DUFAYCOLOR

Másodszor vetül a fotótörténeti érdeklődés reflektorfénye egy éppen hét évtizede, 1939 áprilisában készült színes dia-sorozatra. A figyelemfelhívó, első közzététel Horváth Győző Fe-rencnek köszönhető, aki tíz évvel ezelőtt, 1999-ben a Fotómúlt című könyve 347. ábrájaként és az album címlapján szerepeltette az egyik képet, a „Magyar ruhás kislány”-t.

Horváth Győző Ferenc első kézből jutott hozzá a feleségét kislány korában ábrázoló színes diapozitívhez, a felvételt ugyanis 1977-ben elhunyt apósa készítette. Sokáig úgy gondoltam: a családi képsorozat a készítési technikája miatt érdekes. A cikkhez történő anyaggyűjtés megkezdésekor azonnal érzékeltem: a fotóamatőrben nem mindennapi személyt kell tisztelnünk.

Dr. Enyedi-Prediger Alfréd 1898-ban született Erdélyben. Egy adat szerint 1914–16-ban Nagyenyeden tanult. Dr. Bárány Nándorról szóló életrajzi könyvem megírásakor – közvetve ugyan, de – átéltem azt a rendkívüli feszültséget, amit az első világháború hadieseményeinek egymásutánisága okozhatott a XIX. század utolsó éveiben születettekben. 1916-ban már tartottak a júniusi rendes érettségi előtt hadiérettségit az 1898-as korosztálynak. Az ebből kimaradtak és az 1899-esek közül a katonai szolgálatra alkalmasak 1917. február 28. és április 14. között hadi-tanfolyamon egy egész évnyi tananyagot elsajátítottak (!?), majd a rendes érettségi előtt másfél hónappal hadi-tanfolyami érettségit tettek és bevonultak.

Dr. Enyedi-Prediger Alfréd 1918 márciusában már zászlósként szolgált Nyárádszentivánon. Még nem találtam adatot arról, hogy hol és mikor végezte el az orvosi egyetemet, biztos viszont az: 1924-ben már a pestújhelyi kórházban dolgozott. Az 1930-as évek végén ismét behívták; 1938-ban főhadnagyi rendfokozatban Csapon és Ungváron volt katona. (Eszembe jut: Apám 1941-ben vonult be; ő Munkácsra került.) Dr. Enyedi-Prediger 1939-ben Rákoscsabán tábori orvosként teljesített szolgálatot. Ebben az időben, azaz 1939 áprilisában készítette családtagjairól a színes dia-sorozatot. Felesége, Horváth Mária 1906-ban született, tehát hét évvel volt fiatalabb nála. Az első gyermek, Éva 1930-ban látta meg a napvilágot, öccse három évvel később, 1933-ban született. Őt a Wagner-rajongó atya Siegfried-ként anyakönyveztette. A családfő 1977-ben, felesége 1980-ban hunyt el. Éva mellől a 2000-es évek elején először öccse, majd férje távozott el, így ma már egyedül őrzi emlékeit.

Enyediék a fényképezéskor Zuglóban, a Nagy Lajos király úton laktak, a Gyarmat utca és a Gervai utca sarkán. Rokonuk a Róna utcában épített egy kis, kétemeletes házat, ahová 1940-ben költöztek át; Éva ma is ott lakik. 1958-ban egy huszonöt éves, frissen végzett mérnök költözött a házba. Horváth Győző Ferenc később úgy mesélte: kézben, több fordulóban vitte fel a lépcsőn könyveit, amelyek közül az egyik adag kihullott a kezéből. A nagy zajra a félemeleten lakó Éva lépett ki a folyosóra, és segített összeszedni a könyveket. (Következmény: 49 esztendeig tartó házasság.)

Visszatérve a színes dia-sorozatra: tehát a fotóamatőrködő, negyvenegy éves tábori orvos 1939 tavaszán úgy gondolta, már nem fekete-fehér papírképeken, hanem egy tekercs színes diapozitíven örökíti meg családtagjait. A felvételeket házuk kertjében készítette egy 6x9 centiméteres képméretű, tekercsfilmes Voigtländer fényképezőgéppel. Két felvétel erejéig az egyenruhás családfő is odaállt az állványra szerelt gép elé. Úgy látom: arcán egy kis feszültség tükröződik. A családi albumba beragasztott fényképek (és a történelemkönyvek lap-jairól ismert események) megmagyarázzák a doktor úr rossz előérzeteit. Fél év múlva, azaz 1939 októberében dr. Enyedi-Prediger már a rákoscsabai lengyel táborban gyógyította a katonákat. Az egyik korabeli fotó jókora csoport – legalább százötven – lengyel katona által körülvéve ábrázolja őt. Egy másik riportkép barátságos focimeccs kezdetét ábrázolja. (Az előző felvételből arra következtethetünk, hogy a doktor úr páciensei, a gyógyításra váró, Magyarországra menekült lengyel katonák könnyedén kiállítottak egy válogatottat, a tartalékokkal együtt.)

