SZUBJEKTÍV EMLÉKEZÉS SZABÓKY ZSOLTRA, KORFESTŐ ADALÉKOKKAL

Előre is elnézését kérem a tisztelt olvasónak a számos vonatkozásban személyes hangvételért. Ám miután elhunyt barátommal közel fél évszázadon át párhuzamosan haladt életpályánk, talán megbocsátják.

Az 1960-as évek elején ismerkedtünk meg, a Zrínyi Nyomda negyedik emeleti függőfolyosóján. Ott székeltek szép sorban a katonai lapok szerkesztőségei. Zsoltot az Igaz Szó berkeibe, engem pedig a Határőr újsághoz vezényeltek, sorkatonaként.

Akkoriban az illetékesek már az összeírás, majd a sorozás idején többet tudtak az egyenruhára érettekről, mint ők maguk. Rólunk is: mindketten lelkesen csattogtattuk már abban az időben a fényképezőgépet, s a kezdeti sikereknek itt-ott nyoma maradt – a kiegészítő parancsnokságokon is. Rögtön az első beszélgetéseink során rájöttünk, hogy mi vagyunk a „hibaszázalék”, akik valamilyen csoda folytán mégis elindulhattunk a pályán. Mert eleinte, származási okokból (például apáink egyaránt jogi doktorátust szereztek, vesztükre és vesztünkre) „egyéb” kategóriába sorolódtunk. Ehhez járult még Szabóky gyanúsan nemesi csengéssel bíró neve, minek folyományaként vasesztergályosként kezdhette meg munkás életét. Jómagam pedig, hasonlóan deklasszált elemként nem nyerve egyetemi felvételt (persze: „megfelelt, ámde férőhely hiányában…”), a postán kaphattam állást.

Mégis, a teljes igazsághoz tartozik: a Rákosi-korszak kimúltával enyhült a gyanakvás légköre, és egy idő után megbocsátották – el sem követett – bűneinket. Anélkül azonban, hogy szerelembe estünk volna a rendszerrel, már csak önbecsülésből is, igyekeztünk tisztességesen végezni a kapott feladatokat. Olyan eredménnyel, hogy például néhány év múlva Szabóky engedélyt kapott, hogy a Vie Nuove olasz lap magyarországi tudósítója lehessen.

Akkoriban sokat beszélgettünk Zsolttal arról, hogyan lehetne tényszerűen, tárgyilagosan ábrázolni a katonaélet mindennapjait, tehát a nehézségeket bemutatni ugyan, de nem túldramatizálva azokat, másrészt a kellemesebb pillanatok idillivé glancolásának mellőzésével. Neki viszonylag könnyebb dolga volt, mert a hadsereg bőségesebb és sokszínűbb technikával bírt, amíg nekem a határőrségnél a géppisztoly mellett a kutya és a ló maradt „díszítőelemként”. Ami azonban közös volt: a Természet, amely a fegyveres erők működésének, életének díszletét adta.

Szabóky különösen fogékony volt a Natura szépségeire, s remekül ötvözte a haditechnikával. Ám már akkor is odafigyelt a „melléktermékként” kínálkozó lehetőségekre, és tekintélyes kollekciót gyűjtött ezekből az észlelésekből. Fontos megjegyezni, hogy – mint oly sokan akkortájt – mi is főként a magyaros stílus emlőin nevelkedtünk (ő Ramhab Gyulától kapta a biztatást a fényképezéshez). Ám Zsolt a kezdetektől megkülönböztette a szépet a szépelgőtől, vagyis amikor a korszak nagyjainak epigonjai csupán a felszínes, külső jegyekkel: ellenfénnyel és egyéb cicomákkal öltöztették fel fotóikat – tartalom nélkül. Talán ezek elleni tiltakozásul, merített az új tárgyiasság puritánabb eszközeiből is.

Képeit célratörően, sallangmentesen öntötte formába. Ezekre a törekvéseire figyeltek föl a Műhely ’67 kiállítás szervezői, és meghívták a résztvevők soraiba. Érdekes famintázatokat és más, természet és ember alkotta formációkat gyűjtött csokorba. Az idő tájt az ilyesfajta képeket hamar minősítették formalistának, dekadensnek, vagyis kártékonynak. Minthogy a „tettestársak” is hasonló művekkel rukkoltak elő, kapott is a Műhely ’67 hideget, meleget egyaránt az ítészektől.

Zsolt már ifjú fotográfusként igyekezett pontosan megfogalmazni céljait, amelyeket később letisztultan ültetett be ars poeticájába. Amint a fiataloknál szokás, ez eleinte tagadásokból állt, vagyis, hogy mit nem szándékozott csinálni.

Nem hitt például a „négy képes” kiállításokban, amelyekre lehetőleg teljesen különböző témájú és felfogású képeket adtak be az alkotók, abban a reményben, hogy valamelyik majd csak megtetszik a zsűrinek. De élesen elítélte az akkoriban divatba jött szekvenciák azon szerzőit is, akik a halovány ötletcsírákra egyenként gyengécske képeket fűztek fel, hátha együttesen valami kisül belőlük. És már akkor körvonalazódtak saját elképzelései a fotográfiáról, ezeket később így foglalta össze: „Azt gondolom, a fotó végső helye egy kiállításon vagy könyvben, tehát egy nagyobb egységben kell, hogy legyen. Ez tulajdonképpen egy vizuális összkép létrehozását jelenti, amelyben már nem az egyes fotók bemutatásáról van szó, hanem sokkal inkább a szemléletmódról.” E gondolatok megszületésében nagy segítségére volt, hogy 1969-től részt vett számos múzeumi kiállítás koncepciójának, majd a szervezésnek és a végső formába öntésnek a kidolgozásában. S nem kis részben egyengette pályáját, hogy korán kapcsolatba került a Corvina s más kiadóvállalatok munkatársaival, és sorra kapta a megbízásokat különböző könyvek elkészítésére. Így születtek meg: Toledo (1975), Dubrovnik (1978), Ikonok könyve (1981), Zala megye műemlékei (1981), Budapest (1982), Finnország (1982), Bolgár kolostorok (1983), Makó (1985), Eger (1986), Nézd elméjöket az ács embereknek – Fatornyok, fatemplomok Erdélyben (1987), Belváros (1989), Görög kolostorok (1988), Bányavirágok (1989), Budai vár (1990), Budapest (1992), A Kárpát-medence várai (1995 és 2004), Finlandia (2002).

