhez felbecsülhetetlen adalékokat tartalmaznak.

Stemlerné Balog Ilona személye azért különösen szerencsés ennek a történelmi hasznú fotográfiának a szószólójaként, mert ő ezt a fotográfiát nem a másik ellenében favorizálja. Ugyanez a mentalitás jellemzi a Fényképtár egész tevékenységét is, aminek eredményeképpen az egyetemes fotográfia presztízse nőtt Magyarországon azáltal, hogy a fényképben a történetkutatás ilyen kiváló se­gítőre lelt.

A Történelem és fotográfia szövetszerű rendszerbe foglalja a fotó és a hasznos tartalom viszonyát. Mert ugyan a csoportosítás elsődlegesen időrendi, de ez nemcsak a történelem, a társadalom változásának időrendjét jelenti, hanem a fotótechnika és a fotográfia időbeni változásait-fejlődését is. Ezek a változások pedig kölcsönösen egymásra hatnak. Ami a kötet megírásának általunk, olvasók által élvezhető hasznát illeti, az megint csak kettős. Nyilván alap-mű lesz mindazok kezében, akik történészként fordulnak a fotó felé. De én ennél is nagyobb jelentőségűnek tartom a gyakorló fotográfusok (és nemcsak a hivatásosak, hanem a privát fényképezők) számára. Azoknak, akik a mi korunkat fényképezve egyben eljövendő korok történészeit is szolgálják azzal, hogy képeikbe foglalják mindazokat az információkat (is), amik majd forrásként, kapaszkodóként szolgálnak e kor megismeréséhez, megítéléséhez. Aki pedig se nem történész, se fényképezőgépet nem vesz a kezébe, csak egyszerűen szomjazza a kultúrát, nos, ebben a könyvben az sem fog csalódni.

FOCUS – Helyzetjelentés 2009

64 oldal 32 fotóval, 20 x 25 cm

Csehovnak van egy kis novellája, amelyben egy kisfiú, otthonról szolgálónak a városba felkerülvén, hatalmas honvágyában és szomorúságában levelet ír nagyapjának, jöjjön érte, vigye haza. Elviszi a levelet a postára, és a borítékon címzésként annyi áll: Nagyapónak, falura.

Sokkal több ennek a szép kiadványnak az impresszumából sem derül ki, de itt ez elég is: a pécsi Fókusz fotográfiai csoportot harminc éve tartjuk számon, és tehetségük, képeik okán szeretjük is. Akár természettudományi analógiákat is hordozhat, amikor egy mezőben, amit egyenletesen elosztva kitölt valami, egyszer csak sűrűsödések keletkeznek, és ahol összesűrűsödik az anyag vagy az ember vagy a tehetség, a szándék, az akarat, ott egyben új minőségek és új törvényszerűségek is keletkeznek. Hogy ilyesmi mikor következik be, az látszólag véletlenszerű, de valójában sok dolog együttállásától függ. Ilyen sűrűsödések a magyar fotográfiában is előfordultak, a hetvenes években például Pesten is és vidéken is, Esztergomban és Pécsett. Ez utóbbit ismerjük Focus csoportként, és bár ők nem voltak annyira szoros kontaktusban a pesti képződményekkel (mint a Fiatal Művészek Klubjával, ahol Balláék vagy a szombathelyi Dallos László havonta legalább egyszer megfordultak), de ez a distancia az ő jelentőségüket semmivel nem csökkentette. Inkább csak egyéniségüket erősítette, kevesebb volt a képeik és a többiek munkái közt az áthallás.

Ez a Helyzetjelentés – egy kiállítás és katalógusa, mely kiállítás lazán Pécsnek Európa kulturális fővárosaként való közeli regnálásához kötődik – azt a megnyugtató hírt hozza, hogy köszönik, megvannak. Más csoportosulásokat már régen feloldott az idő, az alkohol vagy a család, a megélhetés, az alkotó energiák elapadása, de ők változatlanul együtt vannak, és talán azért is, mert sohasem voltak úgy együtt, hogy közben az egyéniségüket feladták volna. Mind az öten szuverén alkotók, és bár képeik is jól megvannak együtt, akár ki is egészítik egymást, primer hasonlóság nem sok van köztük. Sőt olyannyira mást csinálnak valamennyien, hogy nem is valószínű, hogy bárki egyformán szereti a munkáikat. Hanem az egyik ember ezt, a másik meg amazt, ami életszerű is, meg igazságos is, már amennyiben az igazság művészeti kategória. De azt hiszem, ebben az értelemben nem az.

Tímár Péter