A CULTIRIS KÉPÜGYNÖKSÉG PÁLYÁZATA

Mire jó a fotópályázat? Ideális esetben arra, hogy előkerüljenek olyan fotóanyagok, amelyek többet érdemelnek annál, mint amennyi teret addig kaptak. Ha a versenyt meghirdetők jól találják ki a kategóriákat, akkor olyasmi is összemérhetővé válik, ami egyébként találkozni sem szokott. A fotópályázat arra is alkalmas lehet, hogy a mai nagy-nagy szegmentálódásban, specializációban, szétválásban és elkülönülésben mégiscsak megmutassa, hogy a fotóban – minden változás ellenére – még mindig van valamilyen szinte titkos kapocs a legkülönfélébb okból és célból alkotók között.

A Cultiris képügynökség azzal a nem titkolt céllal hirdette meg első fotópályázatát, hogy fölhívja a figyelmet magára, s még inkább azért, hogy közelebb kerüljön a honi fotográfusokhoz. A pályázók száma (több mint ötszáz alkotó csaknem ötezer képe) minden várakozást fölülmúlt, az eredmény pedig több, mint meglepő. Ugyanis a díjazottak között a legkülönfélébb generációkhoz és irányzatokhoz tartozók kaptak helyet.

A sikeresen pályázók ifjabbik részének nem egy képviselője beszélt arról, milyen különös öröm volt neki, hogy két olyan nagyság szerepelt a zsűriben, mint Keleti Éva és Korniss Péter. Az ő könyveiken és képeiken nőttek föl, s nem is remélték, hogy egyszer majd tőlük vehetnek át díjat. Elmondható, hogy szinte mindenki meg volt lepődve, amikor megkapta az értesítést: nyert valamit. Az idősebbek egy része annak örült, hogy az akár egy-két évtizede készített anyagaik új életre kelhetnek, és újra vagy most először tetszést aratnak. Voltak, akik nem gondolták, hogy képeik merészsége, vadsága tolerálható lesz ezen a fotópályázaton is. Mások meg azt nem hitték, hogy az inkább klasszikus, eszköztelenebb fényképeik fölhívhatják magukra a figyelmet. A nagydíjas még csak 22 éves, élete első elismerése a mostani, a portfolió-díjat sikeres alkalmazott fotográfusok vitték el, a kategóriákban nyugdíjas fényképész, vérprofi fotóscsapat és néhány éve fényképező amatőr egyaránt megtalálható.

A mai fotográfiai szcénára jellemzőnek látszó nyertesek közül hármat faggattunk, mit, miért és hogyan fényképeznek. Vallomásaikat – a kérdések elhagyásával – közöljük.

„Szeretem a történeteket”

Kapolka Gábor, a Mesterségek, mesteremberek a nagyvilágban kategória első helyezettje, a legjobb kollekcióért adható különdíj nyertese:

Egy-egy munka általában úgy indul, hogy nagyon sokáig nem indul el. Hosszasan keresem a témát, s több is van egyszerre a fejemben, rendre leírom az ötleteket. Aztán egyszer csak úgy alakulnak a dolgok, olyan hangulatba kerülök, hogy hozzákezdek valamelyikhez. Onnantól tényleg minden tudatosan zajlik. A témaválasztás olyan értelemben viszont nem tudatos, hogy nem előzi meg osztás-szorzás, nem mérlegelek, megéri-e foglalkozni vele, melyikkel igen, és melyikkel nem. Azzal sem törődöm, reálisan megvalósíthatónak látszik-e. A témáim zömére rá is lehetett volna mondani az első pillanatban: nem érdemes nekifutni.

Például a halászó ember mint téma régóta érlelődött bennem. Nem is tudom pontosan, miért. Sokáig gondolkoztam azon, hogy az ország melyik régiójában keressek hozzá alanyt. Először a Kis-Balatonra gondoltam, mert mi balatoniak vagyunk, a nyár nagy részét a szüleimmel ott töltöttük. Ott viszont nem találtunk halászt, s ekkor jött a képbe a gemenci térség, amelyik meg a közös kirándulásokat idézte édesapámmal, akitől fényképezni is tanultam. Baja környékén kerestem a „modellemet”, de mindenki azt mondta, már nincsen hagyományos módon dolgozó és élő halász. Majd egy hónap után az ottani vadőrök segítségével aztán mégis találtam két embert, s közülük választottam.

