BESZÉLGETÉS NORMANTAS PAULIUS FOTÓMŰVÉSSZEL

Amikor Európában van, estére mindig elfárad, mondja Paulius az interjú végén, a sokadik kiállításán túl és a ki tudja, hányadik expedícióján innen, a percekkel a repülőtérre indulás előtti, szusszanásnyi szünetben. Én ezt készséggel el is hiszem. Ki ne fáradna el egy ilyen fordulatszámon végigpörgetett nap után? Elhisszük neki, hogy a meditáció pihentetőbb, mint a karácsony előtti tülekedés, a Himalája levegője frissítőbb, mint a Belvárosé, a kobraepe természetközelibb gyógyszer, mint a Tetran. Mi mégis itthon maradunk, ő meg elmegy, helyettünk is.

– Tudjuk Rólad, hogy Litvániában születtél. Pontosan hol, melyik városban?

– Észak-Litvániában születtem, a lett határhoz közel, egy ötezer lakosú, ősrégi, hangulatos kisvárosban, úgy hívják: Vieksniai. Néhány nagyon híres litván onnan származik, például három, legmagasabb fokozatú professzor. Mi is a Professzor Házban laktunk, keleti atmoszférája volt, keleti hangulatú kerttel. Litvániának azt a részét Zemaitija-nak nevezik, nagy sík terület, magyarul alföld vagy mélyföld, mert néhány méterrel a tengerszint alatt van. Ez az északi terület különbözik Litvánia többi részétől. Van egy félig komoly, félig vicces mondás, hogy nem vagyunk igazi litvánok, és tényleg igaz, hogy a mentalitásunk más egy kicsit.

– Katolikus nép lakja?

– A kilencvenöt százaléka már több mint hatszáz éve katolikus, talán két-három százalék a protestáns.

– Téged vallásosnak neveltek a szüleid?

– A szüleim nem tudtak vallásosan nevelni, mert tanárok voltak, és egy gimnáziumi tanárnak tilos volt templomba vinni a gyermekét. De a nagymama elvitt, illegálisan, estefelé, vagy elvitt húsz kilométerrel messzebb egy másik templomba. Úgyhogy nem voltam ateista. Amikor pedig tizenhat éves koromban Vilniusba kerültem – korán kezdtem az általános iskolát, még ötéves sem voltam, amikor első osztályba mentem, és tizenhat évesen már a vilniusi Műszaki Egyetemen tanultam –, már magam is el tudtam menni két-három templomba; az igazság az, hogy sem teljesen vallástalan nem voltam, sem igazán erősen hívő. Tudtam imádkozni, de előfordult, hogy inkább a barokk szobrok miatt mentem templomba. Csak sokkal később, negyvenéves koromban váltam hívővé.

– Az, hogy tizenhat évesen egyetemre jártál, azt is jelenti, hogy korán váltál felnőtté?

– Tudod, apukám tizenhárom éves koromban meghalt egy balesetben. Június nyolcadikán, pont a születésnapomon, tizenhárom éves voltam, mentem a temetőbe az apu koporsója után, és ez biztosan olyan nyomot hagyott a lelkemen, amit nem volt könnyű feldolgozni. Édesanyám keresett mondjuk hetven rubelt, abból kellett három embernek – van egy öt és fél évvel fiatalabb öcsém – megélni, és az nem volt egyszerű. Tizennégy éves koromtól minden nyári szünetben dolgoztam, fizikai munkát végeztem, hogy biciklit tudjak venni, magnót, rádiót. De jó családi légkörben éltem, nagymamám, nagypapám nem messze lakott a városunktól, és az erős lelki támogatást jelentett.

– Elvégezted a Műszaki Egyetemet?

– Csak három félévet végeztem, aztán láttam, hogy az nem nekem való, valami mást kell tanulnom, és a második évben átmentem a Vilniusi Egyetemre, amit Báthory István alapított 1578-ban, ha jól emlékszem. 74-ben végeztem kereskedelmi közgazdász karon.

– Az egyetemen származott-e hátrányod abból, hogy Zemaitija-ból mentél oda?

– Nem számítottam vidéki fiúnak, ha erre gondolsz.. Sok Samogitians volt az egyetemen, elég nagy területe az Litvániának. Akkor kezdődött a Beatles-éra, nekem is volt negyven centi széles nadrágom, mentünk táncolni.

