MINDEN EGYES FÉNYKÉP PÓTOLHATATLAN IDŐKAPSZULA

Az interjú a fotókonzerválás iránt érdeklődő kelet-, közép-, dél-európai országok szakemberei számára szervezett Fundamentals of the Conservation of Photographs című három hetes kurzus során készült Pozsonyban, 2008. július 28-án.

Dusan Stulikkal Sor Zita (Magyar Nemzeti Múzeum) és Tóth Balázs Zoltán (Magyar Fotográfiai Múzeum) beszélgetett.

Tóth Balázs Zoltán: Mesélne nekünk arról, hogyan került kapcsolatba a fényképezéssel?

Dusan Stulik: Az első kamerámat édesapámtól kaptam, ez egy Altissa márkanévre hallgató, német, középformátumú kamera volt. Apámat mindig is érdekelte a fotográfia, amatőrként gyakorolta is. Civil foglalkozását tekintve bankár volt, de a táskájában mindig ott lapult egy fényképezőgép, ha jól emlékszem, egy kétaknás, középformátumú Flexaret, a „cseh Rolleiflex”. Apám tanított meg a fényképezés alapjaira. 15 évesen, a nyári munkával megkeresett pénzemet egy újabb fényképezőgépre költöttem, és később már úgy kezeltem a fotográfiát, mint amivel műalkotásokat is létre lehet hozni.

Tudományos pályafutásomat a prágai Károly Egyetem Természettudományi Karán alapoztam meg, ahol kémiát és fizikát hallgattam, majd PhD fokozatot szereztem fizikából és matematikából. Természetesen a fotográfia iránti érdeklődésem az egyetemi évek alatt is megmaradt.

1980-ban elhagytam a szocialista blokkot. Egy évet Svédországban töltöttem. Végül az Amerikai Egyesült Államokban kötöttem ki, ahol jó néhány évig kémiát és fizikát tanítottam, majd meg- hívást kaptam a Getty Intézettől, hogy csatlakozzam hozzájuk, és építsem ki a Getty Conservation Institute kémiai laborját.

Hosszú ideig festmények kémiai analízisével foglalkoztam, így a festmények útján találkoztam először a műtárgyak konzerválásával. Ezután Prágában dolgoztam, egy nagyon fontos, a cseh kormány és a Getty Intézet által létrehozott projecten, melynek célja a prágai Szent Vitus-székesegyház utolsó ítéletet ábrázoló mozaikjának a restaurálása volt. A munkát sikeresen elvégeztük. Elismerésül megkaptam a cseh elnöki kitüntetést, valamint a Cseh Műszaki Egyetem díját is, utóbbi egyfajta cseh Nobel-díj. De az egyik legfontosabb kitüntetés az volt, hogy az intézményem igazgatója megkérdezte tőlem, hogy mivel akarok foglalkozni a jövőben, a Gettyn belül természetesen. Az én válaszom a fotográfia volt. Így kaptam lehetőséget arra, hogy megalapozzam a Getty Conservation Institute fotókonzerválást érintő kutatási projektjeit. Ebben egyesíteni tudtam a kémiai, fizikai szaktudásomat és a fotográfiában, valamint a művészettörténetben való jártasságomat is.

Sor Zita: A laborját a semmiből hozta létre, vagy volt valamiféle elődje?

Dusan Stulik: Akkoriban nálunk nem volt semmi olyan kutatási irányvonal, ami a fotográfiával foglalkozott volna. Az ok, ami miatt ez nagyon fontossá vált, az, hogy a Getty Múzeumnak van – az értékes festmény-, szobor- és egyéb művészeti gyűjteményén kívül – talán a világ egyik legértékesebb és legkülönlegesebb fotográfiai gyűjteménye. Ezért nélkülözhetetlen volt az, hogy e mögé a gyűjteményi egység mögé is felépüljön a kutatói és laboratóriumi bázis.

Sor Zita: Hogyan merült fel az ötlet, hogy a Getty felkarolja a közép-, kelet-, dél-európai országok fotórestaurálás iránt érdeklődő szakembereit egy önálló képzés keretében?