A harmadik fotó alá azt írták a családi albumba: 101-es tábori Kórház, Budapest, 1940. Ott szolgált tehát a családfő a második világháború második évében. Lakóhelyéhez, Zugló-hoz a későbbiekben is hű maradt: az Uzsoki utcai Kórházban dolgozott főorvosként és onnan is ment nyugdíjba az 1960-as években.

A diasorozat egy HAFA, Hatschek és Farkas feliratú, 37388-as sorszámot viselő, nyomtatott borítékban maradt meg Horváthék családi archívumában. A kidolgozó laboratóriumban annak idején mind a hat diapozitívet egy-egy világoszöld, kétrét hajtott, kb. 11x14 cm-es karton paszpartuba helyezték, aminek jobb felső sarkába „Dufay-color” feliratot nyomtak sötétkékkel. Az előre, sablonnal kivágott ablak 54x84 mm méretű. A bal alsó sarokban autográf, fekete tintával írt „Bpest, 1939. IV.” szöveg olvasható. A paszpartu két felét öt ragasztócsík fogta össze. Ezek a csíkok átütöttek ugyan a papíron, de szerencsére többé-kevésbé maradéktalanul kiszáradtak, és kevéssé károsították a filmkockákat. Jó az is, hogy a kartonba helyezett diapozitívet a karcolástól, szennyeződéstől nem próbálták meg celofánnal vagy más átlátszó anyaggal megóvni. (Az idők során a dia valószínűleg összeragadt volna ezzel az anyaggal.) Horváthéknál a borítékban egyben tartott, keveset bolygatott anyag jó állapotban fennmaradt. Úgy gondolom, hogy egy többször gazdát cserélt, sokszor nézegetett dia – ami ráadásul könnyen eltávolítható a korabeli csomagolásából – nem vészelte volna át ennyire jó állapotban a készítése óta eltelt hét évtizedet. Ez részben magyarázhatja azt is, hogy miért kerül elő ebből a film- és képtípusból olyan kevés korabeli felvétel manapság.

Enyedi-Prediger doktor felvételei készítése idején egyébként a gyakorlati színes fényképezés már több, mint négy évtizedes(!) múlttal rendelkezett. 1895 óta állítottak elő színes képeket háromszín-eljárással. Eleinte az állványra helyezett fényképezőgép objektívje elé illesztett három különböző színszűrővel (vörös, kék, zöld) készült egy-egy felvétel ugyanarról a témáról. Később forgalomba hoztak olyan gépeket, amelyek belsejében prizmák vagy féligáteresztő tükrök osztották szét a fénysugarakat három felé. A három különböző síkfilmkazettára a szűrőkön keresztül érkezett a fény. A pozitív kép készítése jobban hasonlított a háromszín-nyomó nyomdai eljárásokhoz, mint a fényérzékeny papírra történő nagyításhoz.

A francia Lumie`re testvérek még 1903-ban és 1904-ben szabadalmaztatták eljárásukat, aminek alapján a nagyüzemi gyártás 1906-ban indult meg. Autochrome lemezüket keményítőszemcsékből álló fényszűrőként működő, egyenletes rács borította, erre hordták fel a fényérzékeny réteget. A fordítós eljárással kidolgozott nyersanyag színes diapozitívet eredményezett. A magas kékérzékenység miatt a felvételhez napfénynél szűrőt kellett használni. A nyersanyagot fordított felépítése miatt vagy fordítva kellett a lemezkazettába tenni, vagy külön az Autochrome-hoz gyártott síkfilm-kazettát kellett használni.

A bordásfilm vagy hengerlencsés eljárásban – a színbontó kamerákhoz hasonlóan – lényegében fekete-fehér nyersanyagra exponáltak. A gyártáskor a filmbe sűrű bordázatot préseltek, ami optikai rácsként viselkedett a felvételkor. A fényképezéshez és a vetítéshez egyaránt vörös–kék–zöld csíkos színszűrőt kellett az objektív elé illeszteni. A vetítéskor a fekete-fehér diapozitíven és a szűrőn áthaladó fény ugyanúgy tört meg, mint a felvételkor és a vász-non a nézők színes képet láttak. (Kodak eljárás: 1928, Agfa: 1931.) A szűrő rigorózus pontos-ságot megkívánó alkalmazása nehézkessé tette az eljárás kivitelezését.