Szeretek olyasmit fényképezni, ami ritka. Nem azért, mert az ilyet nehéz lefényképezni. Az viszont igaz, hogy amit választani szoktam, rendszerint nehezen megvalósítható. Az is tudatos, hogy eldöntöm, mivel fényképezek. A halászt filmre akartam megcsinálni, mivel előtte – s a bicikliszerelő után – sokat dolgoztam digitálisra. Újra azt szerettem volna, ha nem látom a munka közben, hogy mit is csinálok.

A képeim, sorozataim formai megvalósítása, az ábrázolás mikéntje nem annyira racionális, hanem inkább a lelkem szerinti választás. Én megálltam Eugene Smith-nél. Nem tudom, ez mennyire baj. Igyekszem azért modern, mai elemeket is belevinni a fotóimba. Talán az látható, hogy egyre bátrabban dekomponálok. Örömmel vállalom egyébként, hogy hagyományosan klasszikus, amit csinálok.

Megörültem, amikor megláttam a Cultiris kiírásának Mesterségek című kategóriáját. Életem első anyaga – még az EOS 30-assal készítettem – egy sólepárlóban készült, Szlovéniában. Az is kézimunka, természettel való kontaktust föltételez, a munka van főszerepben, tradíciója van. A bicikliszerelő ötlete meg úgy jött, hogy le akartam fotózni az Ecserit, de nem nagyon éreztem, mit is kéne ott csinálni. Csak bolyongtam, s egyszeriben rátaláltam a szerelő műhelyére. Azt hiszem, autentikus dolgokat keresek, legalábbis amiket én annak érzek. Valamit, ami ritka, hiányzó, ami letisztult. Ha pedig röviden kéne fogalmazni, azt mondanám, azért fényképeztem a bicikliszerelőt is, mert jól éreztem vele magam. Igazán jó képeket – amelyek legalábbis szerintem elég jók – akkor tudok készíteni, ha valamilyen érzelmi viszony fűz ahhoz, akit fényképezek. Ideális esetben pozitív érzés. Legfeljebb olyasmit tudnék fotografálni, amivel kapcsolatban fenntartásaim vannak, de olyat biztosan nem, amitől, mondjuk, undorodom.

A kohászat témája úgy adódott, hogy éppen egy konferenciáról mentünk haza az egyik kollégámmal Lillafüredről. Az acélmű fölött autóztunk. Félelmetes látvány volt, akár egy térdre kényszerített, törékeny szörnyeteg. Fújtat, hörög. Kíváncsi lettem volna rá, milyen lehet ott az élet. Viszont akkoriban még egyáltalán nem fényképeztem, így vagy tíz évre talonba került az ügy. Amikor később témát kerestem, eszembe jutott. Más ügyek miatt amúgy is mennem kellett Diósgyőrbe, az acélműbe, s előhozakodtam a fotózással is. Hamar ráálltak. Gál Lóránt vezetésével, aki fantasztikus ember, nyomon követhettem egy kisebb, négy-öt fős csoport életét egy éven át. Voltam velük éjjel és nappal, dolgoztam lámpával, anélkül. Először próbának tettek ki, látni akarták, hogy komolyan gondolom-e, vagy csak úgy jöttem Pestről, és puha a tenyerem. Végül megszerettük egymást. Nagyon jól esett, hogy amikor a Millenárison ki volt állítva a sorozat, följöttek megnézni, pedig akkor már az acélmű bezárására készülődtek. Egyébként, hogy az acélmű bezárt, s ezzel a sorozat még inkább súlyt kapott, puszta véletlen.

Amikor elkezdtem fényképezni, voltak olyan elképzeléseim, amelyeket ma már nem, vagy csak részben osztok. Azt hittem, előre eldöntöm majd, mit szeretnék „mondani” a képeimmel. Rájöttem, nem szerencsés úgy dolgozni, hogy szinte programot hirdetek. Ma úgy tartom, ahol jól érzem magam, amihez kötődöm, arról elmondom a magamét. Elkezd valamilyen személyes történet kibontakozni, amelyikben az érzelmi érintettség látszik. Narratívát szeretek fényképezni, nem pedig absztrakciót. Szeretem a történeteket. Úgy képzelem, hogy az emberek leülnek a tűz köré, és történeteket mesélnek egymásnak. Hogy nagyot mondjak: ezekből a történetekből lesz a kultúra. A fekete-fehér pedig, amit mindig használok, absztraktabb, pszichésebb élményt nyújt, ha a később megszülető kópia szép lesz. A nagyok, Ansel Adams vagy Eugene Smith képei körül csend van. Ebben a kópia nagy szerepet játszik. Ha a fekete-fehér szép tónusos, akkor nézőként szinte be lehet lépni a képbe, s továbbgondolni a látványt. Nincs arra szükség, hogy a fotográfus előre programot hirdessen, a néző mégis kontaktusba kerül a látottakkal.