Dusan Stulik: A Getty Alapítvány egy művészeteket támogató nonprofit szervezet. Felmerült, hogy milyen fontos lenne, ha a nyugati és keleti fotórestaurátor szakemberek között létrejöhetne a tapasztalat- és szaktudáscsere. Ez egy relatíve fiatal szakág, és mi, akik Nyugaton kutatunk és dolgozunk, nem tudjuk, hogy mi történik „odaát”, és ez persze fordítva is igaz. Márpedig a hidak megléte igen fontos, és úgy gondoljuk, hogy ezek felépítéséből mindenki csak profitálhat.

Amikor elkezdtem fotográfiával foglalkozni, rögtön kíváncsi lettem, hogy mi történik e területen Közép-, Kelet- és Dél-Európában. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy amíg remek szakemberek, például festő-, illetve szobrász restaurátorok dolgoznak itt, addig szinte senki nem foglalkozik fényképek restaurálásával; vagy ha igen, akkor sem alakult még ki a fotórestaurálás mint önálló szakterület. Szóval viszonylag könnyen jött az ötlet, hogy meg kell teremteni a fotórestaurálás helyét a többi restaurátori terület mellett.

Sor Zita: Mit gondol, miért nem alakult ki nálunk ez a terület?

Dusan Stulik: Nos, furán hangzik, de a fotókonzerválás és -restaurálás területe Nyugaton sincs jobb helyzetben. Például Angliában egyáltalán nem oktatnak ezzel foglalkozó szakembereket, egyszerűen nincs erre iskola. Számos olyan nyugat-európai ország van, ahol semmilyen intézményrendszer nem alakult ki a képzésre, illetve ahol egyáltalán nincs is fotórestaurátor.

De hogy ellenpéldát is mondjak, Franciaország azon kevés országok egyike, ahol ez a szakma jól kiépített és egyben megbecsült is. A National Patrimonie-ban rendszeres oktatás folyik, én is tanítok ott minden évben fotótechnika felismerést. Van valamiféle mozgolódás Németországban (bár ott inkább a modern, digitális technikával foglalkoznak) és Svájcban is. Összességében azt mondhatjuk, hogy a terület kialakulatlansága a kelet-közép európai országokban egyáltalán nem unikális jelenség, máshol is ez a jellemző.

Mivel én Közép-Európában születtem, azt szerettem volna, hogy itt tegyem le ennek a szakterületnek az alapjait. Sok partnert találtam, akik egyetértettek abban, hogy meg kell őrizniük a történeti értékeinket tartalmazó fotográfiákat. A környező országok nagyon gazdag fotókultú-rával rendelkeznek. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén gyorsan terjedtek az újítások, így 1839 után a fényképezés technikája is.

Akkor még megvoltak a később lerombolt hidak az e területre eső kultúrák között. Most az a feladat, hogy ezeket újra felépítsük. Reméljük, működni fog.

Tóth Balázs Zoltán: Jól ismert a projektjük, melynek keretein belül Önök meglátogatnak egy-egy intézményt a hordozható laboratóriumukkal, és helyben, kétséget kizáróan azonosítják a fotógyűjtemények értékes, különleges darabjait. Hívásra mennek, vagy maguk keresik fel ezeket a gyűjteményeket? Mik a tapasztalataik, nagy az igény a vizsgálatokra?

Dusan Stulik: Hatalmas az igény. Mi vagyunk az egyetlen intézmény a világon, amely kiterjedt, szisztematikus kutatásokat folytat a fototechnikák azonosításának területén. Ennek a projektnek neve is van: Atlas of Analytical Signatures of all Photographic Processes („Az összes fotográfiai eljárás analitikus megkülönböztető jegyeinek atlasza”).