Mindkét cég kidolgozta a színes előhíváson alapuló filmtípusát is. A Kodachrome 1935-ben, az Agfacolor-Neu 1936-ban jelent meg. (A Kodachrome hetvenöt évre meghatározta a színes diára történő fényképezést, gyártása napjainkban szűnt meg…) Ezzel az 1930-as évek végére, 1940-es évek elejére elterjedt két új színesfényképezési eljárással vetíthető kisfilmes diapozitívet állítottak elő. Ebben az időszakban – a korábbi cikkeimben bemutatott – Dulovits Jenő, Erdődi Mihály és Szendrő István Contax III-assal, Németh József Leica III C-vel fényképezett. Kublinék dolgoztak tekercs-filmre, illetve síkfilmre, de évtizedekkel később.

Az ilyen méretű diapozitívek a kisebb nagyítási lépték miatt nyomdai felhasználásra alkalmasabbak, megfelelő tartóba helyezve pedig átnézeti képként működnek. Dr. Enyedi-Prediger Alfréd is úgy döntött: a 6x9-es fekete-fehér másolatok helyett megpróbál egy színes dia-sorozatot készíteni.

Az 1939-es, 128 oldal terjedelmű HAFA-árjegyzék címlapján a „100 éve fényképezünk” szlogen olvasható. A 104. oldaltól kezdődik a színes anyagok leírása, „Mindenki fényképezhet színesre!” felszólítással. Az akkor újnak számító két kisfilmes eljárást nem mondhatjuk olcsónak: a 18 felvételes Kodachrome film kidolgozással együtt 18 pengőbe, a 36 felvételes Agfa-color-Neu 9,50-be került. Lehetett még kapni otthon is kidolgozható Agfacolor Ultra lemezeket (4,5x6-tól 13x18 centiméteres méretig) és 4 felvételes tekercsfilmet is. Utóbbi előhívás nélkül 4 pengő 14 fillérbe került.

Egyértelmű, hogy a HAFA a kockánként 1,60-ért előhívott, 6,5x9 centis Agfacolor Ultra helyett az árjegyzékben fél oldalon ismertetett Dufaycolort favorizálta. „Nemcsak azért, mert csodálatosan szép, korszerű, de most olyan olcsó, amilyen még nem volt! A színes felvételt nem kell másolni, mert a kidolgozott film már maga a kép, mely átnézetben, vagy kivetítve a legcsodálatosabb. Minden géphez alkalmas, nappali fénynél szűrő nem kell, éppen úgy használható, mint a közönséges film. A kidolgozott filmeket kartonkeretbe foglaljuk. Két napon belül elkészül. A kidolgozás és a kartonkeret a film árában bennfoglaltatik. 16 mm-es, 30 méteres amatőrmozi keskenyfilm ára 48 Pengő. 9,5 mm-es, 9 méteres keskenyfilm 8 Pengő. 6x9 méretű film 6 felvételre 5 Pengő.”

Vessük egybe a Dufaycolor öt pengős (komplett) árát a 105. oldal fekete-fehér filmjeivel is! Sötétkamratöltésben egy tekercs 10, 17 vagy 21 DIN-es Agfa kisfilmet 2 pengő 45 fillérért lehetett kapni. 20 fillérrel többet kellett fizetni a 23 DIN-es Agfá-ért és a 16–22 DIN közötti érzékenységű Kodak filmekért. Ugyanebben az érzékenységi tartományban a fekete-fehér tekercsfilmek ára – mérettől függően – 1,10 és 2 pengő között váltakozott. 1 tekercs előhívása „tekintet nélkül a méretre és felvételek számára” 60 fillérbe került. Egy 6,5x9-es másolatot 16 fillérért készítettek.

Ez alapján dr. Enyedi-Prediger Alfrédnak 1939-ben 6 fekete-fehér papírkép elkészítése 3 pengő 26 fillérbe került volna, ő azonban az 5 pengős Dufay-colort választotta.