Hihetetlen alaposságának, műgondjának érzékeltetésére egyetlen emléket elevenítenék fel. 1999-ben rendeztem a Közelmúlt című tárlatot. A Budapest Galéria Lajos utcai termeiben 186 képet helyeztem falra. Záróképként Zsoltnak a Várban készített, Szent István szobrát ábrázoló képét – feje fölött a világító glóriával – raktam a kijárathoz, mintegy búcsúzóul. Az egyik televíziós csatorna néhány nappal a megnyitó után be akart számolni az eseményről és megkértek, kísérjem őket végig. A kedves szerkesztőnő végig kommentálta az egész kiállítást, az operatőr viszont egyetlen hangot sem adott ki. Amikor azonban Zsolt képéhez értünk, mérgesen kiáltott fel: A betyárját! Legalább negyvenszer jártam már fönn a Várban, de ilyen fényben még sohasem láttam Szent Istvánt! Halkan jegyeztem meg: Igen, lehet. Szabóky viszont már százszor járt ott!

Ha csupán az albumok, valamint a hozzájuk fűződő kiállítások keletkezési éveit nézzük, rögvest szembe tűnik, hogy Szabóky szinte állandóan úton volt, s csak a két állomás között pihenhetett kicsit, majd gyűjthetett erőt a soron következő vállalkozáshoz. A magas színvonalon elvégzett munka meghozta gyümölcsét, 1988-ban szinte egyszerre részesült Balázs Béla-díjban és a Magyar Művészetért díjban. Az utóbbi években más formában is elismerték munkássága értékeit: számos szakmai szervezet vezetőségébe (Magyar Fotóriporterek Társasága, Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöksége, Hungart felügyelő bizottsága) választották be. De jó néhány kiállítás és pályázat zsűrijében is együtt dolgozhattunk. 1993-tól csupán a Pécsi Országos Diákfotó Kiállítás bírálói között tíz éven át munkálkodhattunk közösen. Ez a tevékenység nyilvános volt, a jelenlevő pályázók meghallgathatták az elhangzott észrevételeket, tanácsokat. Szabóky higgadt értékítélete, megszívlelendő tanácsai fontos részei voltak ezeknek a rendezvényeknek.

Számomra pedig ezek a közös pécsi utak jelentettek maradandó élményt. A kétnapos együttlétek termékeny eszmecserékkel, vitákkal fűszereződtek. Ilyenkor váltottuk meg a (fotós) világot és tárgyaltuk meg saját sorsunk, életünk buktatóit és örömeit. Zsolt nagyon büszke volt fiaira, beavatott apai gondjaiba, az életre nevelés nehézségeibe. Ezekről egyébként máshol is szólt, egy kérdőíves szakmai vélemény-felmérés néhány kérdésére adott válaszát idézném. Arra, hogy „Összefért-e éltedben konfliktusmentesen a fotográfus hivatás és a családi élet?”, ezt felelte: „Sokszor nem, néha igen.” Avagy: „Miféle dolgokról gondolkodsz a legszívesebben?”, így válaszolt: „A jövőmről. Két nagy fiam van, hogyan tudnék segíteni nekik.” Azután: „Mennyire fontos szerepet szántál életedben a testednek, a fizikai kondíciódnak?” Erre egyetlen szóval felelt: „Sokat”.

E tömör válasz mögött sok minden rejtőzött. Természetszeretete ebben is megnyilvánult: nyaranta leköltözött a Római-partra, naponta evezett vagy kerékpározott föl a Duna-kanyarig, s utána rendszeresen bekanyarodott csillaghegyi hajlékomhoz egy kis csevegésre. Nagyon sok gondolattal ajándékozott meg, ezek a túrák nemcsak testi, hanem szellemi erejét is acélozták. Ezért is reménykedtem, amikor hírét vettem balesetének, hogy gyorsan legyőzi a fizikai sérülést.

Április 6-án, néhány nappal bekerülése után meglátogattam az Uzsoki Kórházban. Szilánkos bordatörése miatt nehezen vette a levegőt, de arról beszélt, hogy a hét végén már haza is mehet. A terveiről is szólt, Bizánc szakrális művészete és a Kárpát-medence faépítészete foglalkoztatta régóta, csak támogatókra várt a nagy vállalkozáshoz. Napokkal később megdöbbenve értesültem, hogy komplikációk léptek fel, átvitték a Korányiba. Hét héten át küzdött az életéért, de végül összeomlott a keringése, május 19-én, hajnalban. A hazai fotográfia egy remek tagját, képviselőjét vesztettük el.

És a végére hagyom, amit Ő maga így soha nem mondott ki, mert számára teljesen természetes volt: mindvégig a magyar kultúrát szolgálta és szolgálja tovább is, örök értékű műveivel.