KÖNYVESPOLC

Fákó Árpád: Húshangok

256 oldal rengeteg képpel és 3 hanglemezzel, 21,5x21,5 cm

Fákó Árpád és a Divald kiadása, 2009 Budapest – ISBN 978-963-06-7123-1

Először a szerzőről: Fákó Árpád 1981-ben végzett a Kisképző fotó szakán, vagyis akkor, amikor még az az iskola volt a létező legmagasabb szintű fotóművészeti oktatási intézmény Magyarországon. Ezért, és mert F. Á. a grafika területén semmivel nem kisebb tehetséget és érdeklődést mutatott, továbbtanulni céltudatosan és eltökélten a Képzőművészeti Főiskola grafika szakára jelentkezett. A tanár urak a Főiskolán szintén eltökélten nyúltak mellé több éven át, mire F. Á., elveit némiképp megerőszakolva elkészítette a Bé-tervet, elment a Zugligeti útra (magyarul, Ipar) felvételizni, és rögtön sikerrel. Onnan kezdve a siker nem is igen hagyta el többé. A kényszerű várakozás évei egyébként a legkevésbé sem elvesztegetett évek voltak, fotográfiai eredmények szempontjából sem, és az időközben felszínre törő zenei érdeklődés tárgyiasulása miatt sem. A főiskola és az azután következő szakmai munka aztán a fotográfiát mint alkotó tevékenységet elég erősen háttérbe szorította, de – és szerencsére, az itt bemutatott könyv tanúsága szerint – nem véglegesen.

Másodszor magáról a kötetről, az impresszumból ide másolva a definíciót: „Ez a könyv nem művek reprodukciója, hanem könyv formában létrejött eredeti, szabad mű...” Mi más is lenne természetes, hiszen valamennyi alkotó elem (a néhány, erre megkért barát írását leszámítva) egy kézből, pontosabban egy agyból fakad. A fotográfiák fele részben 20–30 évvel ezelőtt készültek, fele részben viszont napjainkban. Az előbbiek is mintha, az utóbbiak pedig egyértelműen úgy, hogy a könyvben a nekik szánt szerepet tökéletesen betölthessék. Nem különben a rajzok, hangok és szövegek: minden ok és okozat is egyben. Fákó Árpád könyve összművészeti objektum, „érzések, gondolatok háza”, hogy megfeleljünk a Bauhaus manifesztuma első mondatának – csak azért sem írom ide, tessék megkeresni.

Fejér Zoltán: Tudós Fotós

200 oldal 136 fekete-fehér képpel, 20,5x23,5 cm

Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2008 – ISBN 978-963-8383-75-4

Fejér Zoltán könyve, konok, fáradhatatlan kutatómunkájának és szakmai elkötelezettségének újabb szép eredménye, dr. Bárány Nándorról szól. Fejér maga is csodabogár a magyar fotográfia nem túlságosan intellektuális környezetében, kivált, hogy szellemi képességeit a maga szobra helyett főként mások szobrainak építésére hasznosítja; Bárány csodabogársága pedig a szakmán túlnőve legalábbis országos méretű. Személyiségjegyei – a katonától a tudóson át a művészig – azt bizonyítják, hogy különleges ember volt. Számomra még nagyobb szó az, hogy kétségtelen különlegessége dacára a katonaság is, a tudós társadalom is és a fényképezők is elfogadták magukénak, ami az emberi kvalitásait dicséri. Tudni kell, hogy az ezredesi rendfokozat a tiszti ranglétrán nagyon magas ugrás: az alezredes és az ezredes között óriási szakadék van. A tudományos énje még meggyőzőbb. Nemcsak könyvsorozata, publikációi, hanem a „gyakorlati” tudományos tevékenysége is. Újabb váltás után műegyetemi tanár, tanszékvezető. Mindezek mellett a fényképezés részben a tudományos munka eredményeinek gyakorlati kipróbálása, részben jóval több, a szépség, a harmónia, a lírai én kifejezésének keresése. Ezt is komolyan vette, még ha az erre fordítható idő és energia a „hivatalos” munka függvénye volt is. Talán meglepődne, ha tudná: emlékének megőrzésében mégis leginkább a fotográfus-társadalom, vagyis annak szellemi elitje jeleskedik leginkább. Ennek ez a könyv nem az első, de bizonnyal eddig a legalaposabb és legméltóbb bizonyítéka.