A beszélgetésnek egyébként a munka közben is óriási szerepe van. Ha őszintén elmondom, mit szeretnék, és a fotózásra szánt időt tényleg együtt töltjük az alannyal, akkor nincs semmilyen ellenállás. Eddig még soha, sehol sem tapasztaltam érdemi elzárkózást, semmilyen kultúrában, semelyik társadalmi csoportban. Nincsenek rossz élményeim; ha mégsem sikerült valami jól, akkor többnyire én voltam ügyetlen: túl mohón akartam a képet, esetleg kívül akartam maradni a helyzeten.

„Visszafelé haladok az időben”

Gombos Lajos, az Egyéni portfolió kategória első helyezettje:

Stalter György és Kerekes Gábor magániskolájában tanultam, még 1995-ben. Akkoriban Szegeden éltünk, onnan utaztam föl minden héten az órákra. Benkő Imrével is ott ismerkedtem meg. A magyarok közül ők hárman voltak rám különösen nagy hatással. Benkőnek azt a képét szerettem különösen, amelyiken játékpisztolyt fognak egy kis cigánylány arcához. Meg is kérdeztem tőle egy előadás alkalmával, hogy ő is szereti-e William Kleinnek az ötvenes években a New York-i olasz negyedben készített, hasonló képét. Nekem a legkedvesebbek egyike Klein, Robert Frank és Lee Friedlander mellett. Pozsonyban, ahová kifejezetten Klein kiállítása miatt mentem el, egészen meg voltam hatódva, hogy eredetiben láthatok tőle képeket.

Még Szegeden, az egyik barátom hatására kezdtem el a fotó iránt érdeklődni, akkoriban nyomdában dolgoztam grafikusként, montőrként és reprófotósként. Ő adott a kezembe fotóalbumokat, az amerikaiak után Vető, Benkő, Stalter, Kerekes jöttek. Három éven át ezeket a könyveket tanulmányoztam. Feljártam Pestre antikváriumba, fotóalbumokat vásárolni. Leadtam a meguntakat, újakat vettem, aztán moziba mentünk, és az éjszakai vonattal haza. A film mindig fontos volt nekem, Kuroszava, Jarmusch, Jarman, Tarkovszkij képi világa. Akkoriban még nem döntöttem a grafika és a fotó között, s a mostani munkámban, a reklámban is vegyül a kettő.

Három év után aztán úgy határoztam, hogy a megtakarított pénzemen nem külföldre utazom, hanem megveszem életem első komoly fényképezőgépét. Nem volt egyáltalán kamerám addig. S elkezdtem fényképezni az utcán. Nagyon bennem voltak még az amerikai albumok, jöttek is jó sztorik. Lefotóztam a nagyapámat, aki Baja melletti halászember, a gyerekeken, a családon gyakorlatoztam. Magam hívtam, nagyítottam, nem szerettem kiadni a kezemből a negatívokat. Ezért is maradok a fekete-fehérnél, mert azt le tudom laborálni itthon. Különben is, visszafelé haladok az időben. Már a fotós tanfolyamon, Stalteréknél úgy éreztem, hogy a kisfilm helyett inkább a nagyobb formátum, a sokkal lassúbb, állványos, precíz, perspektívakorrekciós eszköz felé kellene fordulnom.

Két év elteltével a grafikai és reklámfotós bevételeimből vettem is egy nagyformátumú kamerát és hozzá objektívet. Onnantól már nemcsak az utcán és nemcsak az embereket fényképeztem. Lelassultak a dolgok. A kirándulások során plusz 14 kilót cipelek a hátamon. Egészen más világa van a nagyformátumnak, másként kell szemlélni a világot, ha azt használom. Amikor külföldön járok, odajönnek az emberek, látva a nagy kamerát az állványon, és meg akarják vásárolni a pozitívot. Oda is adom, engem nem az érdekel, hisz az csak kontrollra jó, a negatív a csoda, az a fontos.

