PÁCSER ATTILA KÉPEI A BUDAPEST GALÉRIÁBAN

Pácser munkásságát inkább portrékészítőként tartottam számon. Ezt a tévedést menti kedves analógiás tételem – és neki, a fotósnak is –, hogy a házaknak, helyeknek, tárgyaknak is van arcuk. Szemekkel, s azokban fények csillannak: Lux, Lucis a tárlat címe szerint. Fényeket is lehet gyűjteni, mint kedves társaink tekintetét egy albumban. Azokhoz érzelmek tapadnak, nem címek. Pácser meg címeket ad, és ezzel a helyek, a részletek, a töredékek kétségtelen hangulata ellen munkál. Az értelmezés feszültségét megteremtve, azzal a vizuális hatást fokozni képes. Ha lajstromozzuk a gyűjteményünket, kicsit az enciklopédisták mintáit követjük, vagy Linné nagy növényhatározóját. Elidegenednénk, de csak, ha a Pácser-féle címadás nem filozofálna, ha nem lenne humora címnek és/vagy képnek. De van, és így a natura morte átváltozik élő természetté. Sokszor bizonygattam a talán titkos közhelyet, hogy a fotózás mágia. Na jó: eredetileg fekete-fehér mágia, de ezen az életet varázsló tárlaton – legalábbis az újabb képek – színesek.

A kulcsfotográfia címe: Kettős kép, du. 5:25. Pácser ugyanis jó enciklopédistaként minden képnek a címében rögzíti a keletkezési időpontját is.

Ez a kép lakásának ablakán át készült. Az ablak a 19. század végén az egyik neves fényírda napfényműterméé volt. Ugyanazokat a tetőket látni innen, mint régen, de annyi minden hordalékot elsodort itt a város időfolyója azóta, hogy önámítás lenne hinni a kétszer ugyanabba a fixírbe lépés lehetőségében. Pars pro toto (cseppben/részben a mindenség/egész) helyzet áll elő a képén: az íves ablak origójába Pácser egy lencsét állít, és hozzá úgy választja meg az objektíve és képének optikai tárgya közös fókusztávolságát, hogy abban megforduljon az ablakban látható kép. Feje tetejére állt világ, ez a reneszánsz már-már elfeledett, kissé önironikus felismerése, 2009-ben. A színek azt mutatják, hogy mindjárt lebukik a Nap, és ez így megy legalább ötszáz éve, amióta a festők meg tudják festeni a párát. Tótágast áll a modernitás.

Egy látszatra viccesebb felismerés a műteremhez vezető lépcsőkorlátot mutatja, ahol egy képen nem szereplő ablak párkányáról vállfa lóg. S annak csillanó bütüje mozgást mímel. A kép címe viszont: Fix pont, de. 11:00. A Tű hegye, du. 2:01 cérnaspulnit ábrázol. A selymes fonál a „figura” ruhája. Szerepe szerint az alak őrszem, aki „alabárdját” – a fonálba szúrt tűt – szorongatja. Az eltűnt idő őre. A régi világé, amelyben még zoknit stoppolni volt szokás, és a fényírdában elkészíttetni a hálószoba franciaágya fölé akasztandó, esküvői ruhás örökkévalóságot. Hasonló, de a fényképész által is tudatos szcéna az Örök, du. 7:00 című kép mikrotörténete. Szereplői egymást szemérmesen érintő, száz éves sámfák. Zsinórról lógnak a falon, melyre a napfényműterem ablakának, függönyének árnyéka vetül. Ez a sámfák „esküvői portréjának” kerete. Hét óra van, az örökkévalóság melodramatikus érzelmi viszonylatát a közelgő sötétedés színhangulata teremti meg.

Művészettörténeti csendélet-persziflázs a Citátum du. 12:52 című lecke. Tantárgy: művészettörténet, téma: francia impresszionisták. Cézanne egyik citromos csendélete. De az ma túl bőbeszédű kép, vegyük csak a citromokat: a citrom napkonzerv, sőt maga a Nap. Mindjárt hármat is látunk, szinte kozmikus együttállásban. Alattuk az asztallap elmosódó faerezete az űr, s valahonnan egy negyedik, óriási Nap süt a citrom-bolygókra. Óriási, hiszen vetett árnyékai párhuzamosak. Két citromnak napfoltja is van. Szépség-toposz vagy erős UV-sugárzás okozta bőrelváltozás? Látjuk is a sugarakat, mert a műterem régi ablakának technológiája még nem síküveg, látszik, hogy vannak optikai játékai, vonalai az expozíciós időhöz képest szinte száguldó üstökös vagy ufó csóvái.

Csend, du. 7:25 – üveg-fénytörő kép ez is, a letört pohár törésfelülete prizmaként gyűjti össze az alkony halvány fényét. Varázslat. Nem hiába törnek esküvőn és kocsmában poharat. Dramaturgiája van a fotónak, holott se szereplője, se direkt asszociáció.

Vannak azután könyves csendek is, a 90-es évekből. Itt nincs expozíció-datálás, de mégis számokat hoznak a címbe a kötetek: 3 könyv, 19 könyv. Jut eszembe: Vitruviustól a Tíz könyv az építészetről vagy a magyar históriából a Hármaskönyv. Vannak azután kevésbé szemérmes könyves csoportok, például a Könyvespolcok I., mely kép könyv-gerinceket is látni enged. S azokon a „belső címek”: Fotólexikon, A speciális és általános relativitás elmélete, Newton A principiáról és az optikáról. E parstoto-fotók szép montázsok a tér-időről. A Karnak, du. 4:46 ismét a frissebb anyagból. Architektúra makett, tételesen: két polcra állított mélyfúrás-minta. Mondható talán budai márgának, talán Pácser mondja helyesen: karnakinak. Egy fekvő könyv: a bukaresti Kriterion néhai sorozatából, Newton fent említett (más kiadású) kötete, precíz címe – mert eldőlt a tárgy – Gravitáció du. 3:38. Erről több diszciplína alapművét meg tudná írni egy felkészültebb recenzió. És egy másik gravitációs objekt: a Kárpit du. 4:22. Hangulatában szinte 17. századi holland enteriőr, de Pácser műtermében. A főszereplő egy sakktáblás padlóminta és egy szék, amelynek alsó kárpitozása az idők és ülepek súlya alatt szobrászi teljesítménnyé lett, a kép már-már a műtárgyfotó kategóriájába illene.

De nem, Pácser Attila nem műfajokkal, csak a mindenséggel bíbelődik. És kiállításán jól összeáll a látvány és filozófiája, meg a térideje.