Lugosi Lugo László Fényképíró – A dagerrotípiától a digitálisig

251 oldal 18 fényképpel, 16,8x21,5 cm, Typotex, 2009 – ISBN 978-963-2279-031-2

A Typotex kiadónak nem ez az első fotográfiai tárgyú kötete – legutóbb Bán András könyvéről esett itt szó –, hovatovább a fotográfia iránti elkötelezettség gyanúja is felmerülhet „ellenük”.

Ebben a könyvben Lugosi Lugónak kilencven, túlnyomó részt korábban másutt, a Fotóban, a Magyar Nemzetben, az Élet és Irodalomban és egyéb helyeken már megjelent írását gyűjtötték össze. Az alcím szerint az írások témaköre a dagerrotípiától a digitálisig (digitális micsodáig?) terjed, de az sem volna hamis alcím, ha azt mondanánk: Lugosi Lugo Lászlótól Lugosi Lugo Lászlóig. Mint annyiszor, vagy szinte mindig, az ember másról is azért ír, hogy magáról szólhasson, különösen, ha olyanokról kell írni, akik maguk is azt művelik, amit a tollforgató maga, két tollforgatás között. Lugosi Lugo egyébként is el-elkalandozik a kaptafától, a TEKODÉMA egyik alkotója például az ő tanári tevékenységét említette, mint ami az egri tanárképző főiskolán a fényképezésre az ő szemét, érdeklődését rányitotta. Könnyű Lugosi Lugónak, (vagy nehéz), hiszen ő is a magyar kortárs fotográfia szellemileg megpatkolt törpe kisebbségéhez tartozik. Így aztán gondolatai is vannak és hozzá közlési igénye is. Ez utóbbira mondhatnánk, hogy nem képzettség, hanem habitus kérdése, de ez részben igaz csak: jó iskolában azt is megtanítják (na jó, valamikor megtanították), hogy az írástudó embernek felelőssége is van. Ennek a felelősségnek egyebek között tanítással lehet megfelelni, Lugosi Lugo itt-ott megjelent és most újra közölt írásai pedig tanmesék, és ez itt most nem pejoratív meghatározás. Azt hihetnénk, hogy kiállításokról, eseményekről, múló hétköznapi történésekről újságcikket írni az egyértelműen gyors halálra ítélt helyi érdekű dolog. De a könyvet olvasva beláthatjuk, hogy nem szükségképpen: ami az írásnak elsődleges témája volt, már rég az enyészeté, és a róla írtaknak még mindig lehet üzenete.

Tóth József – Podonyi Hedvig Múltunk hídjai

104 oldal 68 képpel, 34x24,2 cm Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2008 – ISBN 978-963-7474-22-4

Ez a szép album többféle tapasztalattal szolgál. Számomra már nem meglepő, mégis elsőként írom: Tóth József ezt is (hidakat, vagyis épületet, tájat, természetet) kiválóan fényképez. Sokáig azt hihettük róla, hogy leginkább a műtermében van szakmailag otthon, ahol a maga kitalálta poénokat öntötte képbe, a maga szája íze szerinti világítással (nota bene ő számolta meg a magyar fotósoknak okulásul, hány nap van az égen). Azután jöttek a kortársak arcképei, egy látszatra másik Füles. A dolog eszmei értékein túl, kíváncsian figyeltem, ahogyan átviharzott a lakásunkon, abszolút profizmussal, felkészülve annyira, amennyire kell, de meghagyva annyit a véletlennek is, amennyi az ideális arány. Nem volt felesleges mozdulat és hezitálás, de kapkodás sem, hanem teljes odafigyelés.

Ez a Hidak megint más dolog. Kiszolgáltatva a meteorológiának, napállásnak, több száz kilométeres autózások után a helyzet arra csábítja az embert, hogy jó az úgy, ahogyan van. Éppen Tóth József mesélte gonoszkodva nem egyszer neves kollégánk esetét, hogy vesztére éppen őrá (is) szólt hátulról, amint gépkocsija letekert ablakából éppen fotografálni akart, hogy álljon odébb, mert belelóg a látványba. Hát Tóth Füles nem volt rest az autóból kiszállni, a legjobb nézőpontig elgyalogolni, a megfelelő napállást, meteorológiai körülményeket megvárni. Az az ő magánügye, hány kilométert utazott potyára, vagy mennyire volt szerencsés és előrelátó, hogy megsejtse, mikor, merre kell indulnia, hogy a tett helyszínén megfelelő körülmények várják. az eredmény kompromisszumok nélküli.