Tudom, hogy mivel és hogyan szeretnék fényképezni, és látom az irányt. Az a nyersanyag, amire mostanában dolgozom, három éve megszűnt, de bespájzoltam belőle, és kapok is még a világ minden tájáról egy-egy dobozzal. Polaroid 665-ösnek hívják, 8x10 centis nyersanyag, a gépem 4x5 inches. Nagyon könnyen roncsolódik a negatívja ennek a Polaroidnak, nagyon egyedi tónusokat produkál. Egyetlen kocka annyiba kerül ma már, mintha egy teljes tekercset elfényképeznék kisfilmből. Ilford papírra nagyítom róla a képeket, saját kezűleg. Aztán barnítom. Többféle eljárás van erre, lehet aranykloriddal, de kínai teát is használok. Nem vágom a képeket, és nem is retusálom. Legyen csak rajta a kezem nyoma.

Ha majd elfogy ez a nyersanyagom, akkor éppen eljutok oda, hogy elszegődjek Zalka Imre mellé egy-két órányi fotókurzusra, s megtanuljam az emulzió öntését, a nedves eljárást (ezt persze ő még nem is sejti). Valahol ez lesz a vége a dolognak. Fontos, hogy a véletlenszerűség, az emulzió esetleges roncsolódása, változása is szerepet kapjon a munkában.

Szeretem azokat a témákat, amelyeken újjáépítenek valamit, amikor éppen föl van állványozva az épület. Amikor éppen átrendezik a dolgokat. Az átalakulás érdekel, a kész már nem annyira. Legutóbb fölfedeztük magunknak Borszéket. Megállt ott az idő, talán már a múlt század elején. Fantasztikusak a villák, szeretem a kézimunka nyomát rajtuk. Az ablakaikat fényképeztem elsősorban, meg magukat az elhagyott épületeket. Bár fotóztam mostanában panelépületet is. Mint a filozófus, aki az alapfogalmak meghatározásán dolgozik. Mi az anyag? Mi a szellem? Mi a panel? Megfényképeztem, hogy számomra mi a panel, s attól fogva nem izgat már a téma. Alagút, félsziget, sziget, erőd, tengerpart, reptér – ezek már megvannak, ilyeneket már nem keresek. Ezeket ennél jobban már nem tudom feldolgozni. Már más érdekel. Jön a következő „fogalom”.

Azt, amit magamnak fényképezek, egyáltalán nem keverem a reklámmal, inkább egyfajta védekezés. Ott próbálom jól eladni magam, itt pedig a nyolc órán túli gondolkodás következik. S örülök, ha három hónap alatt egyetlen jó képet exponálhatok. Atget-ról olvastam, hogy ő negyvenéves kora után abbahagyta a színészi pályát, s attól fogva cipelte a nehéz fotós cuccot. Már csak a fotográfiával foglalkozott. Én húsz évig csak fotózgattam, és úgy éreztem, hogy negyven éves koromig nem is leszek elég érett hozzá, de most már eljött az ideje a komolyabb munkának. Egyébként is későn érő fajta vagyok. Sokáig csak néhány mesternek mutattam meg a dolgaimat, Kerekesnek, például. Már harmincéves is elmúltam, amikor az Iparművészetin a felsőfokú tipográfus szakra fölvettek. Jó volt, mert sok mindenben addig bizonytalan voltam, megerősítettek az ott hallottak, s megtanultam az alapokat. Ugyanez a helyzet nálam a fotográfiában is, ezért sem lehetett eddig komolyabban megmutatkoznom. Éreztem, sok hiányosságom van. Pedig a Fiatal Magyar Fotó 1990 után című pályázaton már részt vettem, de úgy láttam, hogy a többi kiállító messze fölülmúlta az én akkori tudásomat. Szinte mindenhová későn érkezem.

Van egy Holga nevű, öt eurós kis műanyag gépem, azzal is fényképezek. Bódékat. Lépcsőket. Vonzódom a szélsőségekhez. A nagyon professzionálishoz és a nagyon amatőrhöz. A Cultiris pályázat azért jött jól, mert éppen fél éve kezdtem tervezni a könyvemet, s most éppen könyvkészítési lehetőséget nyertem. Ez digitális technológiával nyomott könyv lesz. A „nagy albumomat” – ahogy az álmaimban látom – szeretném hagyományos ofszet gépen (amíg létezik ez a technológia), négy színnel nyomva, kemény táblával, gyönyörűen tipografizált belső címlappal nyomtatni, ötven példányban. A címlapkép mögött eredeti nagyítás lesz. Vagyis eredetit is kapjon, aki megvásárolta. Tíz éve is tudtam ezt, de most már hozzá is kezdhetek, már van elég képem és tapasztalatom hozzá.

