MA/GÁT FOTÓZTÁK

Hölgyeim és Uraim!

Nagyon szépen köszönöm az alkotóknak és a rendezőknek, hogy engem kértek fel, legyek a kiállítás egyik megnyitója. De biztosan érzik a hangomon, hogy zavarban vagyok. Laikusként jöttem ide, kicsit zavartan. Ez úgy történt, hogy e-mailen megkaptam az „anyagot”, majdnem az összes párt ezekből a képekből, és éjszakákat töltöttem el egy kis lámpa mellett azzal, hogy nézegettem őket. Nagyon az enyémek lettek. Ami furcsa, mert nekem a fényképezés, mint művészet, eléggé idegen dolog volt. Sokat és hiábavalóan kísérleteztem vele magam is. El is meséltem Markovics Ferencnek, aki volt olyan kedves és idehozott engem, hogy én elég hosszú ideig éltem Japánban. Ez nem sokszor adatik meg az ember életében, így – természetesen – a pillanatokat rögzíteni kell! Az ember megveszi a fényképezőgépet, és azután fotózik. A mai gépek már olyan jók, hogy az abszolút laikus is le tudja fényképezni azt, ami az orra előtt van, így idáig eljutottam én is. De amikor évekkel később elővettem ezeket a képeket, minden szituációra ráismertem, csak a hangulatra nem! Amit akkor éltem meg, s amit mindenekelőtt rögzíteni szerettem volna. Most pedig itt, a kis lámpánál ülve, néztem ezeket a képeket, amelyeknek jelentős része a világnak olyan tájain készült, ahol még soha nem jártam, és mégis éreztem azt a hangulatot, amit az én japán képeimen nem…

És akkor éreztem – nem először, de mintha ez az érzés újra és újra megerősítésre szorulna –, hogy a fotózás nagyon komoly művészet! A következő feladatom már az volt, hogy a képek párosításának pszichológiáját próbáljam megfejteni, hiszen nem véletlenül kérték meg erre az öreg pszichológust. Nyilván valamilyen pszichológiai blikkfangot kerestek az alkotók, vagy kíváncsiak voltak, hogy én megtalálom-e, milyen motívumai vannak ennek az asszociatív játéknak. Így képzeltem el, és kiderült, hogy igazam is volt. Lényegében az történt, hogy ez a két remek ember leült egymás mellé, kirakták a képeiket az asztalra, nézegették őket, majd azt vették észre, hogy az egyik ide jó, a másik meg oda jó. És ez talán még őket is meglepte – bár ezt nem mondták nekem.

Megpróbáltam rendszerezni, mint egy öreg tudós, hogy milyen szempontok alapján csinálták. Először is vettem a formát: a forma sokszor bevált. A legkedvesebb nekem ilyen szempontból Markovics Ferenc spenótos tükörtojásosa, és mellette ott van Gáti szenteltvíztartója. Ennek olyan különleges struktúrája van, hogy az embernek az az érzése, hogy a kéz, amelyik a szenteltvíztartóba belelóg, a spenótban tapicskál. Valami eszméletlenül függ össze, nem tudom miért, de egészen különlegesen kapcsolódik, beszélget a két kép egymással.

Ugyanezt természetesen megtaláltam a színeknél is, és sorolhatnám tovább a szempontokat, de arra is rájöttem, hogy ez kevés. Felmerült bennem, hogy maguk az alkotók felismerték-e, tudatosították-e azokat a „mélyebb dolgokat”, melyek mentén a képeik összetartoznak? Kérem, hogy tanulmányozzák a képeket, rá fognak jönni, hogy igazam van: valójában ezeknek a képeknek a zöme, csaknem mindegyike valamilyen módon arról szól, amiről a legnagyobb művészek legnagyobb alkotásai: a halálról és a szexualitásról! Erre azt a képet hosszan nézegetve jöttem rá, amelyiken egy halálfej és egy imádkozó sáska látható. Melléje teszem a párját, ahol szintén ott van a halálfej, és az imádkozó sáska mozdulatában, a pillanat rögzülésében ott van egy gyönyörű nő! És az ember nem tud másra gondolni, csak arra, amit elmúlásnak neveznek, másrészt meg szexualitásnak, s amit Illyés Gyula úgy fogalmazott, hogy: „halál és szerelem egy ágy, és végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátalanná aljasít”.

Ugyanezt megtalálhattam ennél sokkal jobban is – akkor már helyben voltam, akkor már végig tudtam menni a képeken –, és remekül mulattam Markovics hatalmas kéményén, amely mellett egy kicsi periszkóp látható Gátitól. És nekem József Attila járt a fejemben: „Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! / és búvunk érte, mint az üldözött…” Talán megbocsátaná nekem, hogy egy egészen más kontextusban idéztem most Őt. De az, hogy egyértelműen szexuális szimbólumot látok, számomra világos volt. Ha most arra gondolnak, hogy az öreg pszichoanalitikus mindenben azt látja, lehet, hogy van benne igazság. De azt hiszem, hogy ez több annál. És hadd mondjam el a gondolatsor végét. (Pedig sok példám lenne még.)

Ami a legmegrázóbb volt számomra, az Markovics csodálatos, viharvert feszülete, amely a viharvertsége ellenére is felemelő és megrázó. És mellette ott van Gátinak egy egészen másfajta feszülete, egy feszület a falon, talán egy folyosón, s alatta egy zöld lámpa, rajta felirat: EXIT. Kijárat. Hölgyeim és Uraim, a Kijárat! Itt kell kimenni! Mert lehet, hogy lefelé megyünk, lehet, hogy fölfelé, de a Kijárat kétségtelenül erre van. Ezen a viharvert feszületen és Gáti feszületén látjuk, megmutatják nekünk, merre vezet az utunk…

A motívumok között – nagyon sok képet egy-egy apró motívum köt össze – az ember, ha már olvasni tudja ezeket a gyönyörű darabokat, akkor gyorsan felfedez. Az én legkedvesebb motívumom a szivárvány, két gyönyörű képen is. Érdekes, hogy ezeket a képeket sok száz vagy ezer kilométer és sok-sok év választja el egymástól. Az egyik szivárvány egy római hippitanyán a falra karmolva látható, a másik, vihar utáni szivárvány pedig az Argentino tó fölött. De mind a kettő arról szól, ami nekem ennek az útnak, a képek megértése, feldolgozása útjának a végét jelentette: hogy a képek a szexualitás (az élet) és a halál mély kapcsolatáról üzennek, arról, hogy tudjuk, merre vezet a kijárat, és arról is: van remény.

Csupán zárójelben hadd jegyezzem meg: a felismerésben Hernádi Jutka rengeteget segít az embernek. És a vörös! Kérem, a vörös! Nem tudom, a fotóművészek tudják-e, a pszichológia és az etológia egyaránt a szexuális kihívás alapszínének tartja. Mint a majmok feneke és a hölgyek vörösre festett szája! És mit találok? Azt találom, hogy a két gyönyörű művésznő, Hegyi Barbara és Hernádi Jutka a legmélyebb vörösben látható, és a Markovics és Gáti képeit összekötő kis fekete rés szintén nagyon könnyen interpretálható egy pszichoanalitikus számára. De a képek összefüggnek. A szexualitásról, a halálról és arról a reményről beszélnek, melyet a két szivárvány szimbolizál, az egyik egy falra kenve, a másik az égboltról szól hozzánk.

Az volna a tiszteletteljes kérésem, a képeket szakértőbb szemmel nézzék, mint én tettem, de ugyanakkora szeretettel!