Ennek a hatalmas munkának a befejezéséhez nagyon nagy összefogásra van szükség, hiszen egyetlen olyan múzeum sincs a világon, ahol az összes fototechnika-történeti eljárás megtalálható lenne. Optimális munkakapcsolatot kell kialakítanunk minden fontos fotográfiai gyűjteménnyel. Jó úton haladunk, hiszen remek az együttműködésünk például a párizsi French Photographic Society-vel. Náluk találták fel a fényképezést, ennek köszönhetően hihetetlenül gazdag a gyűjteményük, főleg a korai fotográfiai technikákat tekintve. Angliában jó a viszonyunk a Royal Photographic Society-val és a bradfordi National Media Museummal, ami a valaha volt legjobb fotográfiai gyűjtemény a világon. Természetesen sok más intézménnyel is kapcsolatban állunk, de Európában az eddig felsoroltak a legfontosabbak.

Az USA-ban természetesen a George Eastman House-ot említem elsőnek, de nagyon fontos partnerünk az austini Harry Ransom Center is, ahol vizsgálatokat végezhettünk a világ „első fotográfiáján”, amelyet Ni?pce készített.

Sor Zita: Ennek a felvételnek a vizsgálata megosztotta a tudományos közvéleményt. Voltak olyan hangok, melyek azt sugallták, hogy teljesen felesleges volt, a mozgatás, a vizsgálati folyamat, majd az új tároló kialakítása csak veszélyeztette a tárgy épségét. Ön mit gondol erről?

Dusan Stulik: Ezt a vizsgálatot 2002-ben elvégeztük, tehát az azzal kapcsolatos véleményekre már teljesen felesleges reagálni. Ugyanakkor egyáltalán nem értek egyet azokkal az emberekkel, akik bármilyen műtárgy feltérképezését, kémiai analízisét ellenzik. Hiszen, ha meg akarod őrizni a világ első fényképét, először meg kell értened. Ha meg akarsz őrizni bármit, meg kell tudnod, hogy milyen anyagok alkotják. Ha nem tudod, hogyan készítették, milyen anyagokból áll, vagy csak találgatsz, akkor azt sem tudod megmondani, hogy hogyan lehetne megőrizni. Szerintem nagyon fontos volt az „első fotográfia” vizsgálata, és a Getty Institute itt nem is állt meg. A tárgy tárolásához és bemutatásához speciális tárlót készítettünk, így olyan körülmények közé helyeztük, amely biztosítja a fennmaradását.

Persze a kutatások nem záródtak le. A Ni?pce által készített, eddig „elsőnek” hitt fotográfia már biztonságban van. De elképzelhető, hogy létezik ennél korábban, fotokémiai úton készített fotográfia. A kutatásaink ezzel kapcsolatosan most hat, Egyesült Államokban található képre fókuszálnak. Analitikai vizsgálataink azt mutatják, hogy minden valószínűség szerint Thomas Wedgwood készített egyet belőlük. Most a fotótörténészeknél van a labda.

Sor Zita: Mit gondol, hogyan lehetne a fotó, valamint a fotórestaurálás értékét magasabb szintre emelni Magyarországon?

Dusan Stulik: Mint már említettem, ez szinte mindenhol probléma, nemcsak önöknél. A fotókonzerválás 1970 körül született meg, addig az emberek – ahogy manapság is igen sokan – semmilyen értéket nem tulajdonítottak a fotográfiának, hiszen minden fénykép sokszorosítható. 1970 környékén jött a fordulat, egyrészt a fotográfia is bekerült a műtárgypiacra, másrészt néhányan rájöttek, hogy vannak kevés példányban készült, igen unikális fotográfiák, és ha nem törődnek velük megfelelően, akkor nem sokáig fognak épségben megmaradni.

A fotográfia nagyon összetett tárgy. Úgy néz ki, mint egy darab papír, valami képpel a felületén. Amikor jobban megvizsgálod, láthatod, hogy nagyon bonyolult a felépítése. Ez a bonyolult struktúra anyagból van, és minden anyag, amely felépíti, változik és romlik. Amennyiben nem vigyázunk rá kellő mértékben, el fog tűnni.

