VÁLSÁGJELEK A BUDAPESTI LUDWIG MÚZEUMBAN

Nem azért idézem föl, mert személyes ügy, hanem azért, mert jellemzőnek vélem. Még a kilencvenes években intett az egyik tekintélyes kolléga, hogy ne írogassak annyit szociofotóról, mert ilyesmi igazából nincs is. Ez csak afféle magyar találmány, másutt a világon nem ismerik. Csak dokumentumfotó létezik, s azok a szerzők, akikkel folyton előhozakodok, oda sorolhatók.

Elkerekedett a szemem e szavak hallatán, ugyanis aki mondta, az átlagosnál járatosabb volt a fotó történetében és esztétikájában. Nem titkolom, némi személyes elégtételt is éreztem emiatt a Ludwig Múzeum termeit járva, a Válságjelek című kiállítás láttán. A kurátorok ugyanis legfőként azt akarták sugallni: nagyon is létezett (létezik?) ez a fényképezési műfaj, s éppen az a lényeges jellemzője, hogy univerzális. (Azt már szinte le sem merem írni: nemzetközi.)

Ráadásul véletlenszerűen aktuálissá is vált a fényképkiállítás – amelyiken a 20. századi világválság európai és észak-amerikai vonatkozásaira helyezik a hangsúlyt –, mivel éppenséggel e sorok írása idején is zúdulnak ránk a szorongató hírek az éppen aktuális gazdasági világválságról. A verniszszázson jeles fotóművészünkkel futottam össze, aki látva kezemben a jegyzetfüzetet, feladatot adott: találj olyan képet, amit ma Magyarországon nem lehetne megcsinálni! Nem találtam, persze. Tanulságos, vagy mondjam inkább: szörnyű.

Fotótörténeti nézőpontból talán az volt a legtanulságosabb, hogy a mégoly széles merítés – amerikai fotók a fantasztikus Walker Evanstől, a hollandiai Arbeidersfotografen (munkásfotósok) Besnyő Évával, Joris Ivens filmrendezővel, a remek svájci riporter, Theo Frey, Luis Bu?uel kemény dokumentum filmje, a Föld, kenyér nélkül, s melléjük a magyar „szociofotós irányzat” több jelese – együttesen is hiányérzetet hagyott a szemlélőben, hogy ennek a roppant értékes és érdekes műfajnak, a szociofotónak mint jéghegynek ezúttal csak a kikandikáló csúcsát láthattuk. Nem a kurátorok hibájából.

Mennyi kép és mennyi nyomorúság, igazságtalanság maradt még rejtve a szemünk elől!

Musil írja A tulajdonságok nélküli emberben (nem szó szerinti az idézetem), hogy az emberiség története az igazságtalanság végtelen óceánja, s rajta a gyorsan elillanó kis taréjok az igazság szemvillanásai. Márpedig az igazság – ha alkotásról van szó, művészetet nem írok, fotó esetében ez néha terméketlen vitákat gerjeszt – komplex, totalitást feltételező valami. Az alkotó gesztusainak egészét határozza meg, s így aztán a klasszikus téma, tartalom és forma kérdései az igazságra tudatosan törekvő alkotó esetében gyakran nem szálazódnak szét. Mert azt hiszem, ez a szociofotó lényege. A dokumentarista megörökíteni kíván – elsősorban. A szociofotós változtatni szeretne – elsősorban –, azért dokumentál. Mivel az ilyen alkotó alapállása a természetéből fakadóan ellenzéki – nem tetszik neki, amit lát maga körül –, szembemegy az érvényes trenddel, a művészivel is. Vagyis ab ovo avantgárd. Sok helyütt ezt elméletileg is kifejtették. Magyarországon, mondjuk, a legplasztikusabban talán Kassák Lajos, a Munka-kör szellemi atyja. Milyen jó lenne egyszer látni olyan Munka-körös tárlatot, amelyik a lehető legteljesebb! Hogyan élnének meg azok a képek esztétikai és társadalmi szempontból manapság? Milyen rejtett kapcsolat van az akkori avantgárd gesztusok, a későbbiek meg a maiak között? Vannak-e? A Válságjelek tárlaton bizony adódtak ilyenek szép számmal. Ezért is fájlaltam egy kissé, hogy a magyaroknak nem jutott még több hely. Mondjuk, a hiányzó Tabák Lajos bocskoros, vasvillás „lábportréjának” közvetlen párhuzama volt látható Theo Freynél, meg, persze, Haár Ferencnél. Freyről, a nagyszerű svájci riporterről egyébként Escher is eszünkbe juthatott, többek között.

A másik tanulság – hiába az internet, hiába az egyre szebben nyomott albumok –, hogy Ernst H. Gombrichnak mennyire igaza van. Törekedni kell a művekkel való közvetlen találkozásra, a reprodukció csak halvány árnya az eredeti művészi, alkotói gesztusnak. Evans kópiáit látni kell, hogy megbizonyosodjunk róla, itt tényleg minden tűéles, és ennek az élességnek eminens formaszervező ereje van. Annyira briliánsan tárgyilagos külön-külön minden fotója, hogy együtt szinte elviselhetetlen a látvány. Az alkotó a lehető leghátrébb húzódva, szinte megbújik az alázatos krónikás mögött. Ettől a technikai tökéletességtől és tárgyilagosságtól még ordítóbbak a szabálytalanságok. Alabamában például minden jobbra dől el kicsit: tükör, ablakkeret, polc, oszlop. Ezek nem „rendes” házak – értse ki-ki úgy, ahogy meggyőződése és a lelkiismerete engedi neki. Némelyik faépület, különösen a feketéké meg egyszeriben szinte a szibériai szegénységet idézi. S mondjuk, Frey svájci vízhordó fiúja is lehetne akár Litvániában valahol. Ried-Mörel gyerekei pedig a nógrádi, felvidéki szegény falvakat juttathatják az eszünkbe.

A tárlat megnyitóját egy szociológusra bízták, gondolom, azért, hogy a társadalmi és történeti környezetről szóljon inkább. Ő mégis főként a fényképezésről beszélt, s arról, hogy a szociofotó kifejezetten polgári műfaj volt. Szerinte igazi polgári gesztus a szociális együttérzés, az empátia. A holland anyag ezzel szemben munkásmozgalmi beágyazódottságról árulkodott, érdekes sajtó- és politikai miliőbe helyezve a képanyagot. Valójában a magyar is szólhatott volna ilyesmiről. A politikai kapcsok, az elkötelezett baloldali, progresszív érzület a fotográfusok mindegyikénél megkerülhetetlen tény. Ha megkerülni nem is, de róla hallgatni, persze, lehet.

Tény, hogy különös fénytörésbe kerültek néhány hónapra ezek a fotók a modern művészet elegáns csarnokában, a jól öltözött, ám devizakölcsönei vagy a külföldi nyaralása miatt joggal szorongó polgári közönség fürkésző tekintete előtt.

Szarka Klára

A képaláírások kiegészítése:

(1) © Deutsches Historisches Museum, Berlin/VG Bildkunst

(2) 290x290 mm © Eva Besnyö/Maria Austria Instituut, Amsterdam

(3) Hans Bol nagyítása az eredeti negatívról, egyenként 240x180 mm © Wally Elenbaas/Nederlands Fotomuseum, Rotterdam

(4) Az eredeti negatívról készült nagyítás, 238x238 mm, magángyűjtemény © Mark Kolthoff/Stadsarchief, Amsterdam