– 1948-ban születtél, vagyis a hatvanas években már félig felnőttként éltél.

– Akkor már lehetett érezni egy kis hruscsovi langyosodást, enyhülést a rezsim után, ami nálunk tényleg hosszú és kemény volt. Béreltem egy szobát, különböző vándorokkal, költőkkel éltem, jó társaságba kerültem. Közben sokat söröztem, mint bármelyik rendes litván vagy magyar ember, a sör volt az első, a csajozás a második, a tanulás időnként a harmadik, máskor az ötödik helyre szorult. Közben keményen sportoltam, karatéztam, a pingpongban „mester” voltam, az egyetemen is, a városban is. Mint általában a litvánok, fanatikusan szerettem a kosárlabdát, de a röplabdát is elég komolyan vettem, bekerültem az egyetemi csapatba. Nemsokára elkezdtem maratoni távon futni, súlyt emeltem, százhatvan-százhetven kilót tudtam kinyomni, kétszázzal leülni, és a sportolás olyan erőnléti bázist adott, hogy ma, fizikai felkészülés nélkül, még mindig el tudok menni a Himalájába. Még egy olyan szörnyű maratoni után is, mint amilyen egy kiállítás létrehozása, és aközben egy könyv kiadása, meg tudom mászni a Kancsindzsungát, a világ harmadik legnagyobb csúcsát.

Tavaly huszonhat napot vándoroltam a Mount Everest bázistábor környékén, jól kitisztultam, írtam nyolcvan-kilencven haikut, amikből jövőre a szülőföldemen megjelenik egy kötet.

Sokat olvastam, igazi könyvmoly voltam, litvánul könyvpatkánynak mondjuk: végigrágjuk a könyveket. Az egyetemen voltak olyan periódusok, hogy napi két-három könyvet is elolvastam. Aztán jött egy másik időszak, csajoztam, aztán sportoltam, aztán megint olvastam.

A két egyetemen összesen kilenc évig tanultam, 74-ben fejeztem be. Aztán elhelyezkedtem egy jó pozícióban, egy nagy kereskedelmi központ igazgató-helyetteseként dolgoztam, ami azt jelentette, hogy tíz év múlva garantáltan multimilliomos leszek. Egy év múlva, 75 nyarán azt akarták, hogy legyek igazgató, mondták, menjek a BAM-ot építeni. De én azt mondtam, hogy nem, és inkább elmentem vándorolni a Kaukázusba. Nem voltam annyira vörös, hogy a BAM-ot építsem, én még úttörő se voltam, egyedüliként az osztályban. Annak ellenére, hogy a szüleim tanárok voltak, meg tudtam úszni. Az egyetemi csoportban is csak ketten-hárman maradtunk távol a Komszomoltól.

– Gondolom, a KGB odafigyelt az egyetemekre.

– Pláne a Vilniusi Egyetemre. Igen, figyelték az egyetemistákat, pontosan tudom, hogy a KGB behívott fiúkat, leültek egy sötét szobában vagy a pincében beszélgetni, akarták, hogy dolgozzanak nekik, legyenek besúgók, és akkor hármasokkal ellehetnek az egyetemen. De engem nem hívtak be. Egyszer majdnem kirúgtak, mert nem tettem le néhány vizsgát, és buktam egy szemesztert. Hosszú idő után, jó tizenöt év múlva kiderült, hogy velem is akartak beszélgetni, de előtte ők mindig utánanéztek a családnak, és látták, hogy nem elég jó családból származok, nem érdemes velem foglalkozni. Úgyhogy megúsztam.

– 1990 előtt a szovjet fotóművészet viszonylag ismert volt Magyarországon. Ma már tudom, hogy az akkor szovjetként ismert fotósok nagy részének litván hangzású neve volt.

– A litván fotó egészen a peresztrojkáig teljesen külön kategóriának számított. Az egész Szovjetunióban egyedül nálunk, a litván tagköztársaságban működött fotóművész egyesület. Oroszországban, Ukrajnában, Lettországban csak klubok voltak; hivatalosan nálunk is csak a peresztrojka idején alakulhatott szövetség, viszont a 64-ben megalakult Litván Fotóművészek Egyesülete előtte is szövetségként funkcionált, kétszáznyolcvan tagja volt (például a Képzőművészek Szövetségének fele akkora tagsága sem volt), és hetven ember dolgozott az adminisztrációban. Amikor 85-86-ban meghívtam Gera Mihályt, Eifert Jánost, Féner Tamást, csodálkoztak, hogy mekkora intézmény.