Ígértem még egy tapasztalatot. A híd, önmagán túl is, szimbolikus fogalom: összeköti a szemben lévő dolgokat, egy akadály felett átvezet valahonnan valahová. A szép kötet arra is bizonyíték, hogy Magyarország ebben a dologban is rendhagyó. Nekünk olyan hidunk is van (takaros híd egyébként), amelyik sehonnan sehová nem vezet, nem köt össze semmit semmivel. Nincsen alatta mélység, és nem visz át rajta út sem: egyszerűen csak van, büszkén, önmagáért.

John Steinbeck Orosz napló (Robert Capa 70 fotójával)

239 oldal, 15x21 cm Park kiadó, 2009 – ISBN: 978-963-530-842-2

Ezt a kötetet nyilvánvalóan a nagy Capa-boomnak köszönhetjük, pedig megérdemeltük volna egyébként is. A sztálini Szovjetunió, annak „Oroszország” része is titokzatos, elzárt világ volt, ritka szerencsével lehetett csak a kulisszák mögé lesni. Magam ezt a kötetet leginkább André Gide és Nagy Lajos 1936-os, illetve 1934-es Oroszország-könyvéhez sorolom, és Orwell Katalónia-könyvéhez, mert az ugyan nem Oroszország, de nem kicsit mégis az. A kukucskálásnak, kíváncsiságnak több oka is volt, a bolsevizmustól való félsz például, de mára, amikor Moszkvában több a Mercedes, mint a világ bármely más fővárosában (és nem a kommunizmus győzelme miatt), az egész csak történelem már.

Steinbeck is és Capa is empátiával (vagyis tisztességesen) fordult az oroszok felé, és nem fontoskodták túl a szerepüket. Voltak dolgok, amiket nem értettek, és voltak dolgok, amiket nagyon utáltak, de a beszámolójuk nem rosszindulatú és nem ellenséges. Érdeklődők és becsületesek voltak – Steinbeck ettől elég nagyot kanyarodott élete végére –, és azt se feledjük, az amerikaiak akkor a Szovjetunióban nemcsak a kommunista rémet látták, hanem Sztálingrád, Kurszk, Leningrád győzőit is. Ennek a könyvnek végül is nem a Capa-láz adja az aktualitását, hanem az, hogy érdekes és informatív. Vannak tanulságok, még ha egyesek azt is hiszik már, hogy ez az egész komcsi-dolog csak egy rossz álom volt.

Abelardo Morell (Richard B. Woodvard tanulmányával)

140 oldal 105 képpel, 28,7x28,9 cm, Phaidon, 2005 (az első kiadás) – ISBN 0-7148-4572-8

Morellnek a camera obscura könyvéről egy korábbi számunkban lelkendeztem már, több képét is hoztuk az elmúlt években, és ha igaz, közeleg az ideje annak, hogy a művészt alaposabban, nemcsak néhány mondatban mutassuk be. Aki egyébként ennek az albumnak megvásárlására rászánja magát, jó áttekintést kap az eddigi Morell-életműről. Érdekes művészi karakter rajzolódik ki előttünk: Morell ugyanis a szó hagyományos értelmében is kiváló fotográfus, képei magas fokú képi élményt nyújtanak, ugyanakkor agyas művész is, némelyik projektjében összetett, elvont jelrendszereket alakít ki, és azokkal operál, azokból építkezik. Nálam a „modern” fotográfia képi értékek nélküli spekulatív vonala általában csak fél pontot ér, de Morellnél nincsen hiányérzetem, még ha természetesen nem is minden képe egyformán a kedvencem. Vannak viszont olyan fotói, amelyek felette állnak minden kritikának, és szerzőjüket a legelőkelőbb kasztba emelik.