Ezt a nyersanyagot az angol Dufay Ltd. gyártotta. Az additív színes eljárás ugyanúgy színráccsal működött, mint az Autochrome. A különbséget a két rács kialakítása jelentette. A Dufaycolorban a hordozóra nyomdatechnikai úton előállított, 25 mikron nagyságú elemekből álló szabályos színrácsot vittek fel, majd erre öntötték a fényérzékeny réteget. A szabálytalan színrácsos Autochrome-nál előfordulhatott, hogy több azonos színű (keményítő) szemcse egymás mellé került, és emiatt a kép indokolatlanul szemcsésnek tűnt. A Dufaycolort is a hordozó felől kellett megvilágítani, nem a fényérzékeny réteg felől (!), így a kész diapozitíven a felvétel oldalhelyességét a megszokottól eltérően kell megítélni. Horváth Győző Ferenc a megjelentetéskor ezt már csak azért sem tévesztette el, mert ismerte az „eredetit”, azaz tudta, hol választotta el a haját a modell. (A ruhagombolást is lehet figyelni.)

Azt a szakirodalomból tudjuk, hogy az Agfa saját labort működtetett Pesten az Agfacolor-Neu kidolgozására. A Dufaycolort házi körülmények között is elő lehetett hívni. Dr. Walter Kross Momentfotos in farben (Halle, 1937) című könyve közli is a receptúrákat. Ezek szerint az első előhívás ammóniákos metol-hidrokinon előhívóban 2,5–3 perc. 1 perces öblítés után ezüstoldás-fordítás következik, káliumpermanganátos oldatban 4 percig. Ez után 2 perc öblítés, majd 2 perces nátriumbiszulfit oldatos áztatás jön. A nyersanyag 1 perces másodszori megvilágítás hatására fordul át, ezt 4 perces második előhívás követi. Rövid öblítés után kétkomponenses fixírben 3 perc rögzítés után végső mosással és szárítással fejeződik be a kidolgozás.

Miután a rács sok fényt elnyel, a színrácsos nyersanyagok közös hátránya: az alacsony érzékenység. A század elején egy Autochrome-os tájképre 16-os blendével még 4 másodpercet kellett exponálni! Három évtizeddel később a családi fotókra használt Dufaycolor 17 Scheiner érzékenységű volt, ez a HA-FA-árjegyzék szerint 7 DIN-nek, a 2007-es kiadású Fényképészet című könyv 162. oldalán található táblázat szerint 6 DIN-nek és 3 ASA-nak felel meg. (A korszerűbb, színes előhíváson alapuló Agfacolor-Neu gyártói nyolcszoros, a Kodachromé mint-egy ötszörös érzékenységgel büszkélkedhettek.)

Tucatnyi otthon tartott mai filmem között 800 ASA érzékenységű színes negatív is található. Egy kis játék a számokkal. Ha feltételezzük, hogy a főorvos úr 1939-ben 1 másodpercet exponált a 6 DIN-es anyagra, akkor azonos fényviszonyok mellett ugyanazon rekesznyílás mellett a 800 ASA-s filmre 1/2000 a megvilágítási idő.

A felvételi körülmények (a háttér életlensége, a modellek mozdulatai) alapján úgy gondolom, hogy dr. Enyedi-Prediger Alfréd az állványra helyezett géppel az átlagos színű ruhájú felvételekre 5,6-os rekesszel 1/10-et vagy 1/5-öt tudott exponálni.

Éva asszony mutat a vitrinben egy régi Voigtländert; szerinte a felvételek azzal készültek. Az 1939-es HAFA-árjegyzék a 24. oldalon sorolja fel a cég ajánlatát: a 6x9 cm-es képméretű, távmérő nélküli, tekercs-filmes Voigtländer Bessát 4,5-ös Voigtar objektívvel 100 pengőért lehetett kapni.

Ezúttal, a képanyag másodszori publikálásakor öt felvételt közzéteszünk. Enyedi-Prediger doktor mintaszerűen adagolta a fényt; feltételezve egy minimális és minden képkockára azonosan ható fakulást, a legsötétebb és a legvilágosabb két téma között az ideális expozíciótól maximum 2/3 rekesznyílásnyi eltérést fedezhetünk fel. (A legsötétebbre exponált kocka Predigernét ábrázolja, Éva fehér ruhájában talán lehetne több részlet.) Feltételezhetjük, hogy a doktor úr fekete-fehér negatívjait mindig kiértékelte, és az esetleges hibákat a későbbiekben igyekezett elkerülni. A felvételek idején már forgalmaztak megvilágításmérő segédeszközöket; de gondolhatunk arra is: a fotóamatőr jól ismerte a helyszínt, ahol máskor is készültek családi képek.

A családfőt ábrázoló két „önarcképen” a képkivágást és a fény-árnyék hatást a fotós nem tudta pontosan ellenőrizni. A többi felvételen viszont a személyek képbe komponálását és a fénybe történő beállítását szinte ideálisnak mondhatjuk.

Éva asszonnyal egyeztettem: a képsorozatot a cikk megjelenése után a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárában helyezzük el.

Fejér Zoltán