FOTÓTECHNIKA ÉS photokina

A bécsi börzén találkoztam Kürti Ákossal, aki megszokott, szarkasztikus, tömör és kertelés nélküli stílusában azonnal nekem szegezte a kérdést: Nincsenek elvonási tüneteid? Kár lett volna tagadnom, hiszen látta üres kezeimet, amiből rögtön és jogosan vonhatta le a tanulságot: Bécsbe csak kompenzálásként utaztam, hiányérzetemet csökkentendő. Ami pedig a 2009-es (páratlan naptári) évben mindkettőnk számára betöltendő űrt jelentett, az a legnagyobb fototechnikai világvásár, a kölni photokina kétévenkénti megrendezése kapcsán idén kieső teendők sora.

Jómagam először 1988 nyarán, turistaként jártam Kölnben, akkoriban még eszembe se jutott a nyári pihenést őszi elfoglaltságra cserélni. A véletlen úgy hozta, hogy 1989-ben Gink Károllyal, valamint Horling Róberttel a magyar fotókiállítás megnyitójára ismét Kölnbe utaztam, és felvetettem: harmadszor már jó lenne a photokina időpontjára időzíteni egy látogatást.

Így is történt; a német egyesítés napján, 1990. október 3-án Ginkkel jelen voltunk a photokina nyitó napján, majd hazafelé jövet „benéztünk” a Frankfurti Könyvvásárra is. Bánatomra a rendezők a későbbiekben szándékosan eltávolították a két rendezvényt egymástól, így sajnos a könyvseregszemlén azóta csak egyszer jártam. Nem így a photokinán…

Számoljunk csak! 1992, ’94, ’96, ’98, 2000, 2002, 2004, 2006, 2008… Az egyik évben az éves sajtótájékoztatóra a bensbergi kastélyban került sor, ez az 1988–89–90-es utazásokkal együtt összesen (ne legyünk babonások!) tizenhárom kölni látogatást jelent – tizenkétszer saját költségen.

1968-ban vagy 1970-ben olvastam először tudósítást a photokináról a Fotó című lapban. Az 1970-es évtized végétől pedig igyekeztem Schwanner Endre minden, ezzel kapcsolatos írását gondosan átböngészni. Több előadását is hallottam, sőt, amikor az 1980-as évek elején beléptem a FÉNYSZÖV-höz, meghívtam Bandit a Fotóstúdióba: számoljon be a Kölnben látott újdonságokról. Ebből kisebb galiba keletkezett: nem vettem ugyanis figyelembe azt, hogy szövetkezet lévén, hivatalból az elnököt kellett a legokosabbnak tekinteni, aki természetesen szintén a helyszínen tájékozódott arról: milyen eszközökkel kell a következő években bővíteni felszereléseinket.

Az 1990-es évek végén az a megtiszteltetés ért, hogy a Fotóművészetben átvehettem Schwanneréktól (a többes szám azért jogos, mert a házaspár együtt próbált a kölni forgatagban tájékozódni) a látvány cikk formájára történő átírásának lehetőségét. Ehhez a rendező Koeln-messétől, valamint magyar képviseletük vezetőitől sok segítséget kaptam. A kölni vásárokat jelenleg Kakuk Márta népszerűsíti idehaza, aki Kontek Mariann elhunyta után vette át a képviseletet.

Lássunk néhány friss és számszerű adatot. 2009 tavaszán Kölnben 138 000 négyzetméteren rendeztek nemzetközi fogászati kiállítást, amelyen 1820 kiállító 1100 új termékét 106 000 szakmai látogató tekintette meg. Erre a vásárra Magyarországról 8 kiállító és 200 szakmai látogató utazott ki. (Gondoljunk a photokina hosszú évekig egyetlen magyar kiállítójára, egy mára már megszűnt cégre…!)