Néhányan úgy gondolják, hogy a digitalizálás megoldás a problémára. Persze magát a képet megmenthetjük így, de a tárgyat nem. Boldogok lennének az emberek, ha a Mona Lisát egy digitális nyomaton látnák a Louvre-ban, és nem láthatnák az eredeti festményt? Nem hiszem.

Ugyanez a helyzet a fényképekkel is. Gondoljuk végig, hogy a kulturális örökségünk hány százalékát őrzik a fényképeink. Például honnan tudnánk, hogyan nézett ki egy-egy híresség a történelmünkből, ha nem készültek volna és nem maradtak volna fenn az őket ábrázoló fotográfiák. Persze ott lennének a festmények, a grafikák, de azok inkább idealizált ábrázolások. Ha meg akarjuk őrizni a kulturális örökségünket, meg kell őrizni a fotográfiáinkat, bármily sérülékenyek is. Minden egyes fénykép pótolhatatlan időkapszula.

Tóth Balázs Zoltán: Pár hónappal ezelőtt közzétett egy felhívást az interneten, hogy bárki, akinek bontatlan fotográfiai nyersanyaga van, és nincs szüksége rá, akkor küldje el Önöknek, hiszen sok híres fotógyár megszűnt, és kiderült, hogy nem archiválták a nyersanyagaikat. Eredményes volt a felhívás?

Dusan Stulik: Azóta minden héten kapjuk a donációkat, intézményektől és magánszemélyektől egyaránt. Úgy tűnik, sok embernek fontos a kulturális örökség megőrzése, és rájöttek, hogy ezek a nyersanyagok nagyban hozzájárulnak a fotográfia megértéséhez és a későbbi kutatásokhoz.

Ki kellett nyilatkoztatnom ezt a szándékomat, mert most a digitális technikára való teljes átállással igen tragikus dolgok történnek. Az emberek komplett nyersanyag-raktárakat dobnak ki. És sokak számára ezek a nyersanyagok szinte semmilyen értékkel nem bírnak, ellentétben velünk, velem. Képzeljék el, milyen kincs lenne a birtokunkban, ha ránk maradt volna Leonardo Da Vinci festékesdoboza. A Gettynél célkitűzés, hogy a lehetőségekhez képest mindenből legyen egy eredeti: bontatlan doboz fotópapír, negatív, akármi, ami ezzel kapcsolatos. Például a pályafutásom alatt még nem találkoztam bontatlan doboz albumin papírral, nem is hallottam róla, hogy lenne valahol. Megkérdeztem Grant Ro-mert, a George Eastman House fotórestaurátori laboratóriumának vezetőjét, hogy van-e náluk ilyen, de a válasz negatív volt, csak üres dobozt őriznek. De ennek a felhívásnak az eredményeképpen már van például bontatlan doboz autochrome lemezünk és platinotípia papírunk is. Így gondos laboratóriumi körülmények között meg tudjuk vizsgálni, hogy miből állnak, és hogyan is működtek pontosan.

Nagyon fontos és izgalmas dolgok ezek, hiszen a kémiai alapú fotográfia teljesen megszűnt mára, és most vagyunk abban a történelmi pillanatban, amikor még meg tudjuk menteni a tudást és a tudás bizonyítékául szolgáló alapanyagokat. Ezt a történelem folyamán igen sokszor elmulasztották, gondoljunk csak a Gutenberg előtti kéziratok készítőire. Amikor a technológia lecserélődött, ők feleslegessé váltak, velük együtt eltűnt a tudásuk is. Milyen jó lett volna, ha akkor, az 1450-es években, valaki leült volna megírni, hogy hogyan készültek a kéziratok, milyen anyagokat és eljárásokat használtak. Ma nagyon sokat költünk rá, hogy analizáljuk és megőrizzük azokat. De ha lennének nyersanyagmintáink vagy leírásaink, rögtön tudnánk mindent. A fényképezés terén most ebben a pillanatban járunk.

Úgy gondolom, ha jó kutatómunkát végzünk, utódainknak könnyebb lesz a rájuk hagyott örökség megértése, megőrzése, esetleges konzerválása is.