„A látványok belém vésődtek”

Németh Dániel fődíjas:

Két Németh Dániel van a pályán. A névrokonom régebben van a szakmában, kaptam is tőle levelet emiatt a díj kapcsán. Nyilván majd meg kell különböztetnünk magunkat egymástól. Igaz, egészen más irányba haladunk. Megpróbálom két részre bontani a fotográfiai tevékenységemet. Az egyik az alkalmazott fotográfia. Ott elsősorban a megrendelőnek kell megfelelni, persze, valamennyire azokban a képekben is benne vagyok. A fő iránynak a magam számára mindenképpen az alkalmazotti területet tartom. A másik része inkább kedvtelésnek mondható, ilyen a pályázati anyagom is. Itt csak magamnak kell megfelelni, tehát a saját vágyaimnak, igényeimnek.

Még a Novus Művészeti Iskolába jártam, amikor elkezdtem dolgozni a Vadászok című fotóesszén. A tanáraimnak is tetszett, viszont látták, hogy az alkalmazott fotóval is foglalkozom, s a kettő az ő szemükben nem volt összeegyeztethető. Nekem viszont mind a kettő kedves és fontos. Mind a két területen próbálok megfelelni a műfaj követelményeinek.

Két évig jártam a Novusba, ahol nagyon sokat tanultam. Mindenképpen megemlítem Pfisztner Gábort, akitől a vizuális kommunikációról, a képértelmezésről sok érdekeset hallottam. Addig csak úgy fotózgattam, s nem is gondoltam volna, hogy fotótörténeti ismeretek birtokában, tudatosan elemezve a fotókat, mennyi minden kiolvasható egy-egy képből. Gőbölyös Luca fotóművésznek is nagyon sokat köszönhetek, rengeteget tanultam tőle, később az asszisztense lehettem, mostanában pedig már közös alkalmazotti munkáink is vannak. Drégely Imre egészen más aspektusból elemezte a kép készítésének folyamatát, számomra addig ismeretlen technikákat tanultam tőle. A műtermi fénytechnika elsajátítását pedig elsősorban Hamarits Zsoltnak és Di Pol Tamásnak köszönhetem. A külföldiek közül Annie Leibovitznek adnám a fődíjat, ő is azzal vonult be a köztudatba, hogy mindent tud, és minden műfajban remek. Követendő életmodellnek tartom az övét, de Erwin Olaf munkái is lenyűgöznek.

Egyébként már kisgyerekként is nagyon érdekelt a kép, folyton nézegettem a magazinokat, képes újságokat, és ami tetszett, azt nagyon a magaménak tudtam érezni. Emlékképeket gyerekként is készítettem még filmes kamerával, aztán 2005-ben kaptam egy digitális kompaktot karácsonyra, és akkor komolyabbra fordult a dolog. Úgy láttam, hogy a technikai felszerelésemet kell fejleszteni ahhoz, hogy megvalósíthassam, amit elképzeltem. A természetfotózás volt az első terület, amelyet komolyan kezdtem művelni. Aztán észrevettem, hogy a technikával való foglalkozás valahogyan nem a lényegről szól. Az iskolának és a tanároknak azért köszönhetek sokat, mert rádöbbentettek, hogy pusztán esztetizálni nem érdemes. A kép, mögöttes tartalom nélkül, nem ér semmit. Nagyon fontos a koncepció. Hamarosan rájöttem arra is, hogy az én esetemben mind a kettő lényeges. Kedvelem a koncept-art művészeket, de csupán az a stílus mégsem nekem való.

A fotózásra tettem fel az életemet, ezzel keresem a pénzt a mindennapokban, és boldog vagyok. Dolgozom magazinoknak, cégeknek és egyéni megrendelőknek egyaránt. A vadászokhoz az egyik barátom révén kerültem közelebb. Meglehetősen zárt és különös világ az övék. Hosszas beszélgetések és felkészítés zajlott a fotózás előtt. Az első alkalommal eldöntöttem, hogy ezt a témát elmélyültebben fogom megoldani. A vadászathoz a természetszeretet miatt vonzódtam, és érdekelt is ez a zárt, titokzatos vadászvilág. Aztán, ahogy jártam velük az erdőt, láttam, hogy úgy olvasnak a természetben, ahogyan mások egy könyvet lapozgatnak. A legkisebb nyom is beszédes nekik. Annyira közel vannak a természethez, amennyire én is mindig szerettem volna. Olyan volt ez, mint egy különös idegenvezetés. Elkalauzoltak a saját világukba.

