KÉPTÖRTÉNETEK

Hannes Kilian az egyik legjelentősebb 20. századi német fotográfus. A neve úgy cseng ott, mint nálunk Munkácsié, