GABRIELE ÉS HELMUT NOTHHELFER FÉNYKÉPEI

A láthatót meglátni, izolálni és korlátozott igazságtartalmát felismerni, ez Gabriele és Helmut Nothhelfer hivatása. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a láthatatlan számukra ne létezne. Annál jobb egy fotó, minél többet hordoz ebből a láthatatlanból.

(Michael Zimmermann, „Köztes terek“, 1983)

A kerti asztalra könyökölve ül, gondosan sminkelve, haja hátrafésülve, állát csendes eleganciával pihenteti gyűrűs kezén. Tekintete befelé fordul, láthatóan távol van a világtól, megvédi büszke tartása. Ezen a napfényben úszó órán ott ücsörög magányosan, vonásaiban gyász és melankólia keveredik. Hogy valóban egyedül van-e ott, kérdésessé teszi a kép alsó részén látható fényképezőgép és a mellette álló italos doboz, benne szívószál. A jelenet nagyon színpadiasan hat, mint egy utólag beállított standfotó, és a nézőt további feltételezésekre csábítja a hölgy történetével, a felvételt megelőző helyzettel és hangulatával kapcsolatban. A kép címe – Hölgy a pünkösdi koncerten az állatkertben, Berlin 1974 – sem segít sokat, de mégiscsak elárulja, hogy ünnepélyes alkalomról van szó. Otthagyta a zenét, vár valakire, vagy inkább elhagyták?

Gabriele és Helmut Nothhelfernek ezzel a felvétellel egyértelműen sikerült közel kerülnie egy emberhez, láthatóvá, érezhetővé téve a pillanat intimitását. A kép azonban csak egy példa; a melankólia vörös fonálként húzódik végig fotósorozataikon, amiként azt a két szerző munkásságát évek óta jól ismerő Klaus Honnef hangsúlyozza. A fényképész pár a kortárs német fotótörténet része, akárcsak Becherék vagy a Blume házaspár1, csak valamivel távolabb éltek a művészeti ipar történéseitől. Csaknem negyven éve találkoznak emberekkel utcabálokon, templomi ünnepek alkalmával, majálisokon, esetleg „nyílt napokon”, távol a munkás hétköznapoktól, az öröm, a közös együttlét és a pihenés helyszínein. Eközben azonban mindig egyetlen személyre, egy párra összpontosítanak, leválasztva a történésekről, a tömegről. És amiként Walker Evans megragadta a vele szemben lévő utasokat a Subway portraits sorozatában az intimitás pillanatában, ahogy az tömegben, egy szűk térben létrejöhet, anélkül hogy észrevették volna, úgy Nothhelferék képeinek szereplői vélhetően szintén nem vették észre, hogy a házaspár objektívjében tárgyakként lennének jelen. Amit Heinz-Norbert Jocks ír Walker Evansről a Kunst-forum 171. számában, az minden további nélkül alkalmazható Nothhelferék munkamódszerére is: „Az észrevétlen fotográfus megérinti a másik titkát, de anélkül, hogy elvenné tőle, és közben elragadja a tudattalanjának egy darabkáját, aminek a megnevezésével természetesen adósunk marad.” Nothhelferék felvételein is találkozhatunk a merengéssel, szentimentalizmussal, álmodozással, mi több, „a távollét különös aurájával”. Michael Zimmermann a művészpár képeiről az 1980-as katalóguselőszóban „megragadott életről”, Anita Neugebauer 1986-ban „emberképekről”, Freddy Langer 2005-ben a Frankfurter Allgemeine Zeitungban „a tanácstalanság titkos kódjairól” írt.

Mindkét művész 1945-ben született, Gabriele (leánykori nevén Zimmermann) Berlinben, Helmut Nothhelfer pedig Bonnban. 1967-ben ismerkedtek meg a nagy hagyományú berlini Lette-Schuléban, majd együtt folytatták tanulmányaikat az esseni Folkwangschule für Gestaltung-ban (1969/70). A diákmozgalmak fölkeltették érdeklődésüket a társadalmi kérdések iránt. Ekkor ismerkedtek meg August Sander, illetve Bernd és Hilla Becher munkáival, amelyek hoszszantartó befolyással voltak rájuk. Először azonban a filmezéssel kísérleteztek, erősen hatott rájuk Michelangelo Antonioni, Jean-Luc Godard, Pier Paolo Pasolini, de Charlie Chaplin is. Azt követően, hogy düsseldorfi tanulmányaik idején a társadalmi megmozdulások gyújtópontjában fényképezték az embereket, 1973-tól már az ünnepekre és rendezvényekre összpontosítottak. Itt is megtalálható a kapcsolat a filmmel, például Billy Wilders 1929-ben forgatott, Vasárnapi emberek című munkájával. Egy évvel később, 1974-ben került sor első, „Pillanatok” című kiállításukra a berlini Bali Moziban. Ahhoz, hogy eltartsák magukat, mindketten állandó munkát vállaltak. Gabriele Nothhelfer 1972-től 2006-ig a berlini Technische Universität tudományos-műszaki fotográfusaként dolgozott a járműszakon, míg férje (1973-ban házasodtak össze) 1971-től 2006-ig a berlini Freie Universität fogászati klinikáján készített tudományos és műszaki fényképeket. Emellett 1978–1981 között mindketten oktattak a Freie Universität Sajtótudományok Intézetében, valamint 1986-ban a szintén berlini Hochschule der Künstén. Szabadon választott fotográfiai tevékenységükkel csak hétvégéken foglalkoztak, a kenyérkeresetet és a művészi tevékenységet mindig szigorúan elválasztották egymástól. „A biztos munkahely alapozta meg azt, hogy szabadon eldönthettük, mit akarunk fényképezni, és ellenőrizhettük, milyen összefüggésrendszerbe helyezzük azt.”

Képeiket, amelyeket 1973 óta közösen szignálnak, már számos kiállításon bemutatták, és számos külföldi gyűjteményben megtalálhatók. 1977-ben részt vettek a Documenta 6-on. Első könyvük, a „Köztes terek” 1983-ban jelent meg a kölni Galerie Wilde együttműködésével, ahol ugyanakkor egyéni kiállításuk volt látható. Ugyancsak egy monográfia kísérte a „Hosszú pillanatok” című kiállításukat 1993-ban a bonni Rheinisches Museumban. Jelenleg a kölni SK-Stuftung Kultur szervezésében látható „Pillanatok és évek” című retrospektív kiállításuk, 128 kronologikusan elrendezett fénykép az 1970 és 2008 közötti periódusból. „A hosszú időszakhoz képest ez egyáltalán nem sok!” – mondja nevetve Helmut Nothhelfer. A házaspár minden egyes képet szigorú szempontok szerint válogat ki, azt vallják, hogy azoknak „minket is magával kell ragadnia”. Számukra érdektelen, melyik képet ki készítette, „a kontaktmásolatok megmutatják, hogy hasonló dolgok nyűgöznek le mindkettőnket.” Másrészt, a filmhívástól kezdve a kész képig mindent maguk csinálnak, úgyhogy függetlenül keletkezésük eltérő időpontjaitól és így eltérő témájuktól, a fényképek optimális egységet alkotnak.

Ők is a munkával töltött hétköznapokból érkeznek, a problémák, kényszerek és hierarchiák számukra is jól ismertek; mellőzik a voyeur lenéző perspektíváját, szemmagasságból tekintenek a világba. Kisfilmes gépükkel és 50 mm-es objektívjükkel felszerelkezve, elvegyülnek a forgatagban, keresik a pillanatot. És eközben nekik, akik inkább visszahúzódóak, félénkek, nagyon közel kell kerülniük, néha mindössze másfél méter távolságra, hogy elérjék a kívánt eredményt. „Annál meghökkentőbb, hogy Nothhelferék egyre másra sikerrel kivárják azokat az értékes pillanatokat, amelyekben az én látszólag kibontakozik.” (G. Conrath–Scholl/C. Schubert). Így adódik a mindig hasonló képfelépítés egy vagy két személlyel az előtérben, és eközben az érdeklődés középpontjában az érző ember áll, a kommunikáció és a kapcsolatok szövedéke. Az élesség és életlenség játékával irányítják a néző tekintetét, néha épp a háttérben lévő lényeges részletekre.

Ritkán kerülnek kapcsolatba a lefényképezettekkel, hiszen az esetek többségében ismeretlen személyekről van szó. Más a helyzet a pünkösdi koncerten lefényképezett hölggyel, aki felfedezte saját képét a Zeit magazinban, és megszellőztette a titkát: egy barátnőjével járt Berlinben, ez volt az első útja, miután elveszítette a férjét.

Kezdetben még „az elidegenedett szabadidő” koncepciója szolgált alapul képeikhez, később a szabadidős társadalom helyett egyre inkább az ember került tekintetük fókuszába. „A politikai és a társadalmi klíma elkerülhetetlenül megjelenik képeinken. Mint minden embernek, nekünk is megvan erről a véleményünk. De úgy gondoljuk, hogy jobb, ha a nézőt egyedül hagyjuk belépni oda, ahol felfedezheti magát, anélkül hogy vezetnénk.” Mégis kialakult az évek során egy társadalomkép, egy történelmi-társadalmi dokumentáció, bár az egyes képek sokrétűségükben jóval túlmutatnak ezen; mindegyik állhatna akár önmagában is. Nothhelferék felvételei a szemlélődésről, a látásról, a beleérző pillantásról szólnak, éles ellentétben a távolságtartó, analitikus vagy értékelő tekintettel. „Mert Gabriele és Helmut Nothhelfer fotográfiai munkái tudatosan védekeznek az ellen a ólomsúlyú jelentéshisztéria ellen, amivel a vélt német identitás szerkezetét oly szívesen megterhelik.” (Christof Schaden) A szabadidőben létrejövő összejövetelek olyan események, ahol sok ember találkozik, elidőznek, egy pillanatra megállnak, a tömegben úgy érzik, nem figyelik őket. „Önmagukra hagyatva társadalmi viszonyokat és korhangulatot tükröznek, beleértve magukat, de minket, fotográfusokat is.”

„Egész nap az utcákat róttam, nagyon izgatott voltam, ugrásra kész és eltökélt, hogy »rögzítsem« az életet – megőrizzem az elevenség állapotában.” – mondta Henri Cartier-Bresson. Nothhelferék esetében arról van szó, hogy megtartsanak egy helyzet, kiragadjanak egy képet, rögzítsenek egy pillanatot, amely olyan gyorsan tovaillan, akárcsak valami gáz. „Nem a pillanatok, mindig ezek a rövid pillanatok azok, amelyeken keresztül egyáltalán emlékezünk? Emlékezünk az évekre, amelyek – úgy tűnik – megint csak egy pillanatnyi távolságra vannak. Furcsa játék: Az évek elmúltak, de az emlékezés pillanataiban megőrződnek” – így fejezi be Volker Scherliess írását a jelenlegi kiállítás alkalmából megjelent katalógusban. Utalás a történelmileg jelentős eseményeket, katasztrófákat vagy akár a saját múltat megjelenítő felvételek segítségével történő emlékezésre. „A képeknek olyan valósága van számomra, amilyennel az emberek nem rendelkeznek – mondta Richard Avedon. – A fényképezésen keresztül ismerem őket.” Hasonlóan lehet ez Nothelferék esetében, a mások és maguk megismerésének vágya hosszan tartó és eleven igény, amely jelen van az őket körülvevő világgal folytatott „párbeszédben”.

Fekete-fehér képeik nem harsányak vagy látványosak, nem portrék, de nem is pillanatfelvételek, inkább egyfajta konceptuális dokumentumfotográfiák, amelyek megragadják az ember diszpozícióit egy változó társadalomban, és amelyek képesek lágy tónusokkal felfedni a lényegit, de a láthatatlant is a látható mögött.

Anne Kotzan

Pfisztner Gábor fordítása

A Momente und Jahre cím? kiállítás Gabriele és Helmut Nothhelfer képeiből november 8-ig látható az SK Stiftung Kultur rendezésében, Im Mediapark 7, D-50670 Köln.