Próbáltam a képeimmel a vadászok elleni előítéleteket is eloszlatni. A laikusok nem ismerik a tevékenységük komplexitását. Nem puszta vérengzés, nemcsak férfias játék ez. Álszent környezetvédők mondhatnak rájuk rosszakat, miközben nem tesz­nek annyit a természetért, mint ezek a férfiak. A vadászat mint tevékenység, azt hiszem, minden férfit izgat valamennyire. Én is gondolkoztam azon fotózás közben, hogy esetleg vadászni fogok. Aztán rájöttem, hogy bár nem ítélem el őket, nem lennék képes állatra lőni. Maradok a fotózásnál, inkább csak az objektívemet szegezem a vadra. Ugyanúgy megvan a trófeám, amit ki lehet tenni a falra.

Egyébként nem volt könnyű elkészíteni a sorozatot. A vadászok nem szívesen látnak fotóst maguk között. Zárkózottak, bizalmatlanok. Még akkor is üldözve érzik magukat, ha nincs rá okuk. Nehéz volt köztük úgy elvegyülni, és tartani velük a hajtás tempóját, hogy ne zavarjam őket, de képes legyek fényképezni is. Igyekeztem több társasághoz elmenni, de egyetlen vadászattá akartam összegyúrni az anyagot. A képek Fejér megyében, Válon, Tabajdon, Tordason, Alcsútdoboz környékén készültek. A kis pénzű, szerényebb jövedelmű magyar vadászokat próbáltam megörökíteni. Egyetlen olyan kép van a sorozatban, a Trófea című, amelyik ellenpontozza a többit, ezt a vadászati kiállításon készítettem. A Fehova kiállításon egészen más stílust láttam, mint amilyenhez hozzászoktam magyar vadászok között.

A lényeg az volt, hogy ne egyes emberekről, ne a konkrét csoportokról szóljon a sorozat, hanem arról az érzésről, amit átéltem köztük. Ezért alkalmaztam a HDR technikát is. A régi diapozitívok látványvilágát szerettem volna megidézni vele. S ez a képi megjelenítés is összefogja a sorozatot. A kompozíciók, nézőpontok tudatosan nem szokványosak. Ugyanis, ahogy járjuk az erdőt a vadászokkal, hirtelen leguggolunk, aztán ugrani kell, szaladni, közben tövisek szurkálnak, néha másfél méteres hóban kell haladni előre. Mindenféle perspektívából láttam a vadászatot, s ezek a látványok belém vésődtek.

Voltak olyan motívumok, amelyeket mindenképpen meg kellett mutatni: a trófeát vagy annak a vadnak a szemét, amelyik már a kutya szájában van, ahonnan nincs visszaút. A hajnali fényeket, azt, ahogyan állunk a tűz körül az indulás előtt, magát az indulást. Ezek fontos stációk.

Mindvégig tudatában voltam, ha nem vagyok elég közel – ahogy Robert Capa is mondta –, nem lesz jó a kép és így a sorozat sem. A végső sikerélmény persze az, amikor a digitális utómunka végén elnyerik a képek az előre elképzelt formájukat.

Szarka Klára

A nyertesek listája:

Mesterségek, mesteremberek

a nagyvilágban

1. helyezett: Kapolka Gábor

2. helyezett: Sehr Miklós

3. helyezett: Kozári Ákos

Egészséges életmód

1. helyezett: Hruska Dóra

2. helyezett: Jekkel Csaba

3. helyezett: Nagy Sugár

Humor

1. helyezett: Czimbal Gyula

2. helyezett: Honéczy Barnabás

3. helyezett: Eöri Szabó Zsolt

Ez még fotó/ez még valóság?

1. helyezett: Lehotka László

2. helyezett: Várday Béla

3. helyezett: Kanyó Ferenc

Kreatív alkalmazott fotográfia

1. helyezett: Urbán Ádám

2. helyezett: Artificial Group

(Ávéd István, Fazekas Péter,

Fejszés Dorina, Haberland Attila)

3. helyezett: Dr. Matyasi Gábor

Egyéni portfolió

1. helyezett: Gombos Lajos

2. helyezett: Móró Máté

3. helyezett: Artificial Group

(Ávéd István, Fazekas Péter,

Fejszés Dorina, Haberland Attila)