– A tagköztársaságban nem élhettek ötmilliónál többen.

– 3,7 millió volt a lakosság, ma még kevesebb, mert sok orosz elment. Nagy gyár volt a litván fotográfia. Amikor Moszkva Nyugat-Európában, Amerikában vagy Japánban reprezentálni akarta a szovjet fotót, többször is előfordult, hogy száz százalékban litvánok állítottak ki, csak néhány alkalommal került be egy-két lett vagy észt. Az oroszok persze soha nem azt mondták, hogy a kaunasi Alekszandras Macijauskas, hanem azt, hogy a szovjet. Ha megnézed a régi vagy a mai fotós enciklopédiákat, mindig találsz bennük tíz-tizenkét litván nevet. Litvániában félmilliós zsidó diaszpóra élt, és a fotósok között is minden második ember zsidó volt, nívós szalonfotográfusok, műtermi fényképészek, mesterek, ami erős alapot jelentett.

Nálunk nagy dolognak számított fotóművésznek lenni, Litvániában már huszonöt évvel ezelőtt sem kellett bizonygatni, hogy a fotográfia a művészet egyik ága. Az első fotómúzeum már 1972-ben megnyílt az észak-litvániai Siauliai-ban, az ötödik legnagyobb városban, amikor valaki egy privát gyűjteményt ajándékozott az egyesületnek. A szövetség kilenc-tíz éve rendszeresen kiad egy évkönyvet, egy komoly, vastag albumot. Támogatni tudták a fiatalokat, és pénzt teremtettek arra, hogy képeket küldhessenek a kiállításokra, nívós szalonokba. Az idősebbektől minden évben vásároltak tíz-húsz képet. Lehet, hogy csak húsz rubelt fizettek egy képért, de abból két hétig meg lehetett élni, vagy vehettek belőle harminc-negyven filmet. Most négyszáz körüli a tagság, pedig a népesség csak harmadakkora, mint Magyarországé.

– Mi történt a litván fotóval a kilencvenes években?

– Nálunk inkább a különös, lírai stílusú képek domináltak: Romualdas Rakauskas, aki Magyarországon is járt, Rimantas Dichavicius, aki az aktban számított mesternek; 1966-ban nyílt az első aktfotó kiállítása, én akkor még nem is gondoltam arra, hogy majd fényképezni fogok. A második napon elmentem megnézni a kiállítást, pont akkor jöttek a KGB-sek, és Dichavicius az ajtó elé állt, hogy a testével védje a képeit. Eljött a párttitkár is, aki nem volt teljesen buta, megnézte a kiállítást, azután a büfében a szerzővel együtt berúgott, és azt mondta, jó, hagyják fent a képeket. Sok probléma volt, de nagy sikereket is átéltünk. A peresztrojka idején, amikor a litvánok is kezdtek színes anyagra dolgozni, egy jókora hullámvölgy következett, négy-öt évig tartó gödör. Az idősebb mesterek nem tudtak mit kezdeni a színes fényképezéssel, kétségbeestek, pár évig talán nem is dolgoztak. Természetesen visszajárok a szülőföldemre, és olyankor mindig figyeltem, mi történik. Többször is hirdettem, hogy ez a rossz periódus véget fog érni, mivel van litván fotográfiai hagyomány, biztos alap, egy kicsit keményebben kell dolgozni, és sikerülni fog. A peresztrojka végén már Harkovban, Kijevben, Moszkvában vagy Leningrádban is több tehetséges fotós volt. De úgy látom, a kilencvenes évek közepére a litván fotó visszaszerezte a régi pozícióját. A fiatalok ugyanúgy kísérleteznek, mint a magyarországiak.

– Te magad mikor kezdtél fényképezni?

– Most lesz a huszonöt éves jubileumom: 80-ban.

– És mi történt 1974 és 1980 között? 75-ben, ugye, elindultál a Kaukázusba.

– Hat évig vándoroltam, a végén eljutottam Kamcsatkáig. Közben mindenféle helyen dolgoztam, voltam fafaragó a mongol határnál, egy profi barátomnak segítettem, egy sörbár bútorait, enteriőrjét faragtuk cédrusból. Voltam kosárlabdaedző és dokkmunkás Vlagyivosztokban. 76 nyarán egy rab brigádban dolgoztam, Kaulina mellett, ahol Szolzsenyicin is letöltött húsz évet. Meg akartam ismerni a börtön légkörét, pszichológiáját. Kemény világ volt. A rabok dolgoztak a tajgában, egy kábelnek ástak árkot, oda szálltam be, jól kerestem, háromezer rubelt havonta, egy Lada került annyiba. Halász is voltam, azután a Kuril-szigeteken halfeldolgozó gyárban dolgoztam.

– Azért kezdtél fényképezni, mert olyan sok mindent láttál, hogy azokat mind rögzíteni akartad?

– Sándor, ha egy költő vagy szobrász el tudná mondani, hogy miért kezdett el alkotni, nem hinném, hogy őszinte lenne. Az orvos sem tudja elmondani, hogy miért jelentkezett az orvosi egyetemre. Ez inkább spontánul jön. És mivel most a keleti filozófia felől nézem, a reinkarnáció teória szempontjából, az én pályaválasztásom egy karma, ebben az életben fotográfusként kell működnöm. De lehet, hogy tíz év múlva már nem leszek fotográfus. Lehet, hogy verseket vagy novellákat fogok írni: nem tudom. Tervezem, hogy meséket fogok írni a himalájai gyermekeknek, írok is, csak nincs rá elég időm. Az utolsó hat-hét expedíció alatt rengeteg haikut írtam. Nemrég a Balatonnál voltam, ahol szintén írtam néhányat. Az egyik nyersfordításban így hangzik:

Nekem minden van

Hosszú út lábam alatt

És a szabadság szívemben.

Mászom a gleccsereket, közben kiállítást tervezek. Komplex munkát végzek egy-egy úton. Például a tervezett könyvemhez már megvan három ország, és Észak-Thaiföldről is van fekete-fehér anyagom, de szeretnék néhány színes képet betenni, ezért az út végén oda megyek másfél hónapra, pótolni a hiányt. Közben nem csak fotózom, nemcsak kiállítok, keresem a munkát, keresem a kiadókat, és ez nem könnyű ötvenhat évesen. Emellett gyűjtöm a néprajzi anyagot, a szent tárgyakat, van egy szakrális műtárgy-gyűjteményem, templomi tárgyakból, festményekből, szobrokból, 2006-ban vagy 2007-ben szeretnék nyitni Vilniusban egy privát kelet-ázsiai művészeti múzeumot, hasonlót, mint amilyen a Hopp Ferenc Múzeum. Este, amikor már nem tudok fotózni, jólesik elmenni egy bangkoki vagy katmandui antikváriumba, és zárásig olvasni, tanulni, kutatni, alkudni. És ez segít a fotós munkámban is, mert ha jobban ismerem a buddhizmust, jobban is tudom fényképezni.

Ma minden expedíciót abszolút precízen tervezek meg. Például tavaly voltam ötvenöt éves, és akartam mászni a Mount Everest bázis tábornál és egy kicsit följebb is. Szeretnék ötévenként fölmászni. Mindegyik utamon hangsúlyosan koncentrálok valamire, vagy egy expedícióra, vagy egy kiadványra, és előre tervezek, például jövőre szeretnék egy haiku-kötetet kiadni a szülőföldemen, 2006-ban pedig egy Angkor-kiállítást és -albumot. És aztán meglátjuk.

Az első keleti kiállításom 93-ban volt Új-Delhiben, háromszor állítottam ki Katmanduban, 2001-ben Phnom Penh-ben. Most februárban Bangkokban is lesz egy, oda is szeretném betenni a lábamat. Nagyon jó nevem van Nepálban, és úgy terveztem, hogy idén áttelepülök, ez most a polgárháború miatt nem megoldható. De a hosszú távú tervem az, hogy ott éljek. Európába csak látogatóba szeretnék jönni, és elhozni a keleti kultúrát, a keleti harmóniát a beteg világba.

– Fiatalon is mindent megterveztél, vagy akkor jött, ami jött?

– Kicsit lazább volt. Annyit terveztem csak, amit Jack Kerouac is mond, hogy télen mindig a déli területeken éltem, mondjuk Szamarkandban, és nyárra elmentem északra. Öt és fél alatt végigjártam a Szovjetuniót. Időnként hazamentem meglátogatni az anyukámat, otthon voltam két hétig vagy egy hónapig, aztán repültem tovább. Világos, hogy lazábban terveztem mindent. Készültem, mint egy szufi ember, hogy legalább hétféle munkát megtanuljak az életben. Így terveztem, így is lett.