Évtizede tudom, hogy Kölnben az egyik legnagyobb vásár az ANUGA nevű élelmiszeripari szakkiállítás. 2009 őszén erre 300 000 négyzetméteren, 6 522 kiállító részvételével került sor. A 156 000 látogató között több, mint 300 magyar tekintette meg a kiállítók portékáit. 46 magyar cég szerepelt idén az ANUGÁ-n! A 2010-es photokinának ezekkel a számokkal kell versenyre kelnie.

*

Hiányérzetem az idén szeptember 8-án csúcsosodott. Gondolataim összevissza csapongtak. Mint oly sokan, én is a következő napra, azaz a 2009. év 9. hónapjának 9. napjára gondoltam; 09. 09. 09… A Leica M sorozatának hányadik modelljénél is tartunk..? Igen, a nyolcadiknál, azaz az M8-nál. Az jutott az eszembe, ami sok ezer más Leica-tulajdonosnak is: biztos megjelenteti a cég az M9-et a sokkilences napon.

Így is történt.

A Leitz Hungaria gyorstájékoztatója szerint az M9 az első kisfilmes, távmérős, cserélhető objektíves, teljes képformátumú digitális Leica fényképezőgép. CCD érzékelője 18 megapixeles. Zárszerkezete 32 másodperctől 1/4000 mp-es expozícióra képes, az örökvakunál 1/80 a legrövidebb megvilágítási idő. Az érzékenység 80 és 2500 ISO között állítható; utóbbinál gondoljunk a 0,95-ös fényerejű Noctilux normál objektívre! Az M9-cel 2 egyes felvételes kép készíthető másodpercenként, illetve exponálhatunk 8 képből álló sorozatot is.

A gép keresőjében 28–135 mm közötti képhatároló-keretek láthatók, nagyobb látószögű objektívnél külön optikai keresőt kell használni. Jelenleg 16 és 135 mm közötti objektíveket forgalmaz a Leica cég, viszont manapság már az idegen gyártók is megjelentek a piacon M-bajonettes termékeikkel. Jó lenne tudni, hogy ezt korábban hogy tudták kivédeni Wetzlarban, majd Solmsban…

Érdekes az M9 méreteit egybevetni a filmes Leica M6-ossal. Előbbi 585 grammot nyom és 139x37x80 mm méretű. Utóbbi gépváza az 1997-es gyári katalógus szerint 560 grammos, nagyságát 138x38x77 mm-ben adják meg. Igazi bravúr a konstruktőrök részéről az, hogy az 1954-től forgalmazott különböző típusok lényeges működési különbségei ellenére mindig megmaradnak a kiinduló kubus-méretnél.

A kezembe kerülő Leicák közül természetesen az első, az 1970-ben használtcikként vásárolt 1956-os M3-as tette rám a legmélyebb benyomást. Ezt a gépet ma is őrzöm; ugyan életkora elhagyta az ötödik X-et, és akárcsak tulajdonosa, a hatodik felé közelít, de még ma is mű­ködik.

Egyszer – körülbelül harminc-öt évvel ezelőtt – ki akartam cserélni rajta a kioldógombot körülvevő, fényesre krómozott korongot, mert valakitől kaptam egy újat. Elsétáltam a Ferenc körútra Szkok András műszerészhez. Pontosan úgy fogadott, mint mindig. Azt a tárgyat, amin dolgozott, egy határozott mozdulattal félretolta, felém fordult, köszönt és megkérdezte, mi járatban vagyok. Megmutattam neki az M3-ast; szabadkozott. A kitűnő kezű, nyugodt, nem kapkodó, jó érzékű műszerész csak szakértelmével tudott versenyre kelni a külhoni vetélytársakkal, azon kívül sem célszerszámai, sem gyári alkatrészei nem voltak raktáron.

Próbált lebeszélni az alkatrész cseréjéről, azzal érvelt: ha nem a megfelelő fogóval nyúl a koronghoz, az megsérül. Az újat ugyan gumikoronggal rá tudja csavarni, de mi lesz, ha az nem jó az M3-asra?

Természetesen neki lett igaza. Mind a mai napig a sajnos tragikusan fiatalon elhunyt műszerészre emlékeztet az M3-asom eredeti, de kissé megsérült alkatrésze, amit azóta sem cseréltettem ki újra.

*

Szép állapotú, szürke T Rolleiflex? T. Annamária, a zuglói fényképésznő dolgozott ehhez hasonlóval. Az 1970-es évek végén majdnem minden hétvégén találkoztunk a XIV. kerületi Tanács házasságkötő termében. Lendületesen, fiatalosan, mosolygósan lépett be – egy kicsit mindig sietve. Rendszerint az alig százötven méterre lévő műterméből érkezett, vagy onnan jött az ifjú párral, vagy oda várta őket és ment tovább a templomba, meg a vacsorára.

A Fővárosi Fotónál kopott, agyonjavított masinák voltak; alig-alig lehetett szert tenni egy-egy megbízhatóan működő gépre. A nyáron kezembe került egy 1960-as évekbeli riportkép, amin Rókásné Gabi és Bechtler János kollégáim állítgatnak egy menyasszonyt az I. sz. Központi Házasságkötő teremben. Néhány évvel később – egymás után – én éppen azokat a Rollikat kaptam meg használatra, amelyek a fotón az ő kezükben láthatók. 1970-től Rókás Gabi (még háború előtti, T-réteg nélküli Tessaros) Rolleiflex Automatjával dolgoztam, majd egy teljes évtizedig Bechtler Jancsi 3,5-ös Planarosával.

Közben Annamária magabiztosan cserélgette a szürke T-Rolliban a filmtekercseket.

*

És a többi régi fényképezőgép? Igen… ezek valahogy jönnek, szépen sorba, egymás után, különböző intenzitással és sebességgel. Úgy tűnik, idén a photokina – és a technikai újdonságok bőséges áradásának – hiányát az ódon masinák pótolják.

Sajnos ezek az eszközök, amelyek egy teljesen más műszaki felkészültségű korban készültek; hetven-nyolcvan, olykor száz-százharminc évvel ezelőtt, mára kissé elfáradtak és a szokásosnál sokkal több gondoskodást igényelnek.

Goerz Pocket Tenax, azaz Zseb-Tenax; az 1886-ban alapított berlini gyárban készült 1912-től. A feszítőkarral nyíló, becsukva valóban zsebre tehető lemezes géptípust sok későbbi híresség használta kezdő korában, így André Kertész is.

Az előlap leszerelése után jobbra lent láthatóvá válik a légfékes zárszerkezet, ami az alumínium foglalat miatt a gombásodástól lúgossá váló közegben működésképtelenné vált. Szász György ötvös siet segítségemre, a javítás-restaurálás közben készült fázisfotói segítségével bepillantást nyerhetünk a régi gépeknek a szó szoros értelmében vett belvilágába.

Ferdinand Merkel 1900-ban alapított cége a Drezda melletti Tharandtban működött 1932-ig. 1930-ban gyártotta a Tikette nevű 6,5x9 cm képméretű lemezes, alapdeszkás, bőrharmonikás-duplakihuzatos fényképezőgépüket. A gépváz vegyesen bőrrel bevont fából és fémből készült. Alig különbözik sok száz kortársától, ez némileg magyarázhatja azt, hogy a cég a nagy gazdasági világválság következtében megszűnt, és ma már a fotótechnika-történészek közül is csak kevesen emlékeznek rá.

Apropó, Drezda. Ott él és dolgozik Vargha Tamás. A múltkori telefonbeszélgetésünkkor bevallotta: ő boxos, azaz előszeretettel fényképez rendkívül egyszerű kivitelű, nemritkán valódi dobozos, azaz box fényképezőgéppel. Mostanáig ezt olykor szégyenkezve, máskor dacos büszkeséggel tette, most viszont elmondja: olvasta a híres német író legújabb regényét, ami egy hozzá hasonló hozzáállású idős hölgyről szól. Néhány héttel később, egy könyvesbolt kirakata előtt ácsorogva örömmel tapasztalom: nem kell a művet eredetiben olvasnom, mert – A doboz címen – megjelent magyar fordításban is…

Jó, akkor lássunk egy valódi, „vérbeli” német, 120-as tekercsfilmmel tölthető boxgépet. Ez pedig az 1936–1940 között forgalmazott Agfa Trolix. Nevét a bakelithez hasonló trolit nevű műanyagról kapta, az art decósan stílusos gépvázat ugyanis ebből öntötték.