Sor Zita: Mit gondol, mi fog történni a bezárt (Forte, Kodak) vagy most bezáró gyárakkal? Hogyan lehetne megőrizni az évtizedek alatt felgyűlt tudást? A volt alkalmazottak beszélhetnek a „titkokról”?

Dusan Stulik: A Kodak 2005-ben számolta fel a fekete-fehér fotográfiai nyersanyaggyártást, a Forte két éve fejezte be a kémiai alapú nyersanyag gyártását. Nem vidám feladat, de meg kell tudnunk őrizni a fejekben felhalmozott tudásban rejlő örökséget. Fantasztikus lenne, ha elkezdődne az interjúzás, és úgy gondolom, hogy a dolgozók szívesen beszélnének, nem hiszem, hogy bármilyen szerződés tiltaná ezt. Mi Los Angelesből próbálunk beszélni a Kodak gyár volt dolgozóival. De úgy gondolom, hogy önök Magyarországon jobb helyzetben vannak, hogy a Forte munkatársainak a tudását lejegyezzék, hasonlóan a csehekhez, ha a Foma esetleg bezárna. Nem minden cégre jellemző, hogy nem archivált. Az Agfa Geavert például hatalmas anyagminta mennyiséget adományozott nekünk néhány éve. Ami nagyon fájdalmas, az a Kodak hozzáállása. Én ott voltam, órákat adtam, oktattam, próbálkoztam, de semmi visszajelzést nem kaptam. A Kodak a világ egyik legnagyobb fotográfiával foglalkozó vállalata, életben szeretnének maradni a digitális korban is, és elég bajt okoz nekik az átállás, tehát nyilván kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a múlt örökségével foglalkozzanak. Munkásaik nagy részét meg akarják őrizni, az utolsó mentsváruk az, hogy Hollywood még nem állt át a digitális filmkészítésre, tehát a film nyersanyag-gyártás még mindig zajlik, ám ha ennek egyszer vége lesz, akkor adieu.

Tóth Balázs Zoltán: És az Ilford? Úgy hallom, hogy a britek kezességet vállaltak értük…

Dusan Stulik: Beszéltünk Mr. Harrisszel, az Ilford elnökével, aki nagyon megnyugtatóan állt ehhez a kérdéshez, és reméli, hogy még nagyon sokáig képesek lesznek a kémiai alapú fotónyersanyagok előállításra. Viszont, megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogyan fogják ezt véghezvinni. Amennyiben nincs elég megrendelés, le kell húzni a rolót. Én nem nagyon reménykednék az ő helyükben.

Hiába mondják az emberek, mint például két éve, Az Ezüst címmel rendezett Los Angeles-i konferencián, hogy „soha nem hagyjuk, hogy az ezüst alapú nyersanyagok eltűnjenek”. Nem lehet otthon, a konyhában baritált zselatinos ezüst fotópapírt készíteni, ez kivitelezhetetlen. Az ilyenfajta nyersanyaggyártás nagyon összetett és komplikált folyamat: hatalmas gyártósorok kellenek, hermetikusan lezárt épületrészek, rozsdamentes acél emulziókeverő meg öntő-, szárító-, vágógépek és megannyi más, valamint hihetetlen kémiai háttértudás. Ez eszméletlenül drága is. Cianotípiát, platinotípiát még csak-csak lehet otthon csinálni, de azt, amit az Ilford, a Kodak és a Forte készített, soha nem lehet már, főként nem otthon.

És ha nincs kereslet, akkor ezeknek a nagy gyáraknak végük. Ha nincs elég kereslet, akkor senki nem fog milliókat invesztálni ebbe az üzletbe. Ha pedig eltűnik egyszer, akkor eltűnik örökre. Mindegy, hogy az emberek mit mondanak.

Sor Zita: Mit gondol, egyszer a digitális fényképezés is erre a sorsra fog jutni?