Szeretnék visszakanyarodni oda, hogy miért kezdtem fényképezni. Amikor először voltam a Kuril-szigeteken, negyvenkét hurrikánt éltem át egyetlen nyár alatt. És ha az ember szembetalálkozik a természettel, és van egy intellektuális bázisa, muszáj valamit kiadni magából. Én rengeteget olvastam, az egyetemen bejártam filozófiát, esztétikát hallgatni, fakultatívan, volt intellektuális bázisom, és nekem is muszáj volt kifejeznem magam.

Az első időben természet- és aktfotóval foglalkoztam. Van nálunk egy nagyon híres fotográfus, Vitalijus Butyrinas, egy évvel idősebb nálam, az egyesület alapító tagja. Az apja orosz, az anyja litván, egy kemény fiú, Vlagyimir Viszockij-féle, vidám ember, ivós élet. Zseniális fiú, és a KGB-vel is mindig tudott úgy kommunikálni, hogy kiengedték a külföldi kiállításokra, egy csomó érmet nyert. Hatvan-hetven negából csinált montázsokat. A nyolcvanas években nagy guru volt nálunk. Őt tartom a mesteremnek, ő tanított az első pár évben. Akkoriban a nyugati tengerparton éltem, és havonta vagy kéthetente mentem hozzá Vilniusba, vittem a képeimet, sorozataimat, beszélgettünk róla, tanított komponálni, nagyítani. Négy hónap múlva már önálló kiállításom volt, amit Antan Sutkus nyitott meg, aki már több mint húsz éve vezeti a Szövetséget. Amikor már harmadik éve jártam Butyrinashoz, azt mondta, Paulius, most már eléggé érted a fotográfiát, most már mindenkit el kell küldeni a francba. Még téged is? Még engem is. Akkor kezdtem különálló lenni, amilyen egy kicsit most is vagyok.

Az első sorozatomat még a peresztrojka előtt csináltam. A Balti tengernél éltem a dűnéknél, a Meringa-félszigeten, ami száz kilométer hosszú, Kalinyingrádtól Klaipedáig tart. Ott található a világon egyedülálló Keresztdomb, amit hét évig fényképeztem.

– Mi az a Keresztdomb, temető?

– Olyan, mint egy kurgán, de nem temető. Egy szent hely Észak-Litvániában, egy domb, ahol ma félmillió kereszt áll. Sok legenda kering arról, hogy hogyan jött létre. Az egyik verzió szerint, amikor 1863-ban leverték a parasztfelkelést, több mint száz embert vittek oda, dróttal körülkerítették őket, majdnem teljesen mezítelenül voltak, és semmit nem kaptak enni, inni, mindenki meghalt.

– Akkor mégis csak temető.

– Nem, oda nincs senki temetve. A hullákat szétszórták, vagy megetették a kutyákkal. A szülők, a rokonság vitte oda az első kereszteket. Az egyik legenda azt mondja, hogy volt ott egy templom, ami besülylyedt a földbe, hangok jönnek onnan. Pontosan nem bizonyított, hogy miért kezdtek el az emberek kereszteket állítani. Természetesen a szovjet időben lebuldózerezték, háromszor is, utoljára 65-ben vagy 66-ban. De ma is visznek oda kereszteket, kovácsok, népművészek is viszik oda a munkáikat, pont úgy, mint egy kiállításra. Ezt a Keresztdombot fényképeztem hét évig. A litvániai temetkezésről is készült egy sorozatom, és szöveget is írtam az albumhoz.

– Mikor érzed úgy, hogy egy helyszín, egy téma készen van? Nyilván nem a képek darabszáma dönti el.

– Már háromszor dolgoztam Angkorban egy-egy hónapot, van róla körülbelül hétezer képem, és még mindig vágyom visszamenni. Angkor egy szerelem lett, most már nem tudom objektíven nézni. Angkorban negyven templom áll, amik közül négy-öt dzsungeles, és relatíve jó állapotban van. Van olyan része, ahol a franciák már száz éve kivágták a fákat, próbálták restaurálni, nem sikerült, de legalább nem annyira dzsungeles. A kedvencem a Bajon templom, a tizenegyedik században épült, Angkor Vat bejáratánál. Tibet is ilyen szerelem, csak sajnos oda nem tudok beutazni, Kína már tíz éve nem ad vízumot, feketelistára kerültem, amikor 94-ben a dalai láma előszót írt a könyvemhez. Tíz utam volt a Himalájában, most indulok a tizenegyedikre. Idén Srí Lankában is szeretnék alaposan körülnézni.

