LEVÉLVÁLTÁS

1.

„… Hát hol is kezdjem?! Már régóta vadászom Magára, pontosabban azóta, amióta én is tulajdonosa lettem az Ön Budapest című fotóalbumának. Aztán, amikor az édesapám meghalt tavaly áprilisban, még erősebb lett bennem a vágy, hogy felkutassam Önt és kérjek egy másolatot a fényképről. Aztán telefonok jobbra-balra, míg sikerült a telefonszámukat kideríteni, és végre sikerült a feleségével beszélni. Ő adta meg akkor az e-mail címet, és a férjem írt is magának angolul, de válasz nem jött. Az idén, amikor otthon töltöttük a nyári szabadságot, olvastam, hogy kiállítása van, reméltem Ön is ott lesz, de nem sikerült találkoznunk, ekkor hagytam aztán az üzenetrögzítőn az üzeneteket… A felesége említette, hogy néhányan magukra ismertek a fotón, én az édesapámat ismerem fel. Ezen a képen minden rajta van, amit szerettem, szeretek és fontos volt az életemben. Először is apu, aztán a Duna – imádom az illatát, eveztem az MTK-ban –, a híd – ott lakunk a Gellért szálló közelében – és persze a város. Akárhová is költözöm a világban, számomra Budapest marad az örök város. Hát így mostanra ennyit, ha érdekli édesapám története, megírom magának. Engem Dacsev-Valtakari Petyának hívnak. A Petya a bolgár nyelvben a Péter női változata. Remélem nem untattam a levelemmel, minden jót Magának ott Amerikában és sok sikert a fotózáshoz. Láttam, megint megjelent egy könyve Magyarországon.

Tisztelettel Észak-Európából:

Petya”

2.

„Kedves Petya,

Meglepett, hogy Petya női név bolgárul, én az öcsémet (Pétert) hívom Petyának. Egyáltalán nem untat a levele, sőt nagyon is érdekel minden, ami a képpel kapcsolatban az édesapjáról szól. Igazan örülnék, ha írna majd még róla. Ki tudja, talán egyszer publikálható is volna ez a történet. Számomra azért volt fontos ez a kép, és azért csináltam, mert azt a nagyon ritka pillanatot sikerült megragadni, amikor egy budapesti lakos – és nem egy turista – reakciója kapcsán mondhattam el a saját gondolatom, azaz, hogy még egy hétköznapi bevásárlás során is van úgy, hogy az embernek meg kell állnia egy pillanatra, hogy gyönyörködhessen a város látványában…”

Tamás

3.

„… ami a történetet illeti, itt jön: Édesapám 1925. dec. 15-én született Draganovóban, Bulgáriában. Ez egy kis falu, Veliko Tirnovótól nem messze. Nagyapám még az 1. világháború előtt kezdett el kertészkedni. Biztosan hallott a bolgár kertészekről, ő is egy volt közülük. Elhoztak a palántázási, öntözési módszereikkel együtt több zöldségfajtát is Magyarországra. Ez egy külön történet. Nagyapám kétlaki életet élt. Szezon végén, ősszel, miután befejezték a munkát és elosztottak a pénzt, ki-ki hazautazott a családjához Bulgáriába, hogy kora ősszel ismét visszatérhessen és kezdhesse a kemény munkát elölről. Így ment ez a 2. világháború végéig. Utána már nehezebben lehetett utazni. Édesapám éppen befejezte a gimnáziumot Bulgáriában, de nem engedték elutazni, kommunista rezsim stb. Ebben az időben tett látogatást a bolgár mezőgazdasági miniszter Budapesten, nagyapám megismerkedett vele, sőt pénzt is adott neki kölcsön és megkérte, hogy segítsen apámnak vízumot kapni, hadd jöhessen el Budapestre tanulni. Aztán egy nap apám táviratot kapott Szófiából, egy cím volt benne, ahol meg kell jelennie. A megadott címre el is ment, de sokáig nem mert bemenni, mert egy őr sétált ott fel-alá. Na, azután összeszedte a bátorságát, bement. Megkapta a minisztertől a pénzt és a kiutazási vízumot is. Hát röviden így érkezett meg Budapestre 1948. március 15-én a Keleti pályaudvarra. Elképzelheti… a város felzászlózva, kerek 100 év telt a 48-as forradalom óta. Mindig ugrattuk, hogy biztosan azt hitte, hogy az ő tiszteletére van fellobogózva a város. Beiratkozott a Műszaki Egyetemre, Víz- és Hídépítő szakra. Később kizárták, mert nagyapám kuláklistára került, de 2 év után folytathatta a tanulmányait, ekkor meg közbeszólt a tbc. Szerencsére nagyapámnak egy falubeli ismerőse, vagy talán szegről-végre rokon is, küldött Kanadából penicillint a Vöröskereszten keresztül. Felgyógyult, de csak az egyik tüdeje volt egészséges. Utána nősülés, ez is külön történet. 1956 ősze. Elvitte bemutatni édesanyámat a szüleinek, és a kijárási tilalom miatt nem tudta visszakísérni. Az anyai nagyanyám soha nem tudta neki ezt megbocsátani. Egész éjszaka virrasztott, azt hitte az orosz katonák kapták el anyámat, és reggelre, mire anyám előkerült, ő már ősz volt. Később meglett az esküvő, de a harag a sírig tartott. A Geodéziánál kezdett el dolgozni, azután pályát módosított, kiskereskedő lett. Emiatt a nagyapám majdnem kitagadta, de mikor látta, hogy másképp nem tud egyről a kettőre jutni, belenyugodott. Először Zuglóban volt kis üzletünk, akkor építették a Kacsóh Pongrác úti lakótelepet és vevő akadt bőven. Később a budapesti Bevásárló Csarnokban vett standot, és ez is a képhez tartozik, még ha nem is látszik, mert aki ismeri Budapestet, tudja, hogy ott van a háta mögött. Rengeteget dolgoztak anyámmal. És mivel sok bolgár tart ott standot, nyugdíjazás után is eljárt oda. A maga képe is ekkor készülhetett. Amikor megmutattam neki a képet, megkérdeztem tőle, hogy mit néz ott, azt válaszolta, hogy a Duna ott kanyarodik, erős a sodrása, és gyakran megállt nézni a hajókat, hogyan veszik be a kanyart. Mindenesetre gazdag életet élt. Megélt cárt, fasizmust, kommunizmust, új demokráciát, a cár fia visszatért a hatalomba. Látta az első autót, amely a faluba behajtott, ott volt, amikor az első rádiónak az antennáját kihúzták, néhány évtizeddel később az ember a Holdon járt. Mit lehet ennél többet kívánni. Legfeljebb azt, hogy valaki megörökítse ezt a pillanatot ott a Dunánál…

Petya”

Lejegyezte: R. T.