The Helsinki School New Photography by TaiK

232 oldal 187 képpel, 29,6x24,7 cm, Hatje Cantz, 2007 – ISBN 978-3-7757-2

Az alcímben szereplő TaiK a Helsinki Art és Design Egyetem, de a Helsinki iskola nem magát az egyetemet jelöli, hanem annak oktatási sikerét: a „most nem olyan időket élünk, hogy egymásra figyeljünk” helyett éppen az egymásra figyelésben, a kollektív kritikában, a csoportmunkában – és a művészetelméletek megfelelő alkalmazásában keresték és találták meg az előrelépés útját, ami végül egy világszerte elismert fotográfiai irányzat lett. Persze (a finneknél ezzel a szóval csínján kell bánni, nem szalonképes fogalmat jelöl) a fentebbi mondat csak a dolgok egyik részét, az oktatási módszert jelenti. Ha a diákság ezt elutasítja, a dologból nem lesz semmi, az együttműködést erőszakkal elérni nem lehet. Hogy ez működjön, ahhoz egyfajta társadalomszemlélet kell, társadalommal, közösséggel való azonosulási készség. Olyan, mint a finneké, például. A harmadik feltétel pedig a Világgal, a természettel, a problémákkal való viszony. Az emberek általában jó dolgukban hülyülnek meg, a sötét, a hideg, a süvöltő szél, a létért való megküszködés inkább a józan észt, a becsületességet hozza elő. A finnek természetessége, természethez való egészséges viszonya, ami építészetükben, formakultúrájukban, anyaghasználatukban világhírt hozott nekik, legendás. A Helsinki iskola tehát nem csupán oktatási módszer, hanem elsősorban egy zord, kemény, hamisságot nem tűrő (és mellesleg gyönyörű) országban élő, annak nemesítő hatását és még az ősi ösztönöket is magukban hordozó emberek fotókban tárgyiasult reakciója mindennapi problémáikra és arra, amit a nagyvilágból a szél (és rádió, televízió, internet és minden más hír-, információ- és szeméthordó eszköz) eléjük hordott.

John Szarkowski: The Photographer’s Eye

156 oldal 172 képpel, 21,6x22,6 cm, Museum of Modern Art – ISBN 978-0-87070-527-4

Régen ismert szakmai körökben, hogy János Pál pápa azért volt második, mert a második lengyel pápa volt. Az elsőben, a fotósok pápájaként a MOMA legendás kurátorát, fotográfiai igazgatóját, a 2007. július 7-én elhunyt (szintén lengyel származású) John Szarkowskit tisztelhettük. Szarkowski tizenegy éves korában kezdett érdeklődni a fotográfia iránt, a második világháborús katonai szolgálat után 1947-ben műtöriből szerzett diplomát a wisconsini egyetemen, szakmai tevékenységét pedig a minneapolisi Walker Art Center múzeumi fotográfusaként kezdte. Mindemellett (eleinte, legalábbis) autonóm fotóművészeti tevékenységet is folytatott, első önálló kiállítását 1949-ben, kenyéradó munkahelyén rendezte.

1954-ben és 1961-ben – már elméleti munkásságáért, annak elismeréseként és támogatására – kétszer is Guggenheim-ösztöndíjban részesítették. 1962-ben Edward Steichen személyes kiválasztottjaként-utódjaként került a New York-i Museum of Modern Art-ba. 1978-ban jelent meg (az azonos nevű kiállítás katalógusaként is) a Tükrök és Ablakok, Szarkowski híres rendszere a két alapvető fotográfiai stratégia meghatározására.

A fotóesztéták, kritikusok nagyobb részének két fő munkaeszköze a szélirány-jelző és az olló. Ööööö – mi is a véleményem? Kevés embernek adatik meg az értékek felismerésének képessége. (Még kevesebbnek a képesség mellé a hatalom is, ami a döntéseinek súlyt ad – képesség nélkül a hatalom, mifelénk már többnek.) Persze, amikor már befutott valaki, amikor már trendi, akkor könnyű ,,meglátni” benne a jót. De idejekorán, a nevenincs éhenkórász szokatlan képein észrevenni a zsenialitást, az más dolog, mint három vagy huszonhárom lihegésből-ledorongolásból összeollózni a negyediket vagy huszonnegyediket, elhallgatva, vagy gondosan lábjegyzetelve az előzményeket. Szarkowski felfedezettjeinek hosszú a sora. Nem egy (ma már) világnagyság szakmai felemelkedésének története kezdődik egy Szarkowski által rendezett kiállítással.

A The Photographer’s Eye egy 1964-es kiállítás képanyagán alapul, és 1966-ban publikálták először. A cél itt sem egyszerűen ,,jó” képek összeválogatása volt, hanem rendszerezés. A képek öt kategóriába sorolódnak: a dolog maga, a részlet, a képkivágat, az idő és az ideális nézőpont nevű rekeszekbe. A kategorizálás korántsem öncélú, hanem a vizuális nevelés, a ,,ráébresztés” okos eszköze. A szerzők névsora is elgondolkodtató: a legnevesebbek és általam teljesen ismeretlenek vegyesen, aszerint, hogy kiválasztott művük a kiállítás vezérlő gondolatát előre vigye. Amerika, tudjuk, a korlátlan lehetőségek hazája.

Tímár Péter