Dusan Stulik: Kezdetben azt hitték az emberek, hogy csak a fájlt kell megőrizni, a print nem fontos. Ám ez nem igaz, ha nincs meg egy adott korban készült print, a vintage, akkor azt már sosem pótolod. Tehát egy később készült digitális print soha nem fog úgy kinézni, mint akkor, amikor először elkészítetted. A digitális ipar nagyon fejlődik, évente tűnnek el tinta- és papírfajták és születnek az újak, tehát nagyon fontos a printek preventív megőrzése, és ugyanúgy a digitális nyersanyagok gyűjtése is.

A Getty digitális fotógyűjteménye, amelyet 2000-ben alapítottak, rendelkezik olyan műalkotásokkal, melyeknek a nyersanyaga már évek óta nem kapható. Mi nem gyűjtünk direkten digitális fotográfiát (szerintem senki sem). Egyelőre mintákat, mintakönyveket gyűjtünk, hogy betehessük az oktatóanyagunkba, hogy olyan embereket tanítsunk, mint Önök. Járunk a photokinára, Las Vegasba a PMA-re. Nem csináljuk túl szisztematikusan, de azért csinálunk valamit. Reméljük, a kurzusainkon résztvevő emberek elkezdik gyűjteni a mintákat maguk is.

Tóth Balázs Zoltán: Tehát a fotó megy tovább, „csak” a technika változik…?

Dusan Stulik: Így van, a fotográfia tovább él, mindegy, minek hívják majd. Amíg lesz rá igény – márpedig mindig lesz –, hogy kirakjunk egy képet a hűtőre a gyerekről vagy a kutyáról, addig mindig lesz valaki, aki kreatívan, művészi indíttatásból fog ehhez a gyönyörű dologhoz hozzányúlni. Jó, lehet, hogy nem kétdimenziós lesz, hanem három, de akkor is, az állókép, véleményem szerint, örök.

A Getty Conservation Institute kelet-, közép-, déleurópaiaknak szánt új programja – Fundamentals of the Conservation of Photographs

A fotográfiák konzerválása és restaurálása fiatal szakterületnek számít az egész világon, ezért nem csoda, hogy hazánk sem bővelkedik szakemberekben ezen a területen.

Magas szintű képzés csak külföldön, főként a tengerentúlon vagy Nyugat-Európában megoldott. A „Vasfüggönyön innen” a fotográfiák csak nagyon lassan, inkább csak az elmúlt pár évben kapták meg azt a rangot a műtárgyak között, hogy konzerválásuk és restaurálásuk igényként merülhetett fel.

A Los Angeles-i Getty Conservation Institute (GCI) 2007-ben új programot indított. Elhatározta, hogy több éves képzést szervez kelet-, közép- és dél-európai országok fotórestaurálás iránt érdeklődő szakemberei számára. A program lebonyolítását a Szlovák Nemzeti Könyvtárral és a pozsonyi Képzőművészeti Egyetemmel együtt végzi.

A GCI első lépésben 2007 novemberében szimpóziumot szervezett, ahová meghívta az érintett országok fényképgyűjteménnyel rendelkező intézményeinek képviselőit. Magyarországról az Országos Széchényi Könyvtár, a Néprajzi Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára képviseltette magát a programon. Itt új ismeretségek, szakmai kapcsolatok születtek az egyes országok képviselői között, melyek megalapozhatnak olyan későbbi együttműködési lehetőségeket, amelyek a szimpózium céljának voltak mondhatók. A szimpóziumon hallott előadásokból pedig képet kaphattunk a környező országok fényképanyagairól, a gyűjtemények típusáról, kezelési metódusairól és az azokban rejlő lehetőségekről.

A magyar fotográfia történetét, a hazai fotógyűjtemények anyagát Bognár Katalin, a MNM Történeti Fényképtárának munkatársa ismertette előadásában.

