A SZEXUS TÓTH GYÖRGY KÉPEIBEN

A Testbeszéd című kiállítás Kozák Csaba ideája volt, ha jól értesültem: Tóth György monumentális testképeihez keresett térbeli társat, s a választása Nyári Zsolt szobrászművész alkotásaira esett. A test, elsősorban persze a női test bemutatása az ábrázoló művészet egyik legrégebbi témája. A közelítési lehetőségek száma a végtelennel egyenlő, ismétlés még sincs. A szobrász lehetőségei a testi megjelenítés kibontására valamivel egyszerűbb: egyrészt a műfaj tradíciói miatt – a Willendorfi Vénusztól az antik szobrászaton át máig –, a női testiség térbeli megteremtése bevett és elismert vizuális és plasztikai forma. Másrészt a szobrászat természetéből fakadóan a stilizáció, az elvonatkoztatás erőteljesen van jelen. A tradíciók és az ikonográfia – a kultikus szimbolika –, valamint az anyagok mindenféle formálás ellenére eltávolító hatásúak, nem a testiség, hanem annak művészi ábrázolása jelenik meg.

A fotó, a kép esetében a helyzet alapesetben jóval bonyolultabb. A képi valóság valamilyen misztikus okból sokkal erőteljesebb, mint ahogy a formális logika szerint értelme volna, különösen, ha a téri, kézzel fogható megjelenítésekkel vetjük össze.

Az ábrázolás realitáshatása sokkal intenzívebb, a stilizáció pedig tünékenyebb és szofisztikáltabb, a dolog titka talán a civilizációs-kulturális edzettség, a mezítelenség képi megjelenítéséhez való nagyobb vizuális hozzászokottság. A mezítelenség képi, elsősorban festészeti megjelenítése terén a tradíciók messzire nyúlnak vissza, de nem véletlen, hogy a XIX. század második feléig a festészeti ábrázolás esetén is a művészi stilizáció erősen jelen volt, ami például az emberi nemi szervek ábrázolását illeti. Az sem véletlen, hogy a realista megjelenítés iskolapéldája, az 1866-ban festett, A világ eredete című Gustave Courbet-kép – a széttárt lábú nő vaginaportréja – keletkezési ideje egybeesik a fotográfia akkoriban végbemenő, jelentős elterjedésével.

A mezítelen test ábrázolása folyamatos és határozott változáson ment át a Courbet-kép óta. A fotó és mozgókép mint megjelenítési, formálási lehetőség több mint évszázada létezik, ugyanakkor a mezítelenség társadalmi elfogadottságában a kvázi közmegegyezés sokkal lassabban történt. Ennek elsősorban erkölcsi okai vannak, aminek kitűnő példája, hogy például a XIX. században rendszeresen készültek szinte pornografikus realitású modellfotók tanulmányfotóként, amelyek nyomán a kor erkölcsi rendje szerinti festmények születtek. A fotók sohasem a nyilvánosság számára készültek, a közönség e téren való vizuális „edzése” csak a XX. század közepén kezdődött meg ipari méretekben. Ahogyan a szokások és a társadalmi ingerküszöb folyamatosan változott, a művészi megjelenítés elfogadási határai is kitágultak. Ma, amikor minden kábeltévé pornográf csatornákat működtet és az ifjabb nőtársadalom hasa az utcán is megtekinthető, a művészi ábrázolhatóság határai is másutt vannak.

Természetesen mindez csak részben igaz. A napokban átnéztem a Tóth György munkásságáról készült írásokat, albumokat, és meglepődve tapasztaltam, hogy a művészete fő témájáról, a szexusról szemérmesen szó se esik. Szerepelnek kép-kivágatok, női nevek, bemozdulás, technikai leírások, dupla- tripla expozíciók, takarások és vakudobozok, fotótörténeti utalások Avedontól Mapplethorpe-ig. Tehát nézni lehet, de írni, beszélni róla már kevésbé. Pedig elképesztően szép női testek, hetyke és lógó keblek, feltáruló vaginák, mozdulatok, testhelyzetek jelennek meg, korántsem a pornográfia szabványai szerint, hanem éppen a művészi formálás, teremtés eszköztárát felsorakoztatva, ha akarom, a stilizáció minden lehetőségét felhasználva jeleníti meg, alakítja képeit. Kétségkívül van a képekben szexuális fűtöttség, de nem a kommerciális, konzum értelemben, hanem művészi előadásban.

Tóth György a fotó művészeti alakításában tudatos eszközöket alkalmaz. A fekete-fehér képkészítésnek mára tagadhatatlanul olyan artisztikus ereje, olyan elvonatkoztatott, a valóságtól elemelkedő hatása van, amely a színes kép „valósághű” érzetével szemben már önmagában is a művészi formálás eszközévé válik. A bemozdulás, kettős expozíció nem önmagáért való lehetőség nála, hanem a nő test titokzatosságának, sejtelmességének a kifejeződése is.

Minden képnek, minden nőnek neve van, ami a személyesség érzetét kelti, miközben a szereplők testisége a főszereplő, sokkal inkább az általános értelemben vett szexus, mint a személyre szabott. E kettő közötti titokzatos billegés olyan vonatkozása Tóth György képalkotásának, amely nagyon figyelemreméltó, hiszen tagadhatatlanul nehéz megtalálni azt a keskeny csapást, amely a szexus megjelenítését a pornográfiától elválasztja.

Fitz Péter