A már említett Ferdinand Merkel, Max Wilhelm Schmitz és Kurt Ernst Thinemann 1931. már­cius 31-én Tharandtban új céget alapítottak. A Lipcsei Vásáron még abban az évben bemutatták első terméküket, egy Patent-Sport-Reflex nevű fényképezőgépet. Thinemann elhagyta a céget, és Drezdában üzletet nyitott, ahol többek között barátai kameráit is árusította. A 4,5x6 centiméteres képméretű egyfényaknás, tükörreflexes lemezes fényképezőgépre 1933-ban egyedárusítói jogot is kapott.

Nos, egy Uniflexszel – a kedvemért – Szász György is meglehetősen sokat foglalkozott. A javítás közben, a gyakorlatban kellett rájönnünk arra, hogy a Hasselblad előtti egyfényaknásokat is olyan módon alakították ki, ahogy kell. Az Uniflex objektívjének Compur zárszerkezetét Schmitzék módosították, és összekapcsolták a kioldó-karral. Exponáláskor ez a kar először felcsapja a tükröt, majd bezárja az addig nyitott zárszerkezetet. (A rekeszt már korábban, kézzel kellett a megfelelő értékre állítani; Kálmán László csak 17 évvel később alkotta meg a beugró blendét!) Ez után következik az expozíció. A zár a kézzel történő felhúzáskor nyitva marad, így a blende nyitása után (újra) témát lehet keresni és élességet állítani. A javításhoz a bőrrel borított favázas gépet miszlikre kellett szedni; Szász György kérésemre a hiányzó oldalakasztó helyett is elkészített egy újat. A 47 éves ötvöst végzettsége, szakmái valósággal predesztinálják a fényképezőgép-restaurálásra. (Ipari formatervezést, faipari és bőrdíszműves szakmát, valamint szerszámkészítést és finommechanikai műszerészetet tanult…)

Az 1920-as években Stuttgartban gyártott Contessa Cocarett-tel is hasonlóképpen sokat foglalkozott, melynek végén a finoman megmunkált tekercsfilmes fényképezőgép az előállítók eredeti szándéka szerinti fényében tündököl újra.

Technikatörténeti érdekességnek mondható a Drezdában gyártott Ernemann Miniatur-Klapp. Az 1913-ban piacra dobott, 4,5x6 cm lemezméretű gép volt a megjelenésekor a világon a legkisebb, laposra összecsukható redőnyzáras fényképezőgép. 1920-ban a zárszerkezet működését-működtetését egyszerűsítették. A korábbi öt (!) helyett két gombbal lehetett beállítani az expozíciós időket és felhúzni a zárat. A bevált formájú kamera későbbi változatát az egyik használója fogalomszerűen híressé tette. A Miniatur Klappot ugyanis az Ermanox követte, ami nagyfényerejű objektívje révén lehetővé tette Erich Salomon kiexponált riportképeit. A Miniatur Klappot is egy tegnapi ködlovag használta, de legalábbis egy féltucat műszerész javította már korábban. Közülük három – akárcsak a márkás óráknál – a szignóját is elhelyezte a gép belsejében…

Még egy magánjellegű, de elgondolkodtató adat: egy ajándékba kapott digitális fényképezőgéppel 2009. augusztus 14. és október 18. között 1947 felvételt készítettem a cikkben is említett régi fényképezőgépekről. (Ez a mennyiség 54 tekercs kisfilmet foglalna el.) A számláló viszont éppen 500-at mutat: a „túlforgatásnak” minősített, feleslegesnek tűnő expozíciókat ugyanis töröltem.