A GCI második lépésben kidolgozott egy továbbképzési programot a kelet-, közép- és dél-európai országok fotó iránt érdeklődő restaurátorai számára. A képzést három modulra osztották, melyekre évente pályázni kell. Az első két modulban, ellentétben az utolsóval, az oktatás inkább elméleti, mint gyakorlati. Minden modul két részből áll. A két-három hetes nyári iskolát egy nyolc hónapos távoktatási program követi. A távoktatás az internet segítségével, a program saját website-ján (http://photocons.webexone.com/) keresztül zajlik, ahol a résztvevők konzerválási vagy ahhoz kötődő feladatokat kapnak és oldanak meg saját intézményük gyűjteményében. A feladatok elvégzése nem haladhatja meg a munkaidő 10%-át. A távoktatási szakaszban a nyári iskola alatt elméletben tanultak átültetése zajlik a gyakorlatba, az internetnek köszönhetően szakemberek segítségével és felügyeletével. Mivel az egész tanulási és tanítási folyamat nyíltan, a program website-ján keresztül történik, a résztvevők a nyári iskola után egymással továbbra is kapcsolatban maradnak, ha máshogy nem, a website-on keresztül. Értesülnek egymás eredményeiről, problémáiról, az egyes országokban lévő szakmai eseményekről, szakmai lehetőségekről, valamint segíteni is tudnak egymásnak, amennyiben az szükséges.

Az első „nyári iskolára” 2008. július 21. és augusztus 8. között került sor a pozsonyi Képzőművészeti Egyetemen. A 17 résztvevőt többszörös túljelentkezés miatt a GCI választotta ki. A programon szlovák, lengyel, macedón, szlovén, horvát, szerb, bolgár, román, és magyar szakemberek voltak jelen, különböző múzeumi, levéltári, kutatóintézeti területekről. Magyarországot ezen cikk szerzői: Sor Zita (Magyar Nemzeti Múzeum) és Tóth Balázs Zoltán (Magyar Fotográfiai Múzeum) képviselte.

Az első modul célját a GCI az alábbiakban határozta meg:

A nyári iskolát és a nyolc hónapos távoktatási szakaszt befejezve a résztvevőknek képesnek kell lenniük arra, hogy felismerjék az alapvető fontosságú fotográfiai eljárásokat, ismerjék és értsék azoknak az eszközöknek a működését és használatát, melyek erre a célra alkalmasak. Tisztában kell lenniük a fotográfiák leírásához, konzerválásához, kezeléséhez használatos nemzetközi terminológiával. A fotográfiák vizsgálata során fel kell ismerniük azok romlási jeleit, állapotfelmérést, majd komplett dokumentációt kell tudniuk végezni. Képesnek kell lenniük arra, hogy megszervezzék egy gyűjtemény konzerválási stratégiáját, figyelve annak sürgősségi fokára, valamint a rendelkezésre álló anyagi, tárgyi körülményekre egyaránt. Az első modul végeztével a résztvevőknek el kell tudniuk végezni kisebb konzerválási munkálatokat, mint például felületi tisztítást, paszpartuzást, tároló egységek kialakítását.

Ennek megfelelően a nyári iskola első hete alapvető fotográfiai eljárások készítési technikájának megismertetésével, fotótörténettel, fotokémiával, technika felismeréssel (ezüst és nem ezüst alapú technikák, fotómechanikai eljárások, különféle színes technikák, digitális nyomatok), valamint fototechnikák felismerését segítő analitikai módszerekkel (FTIR, XRF) való megismerkedéssel telt. Ezt követte a második hét, amikor gyakorlatiasabb, főként károsodások felismerésével, állapotfelméréssel, felületi tisztítással foglalkozó tananyag került sorra. A harmadik hét pedig a restaurátori dokumentáció készítését és a gyűjtemények digitalizálását helyezte a középpontba.

A három hét előadói a következők voltak: Dusan Stulik (GCI, Los Angeles), Art Kaplan (GCI, Los Angeles), Jana Krizanova (GCI, Los Angeles – Képzőművészeti Egyetem, Pozsony), Monique Fischer (Northeast Document Conservation Center, Andover), Tram Vo (GCI), Klaus Poll-meier (Staatliche Akademie Der Bildender Künste, Stuttgart), Jürgen Seidel (Anagramm, Bonn).