ÖSSZEILLESZTÉS

Liselotte Billigheimer – később Izraelben: Liselotte Grschebina – kiállítását egyszerre rendezték Hannes Kilianéval, szinte „egymásnak”. Liselotte Hannesnál kicsit nyugatabbra, Karlsruhéban született. És egy évvel korábban, 1908-ban. Sorsuk mégsem hasonlít, de képeik – meglepetésre – mégis jól illeszthetőek. Stuttgart Liselotte számára is fontos hely lett, itt járt gimnáziumba és a Württenbergi Iparművészeti Iskola reklámfotó és grafika szakára, miután apja 1916-ban elesett a fronton. A főiskolai szintű reklámfotó tanulmányokat ő is 1929-re, a világválság évére fejezte be – immár újra a szülővárosában. Itt szeretett volna 1931-ben magán fotóiskolát nyitni, amit a hatóság nem engedélyezett, mert az konkurenciát jelentett volna az állami főiskolának. 1932-ben – céges névjegye szerint – vállalkozása, a Bilfoto Studio gyermek és iskolai fotóra specializálódott. A náci hatalomátvétel után ő nem dél felé, Nápolyba, hanem északra, Danzigba utazott/menekült. A város különleges státusa sok német zsidónak jelentette a megmenekülést. 1934-ben a behajózás előtt férjhez ment Jacob Grschebinhez, 1934 márciusában együtt érkeztek Tel-Avivba, ahol a férjezett nevén lett ismert fotós.

Németországban elfelejtették; ha pontosabban akarunk fogalmazni: sokáig nem akartak emlékezni semmire, ami 1933 és 1945 között történt. A Petah Tikvában tizenöt éve elhunyt fotográfusnő anyagát fia fedezte föl egy gardróbszekrényben, s az ott talált 2000 felvételt az Izrael Múzeum archívumának adta, ahol sikeres kutatás dolgozta fel az életművet. Kiderült, hogy 1938-ban a berlini Kantstrassén a Cionista Szövetség által egy Régi és új élet című, a T’muna (ivritül: „a Képért”) csoport tárlatán Grschebina is kiállított a III. Birodalomban. Most, 70 év után, egy közös izraeli–német kutatóprogram (német finanszírozású) költségvetése jóvoltából önálló kiállítása is megnyílhatott az egykor Iparművészeti Múzeumként működő Martin-Gropius-Bau-ban. (Nem mellesleg, néhány lépésre a Gestapo egykori központjától, ahol most építik meg a Terror topográfiájának végleges múzeumát.) Az Izrael Múzeum tárlatát Yudit Caplan rendezte, előre aligha tudatosan a Hannes Kilian életművével most nyilvánvalóvá lett párhuzamokra. De ezek a megfelelések az egymás melletti termekben megkérdőjelezhetetlenek.

A fotográfusnő még Németországban készült munkái stúdiókban készültek. A Neue Sachlichkeit iskolapéldái. Nemcsak reklám-, de portréfotói is Moholy-Nagy receptjét követték: „az objektív portré legyen mentes a szubjektív intencióktól.” A Tojások című képe (1930) szinte Moholy-Nagy fotójának tűnik. Egy cím nélküli modernista építészeti fotó (1939) pedig Hannes Kilian 1937-es világkiállítás Pavilon de la Marine Marchande torony-képével állítható párba. Mindkettő a technika, a modern építészet szédítő, erős húzású – valós és átvitt értelmű – perspektíváit ragadja meg, kemény, fekete-fehér kontrasztban. Ugyancsak nem lehet nem észrevenni Grschebina Disz-koszvetőnő (1937) című képének hasonlóságát Kilian Sportünnepének antik modelleket – és talán mindkettejüknél: Leni Riefenstahl 1936-os olimpiai képsorait is – idéző, szoborszerű tárgyiasságát, egy utópisztikus, merev szépségeszményt. Amint Kilian, úgy Grschebina is járt az utolsó békeévben, 1937-ben Párizsban, ahol részt vett egy nemzetközi kiállításon. Nem derül ki, találkozott-e itt a hivatalos idegenvezető Kiliannal.

Sok palesztinai pályatársával ellentétben Greschebina nem választotta a „kamerával izraelivé válni”, az új állam identitását a „sajáttal” együtt építő, a nyelvtudást a képi kommunikációval helyettesítő fotóriporterek kézenfekvő útját. Ő kicsit kívülálló maradt a „képben”. Új hazájában is az egyszerű dolgok szépségét kereste. Máig nem bizonyított, hogy a nyelvvel meg nem ragadható világ-lényeg a képpel kifejezhető-e. A triviális szépet kereső Grschebina-fotók: a Görögdinnye (1935), a Ludd pályaudvar (1940) vagy egy valószínűleg Eric Mendelsohn által tervezett új tel-avivi épület 1940 körüli képe. Mindegyik egyszerűen a fény és a forma apoteózisa. A modern zsidó gondolkodás, de már a haszidizmus is szakított azzal a 2000 éves tradícióval, miszerint a Megváltó eljöveteléig nincs ok a gyönyörködésre, örömre. Grschebina, az új látás képviselője az emigrációban is vallásos maradt, de ezt a modernizáció elkötelezett híveként tette.

Közben nagyon is komolyan vette, hogy új hazájában is professzionális keretek között működhessen fotográfusként. Egy gyerekkori karlsruhei barátnőjével, Ellen Rosenberggel (aki odahaza a neves ringl+pit berlini fotóstúdió partnere volt) még 1934-ben saját műtermet nyitott, Ishon néven. 1939-ben már olyan nagyszámú német, osztrák és kelet-európai fotós érkezett Tel-Avivba, hogy megalapították a PPPA-t (Palestine Professional Photographer Association), majd az ő közreműködésével létrehozták a Hivatásos Fotósok Szövetségét is. A kiállításon e hőskorszak számos nyomtatott dokumentuma, féltve őrzött működési engedélye látható. Liselotte kezdettől, 1934-től 1947-ig a cionista nőmozgalom, a WIZO fotósa is volt; talán erre utal a kiállítás „Asszony kamerával” gender címválasztása is.

A szekrényből előkerült hagyaték 2000 darab képéből most mintegy százat látunk a Hannes Kilian termeivel összenyitott két kiállítótérben. Különös a két pálya válogatott képeinek összecsengése és egyszersmind egyéniségeik képi ütközése. Amint különös – a német társadalom kitartó önvizsgálatának keretében – képtörténetekként szembekerülni a 20. század történelmével. Különös, mert ma egyre inkább látszik: tanulsága nincs.

Szegő György