– Magyarországra nősültél. A családodat nyilván nem vitted el az útjaidra.

– Nem azért váltunk el, mert én hosszú időkre elmentem a Himalájába. 82-ben esküdtünk meg, de a Szovjetunióban nem számított jó dolognak, hogy külföldi nőt vettem el, a KGB talán börtönbe is dugott volna, ha nem vagyok óvatosabb. 83-ban, miután a fiam megszületett, nagy nehezen kaptam meg az áttelepülési engedélyt. Akkor még csak egy-egy hónapra utaztam el, nyáron a feleségemet és a fiamat elvittem anyukámhoz, és gyorsan elrepültem Szibériába a mordvinokhoz vagy az udmurtokhoz. Amikor 89-ben először jártam Tibetben, már évek óta egyedül éltem.

Én Buddhával indulok el. Én az ő katonája vagyok. És szeretném hangsúlyozni, hogy az utóbbi hat-hét évben a legjobb képanyagomat nem én készítem. Nem is nagyon emlékszem, hogy a legjobb képeket én fotóztam volna, nem nagyon emlékszem, hogy ott lettem volna. Amikor visszanézem a kínai vagy a pakisztáni sorozat képeit, alig emlékszem, hogy én tényleg ott jártam. A rosszabb képeket én készítem. De a jobbakat Buddha, én csak a szeme és a keze vagyok. Én tartom a kamerát. Én csak felszerelés vagyok Isten kezében. Egyébként vegetáriánus vagyok, csak bort iszom vagy fröccsöt, kemény pálinkát már tizenöt éve nem. Megpróbálom kitisztítani a fizikai testemet, a mentális testemet, az asztrális testemet, mindenféle keleti medicinát használok, például évente kétszer, ősszel és tavasszal bevágok egy kobrát, gyógyszerként használom a különböző szerveit…

– Melyik testrészét?

– Legjobb az epét, attól nincs erősebb gyógyszer a földön, nem igazi méreg, de benne vannak a különböző anyagok, amik kinyírják a daganatokat és a káros dolgokat. Százféle betegséget gyógyít.

– Mindegyik amulettedről tudod, hogy mire való?

– Persze, olyanok, mint az objektívek, mindegyiknek megvan a szerepe, mindegyik más helyzetben segít. Mindig megyek a piacra, amulettbazárba, konzultálok a szakemberekkel, tíz év alatt már én is megtanultam egy kicsit a szakmát. Van amelyik csak harmincnyolc éves, de vannak hatszáz éves amulettjeim is, bármelyik nyugat-európai múzeum szívesen megvenné, ha el akarnám adni, de nem akarom. Van olyan amulettem, amit a dalai láma szentelt meg.

– Ha fényképezéskor Buddha irányítja a szemedet, te nem is instruálod az alakokat?

– Nagyon ritkán. Néha trükközni kell, hogy ne legyen beállított, megrendezett a kép. A muszlimok vagy buddhisták beállnak sorba, és aztán persze kérik a képet, világos, már a Himalájában is láttak polaroidot, ezért valamilyen trükkel rá kell őket venni arra, hogy természetesebben álljanak, hogy legyen egy pici káosz.

– Engedik még magukat lefényképezni az emberek?

– Nem egyértelmű. Attól függ: ahol sok turista jár, elfordulnak, vagy eltakarják az arcukat, mert már úgy érzik, hogy állatkertben élnek. Jön egy csoport, és rögtön fényképezni kezdi őket. Tavaly, mikor Bhutánban dolgoztam, már másodszor voltam ott, jól ismertem a helyzetet. Akkor volt a láma fesztivál, két napig táncolnak reggeltől estig, én is fotóztam. Megkérdezte tőlem egy jól öltözött helybéli, perfekt angolul, hogy miért van az, hogy minden nyugati ember, európaiak, japánok, amerikaiak, fényképez? Miért csinálják ezt? Hová teszik a képeket? Hosszasan válaszoltam, mondtam, hogy ezt nem tudom, én például azért fotózom, mert profi fotográfus vagyok, innen megyek majd egy másik helyre, ott is fényképezni fogok, ez a munkám. Jó, de miért csinál mindenki úgy, mintha profi lenne? – és mutatta, hogy ott áll tizenöt európai ember, fiatalok, öregek, férfiak, asszonyok, és mindannyian fényképeznek. Szerintem nagyon okos és szimpatikus kérdés volt.

– Milyen nyelven beszélsz?

– 89-ben kezdtem tanulni a tibeti nyelvet, autodidakta módon, de oda már tíz éve nem tudok beutazni. Az urdu, hindu, nepáli nyelven tudok néhány egyszerűbb szót, főleg az ennivalóról és az időjárásról. Nem ismerem jól a keleti nyelveket. Nem baj. Ha majd ott élek, először muszáj lesz a hindut megtanulni, aztán jöhet az urdu, amit Pakisztánban használnak, azután a nepáli.

– A Béke és háborúk sorozattal az volt a célod, hogy eljuss oda, ahol Robert Capa dolgozott a halála előtt.

– Meg akartam keresni Thai Binh-t, ahol meghalt. Nem volt könnyű megtalálni azt a rizsföldet, mert 2002-ben, amikor arra jártam, már negyvennyolc éve volt annak, hogy aknára lépett. Végül a hanoi magyar nagykövetség segítségével sikerült, egészen pontosan a konzul úr segítségével, aki tudott Capáról. Szereztünk egy vietnami tolmácsot, egy negyven év körüli asszonyt, aki a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult. Február 6-án korán elindultunk Hanoiból, egy napunk volt rá, hogy eljussunk Thai Binh-be, ami onnan százhatvan kilométerre van, a Vörös-folyó deltája mentén. Két és fél óra múlva már ott is voltunk, és kezdtük keresni, hol lehetett a falu határa, mert azóta az ottani falvak is háromszor akkorák lettek, és három faluból lett egy. Megkérdeztünk egy-két embert, és a segítségükkel kora délutánra sikerült megállapítani, hogy körülbelül hol lehetett a rizsföld. Akkor már délután fél három volt – Robert Capa három óra tíz perckor halt meg –, szürke, esős nap, de mivel az ilyen extrém helyzetekben Fuji Neopan filmet használok, simán lehetett fényképezni. Kétszáz méterre onnan észrevettem egy templomhoz hasonló épületet. A konzul úr szólt, hogy már nem sok időnk van, fogadásra kell mennie, hatra vissza kell érni a nagykövetségre, induljunk lassan. Mondtam, ne haragudj, még öt percet várjunk, megnézem azt az épületet. Jó, siess. Odamentem, láttam, hogy tényleg templom, de már nem használják, nincs az ajtón lakat. A konzul utánam jött, hogy oda nem szabad bemenni, de én mégis bementem. Sötét volt, de láttam, hogy valami kezd mozogni, és előjött egy bácsi, valószínűleg nincs otthona, és ott aludt. Egy kicsi, alacsony ember. Olyan érzésem volt, hogy talán tud nekem mondani valamit a háborúról. Mondom a konzulnak, kéne hívni a tolmács asszonyt, de már jött is. Három dolgot tessék tőle megkérdezni: hány éves, hol született, és mit csinált 54-ben? Elmondta, hogy ebben a faluban született, nyolcvanhat éves, és a háborúban partizán volt. Mit csinált pontosan akkoriban? Aknász volt. Közben odajött egy másik ember a faluból, kezdtem őket fotózni, és büszkén mesélték, hogy 52-ben kezdtek el aknákat lerakni, és jó alaposan megcsinálták, utána úgy repültek a levegőbe a francia katonák, hogy nem is tudták őket megszámolni. Nagyon tetszett neki, hogy kérdezzük, büszkén állt előttünk, mint egy katona. Tizenöt percig beszélgettünk, utána beültünk a kocsiba, és elindultunk Hanoiba. Közben Thank Neben megláttam egy katonai emlékművet, ahol asszonyok imádkoztak. Kértem, hogy álljunk meg. A konzul azt mondta, hogy már tényleg nincs idő. Akkor én kiszállok, és itt maradok, muszáj megcsinálni a munkámat, ezért jöttem. Este majd elmegyek egy szállodába, talán nem rúgnak ki. (Vietnamban nem mindenhol lehet megszállni, egy nagyvárosban csak két-három szállodában aludhatnak turisták.) Nem probléma, másnap vagy két nap múlva valahogy majd visszajutok Hanoiba. Jó, kaptam még tíz percet. Csináltam néhány képet, de kevés volt az idő, lehet, hogy vissza fogok menni.

Szeretnék ebből az anyagból egy vándorkiállítást, úgy néz ki, hogy New Yorkban és Washingtonban is ki fogják állítani. Harminc nívós európai galériának küldöm el a katalógust és a referencia anyagomat.

– Nagyon sok szervezést igényelhetnek a többhónapos útjaid, és sok pénzbe is kerülhetnek. Hogyan tudod őket finanszírozni?

– Egyre nehezebb támogatást szerezni. A nevem valószínűleg ismertebb és ismertebb lesz, de közben Litvániában és Magyarországon az üzletemberek spórolnak, már nem támogatják annyira a művészeket. De azt is el kell mondani, hogy például egy laoszi guesthouse-ban egy kétágyas szoba egy dollár húsz centbe kerül. De az egy jó, tiszta szoba, és abból az árból még alkudni is tudtam. Egy hónap Laoszban háromszáz dolláromba került, de úgy, hogy vettem a gyűjteményembe egy kisplasztikát, szobrot. Vietnamban másfél hónapot vándoroltam, és öszszesen négyszáz dollár volt a rezsi, a buszjegy, a szállás; Hanoiban négy dollár egy éjszaka, de vidéken csak fél dollár. Az evés fillérekbe kerül, a hal nagyon olcsó, és ott eszem, ahol a helyiek, nem a külföldi éttermekben. Thaiföldön egy dollár a vacsora. Ezek az országok nem kerülnek sokba. De például a Bhutáni Királyságban egy nap száznyolcvan dollár.

– Mekkora felszerelést viszel magaddal?

– Az évek alatt kiderült, hogy három vázat és öt objektívet kell vinnem. Egyszerre háromféle filmre dolgozom, az egyik géppel diázom, a másik kamerában 400-as Ilford film van és a harmadikban Fuji Neopan 1600-as. Az objektívek 28, 35 és 50 mm-esek, és van két 80–200 mm-es zoom, az egyiknek 2,8 a fényereje. Minden útra kétszáz tekercs filmet viszek, az körülbelül kilenc kiló. A három Nikon FM2 váz háromszor 460 gramm, a legnehezebb objektív, a Nikkor zoom 1300 gramm. Ez összesen tizennyolc kiló. Nincs statív, nincs vaku, ha nem a hosszú zoom van a gépen, akkor fél másodpercig is meg tudom tartani.

Az utóbbi időben divatos lett az antikomponálás, a World Press Photo pályázaton is ezek a sikeresek, pedig semmi nem indokolja, hogy így kellene fényképezni, nincs rajtuk harmónia, nincs rajtuk szépség, nincs kompozíció, és nem közöl információt, mert semmi nem látszik rendesen, tönkreteszik a képi világot. Nem tiszteli a hagyományos, tisztességes fotográfiát, mintha annak már nem volna jövője. Valószínűleg tizenöt évvel ezelőtt valamelyik háborús fotóriporter nem tudott rendesen dolgozni, lőttek körülötte, életveszélyben volt, de mégis, képet kell küldeni, azután ezek lettek publikálva, és mint sok hülyeségből, ebből is divat lett. Én beteg vagyok, ha ilyen képeket látok. Lehet, hogy egyszer ezért fogom abbahagyni a fényképezést.

– Komolyan tervezed, hogy elhagyod Európát, és Keleten élsz tovább?

– Ezt a tizenegyedik Himalája-utat is azért csinálom, hogy megnézzek néhány helyet, kipróbáljak néhány verziót. Régóta szeretnék Dardzsilingban élni, Kőrösi Csoma Sándor sírja mellett. Most is elmegyek oda. Dardzsiling mellett van egy félmilliós, kulturált városka, megnézem, lehetne-e ott élni. De lehetne remeteként is Észak-Thaiföldön, valamelyik kolostorban, és amellett fényképezhetnék is, lehetne tudományos is munkát végezni, lapot indítani, nyelvet tanulni. Már nem sokáig szeretnék rossz, destruktív energiák közt élni, mint amilyen Vilniusban, Párizsban vagy Budapesten van. Az emberek feszültek, alig lehet találkozni valakivel, akiből pozitív energia sugárzik. Európában teljesen elfáradok estére.

Bacskai Sándor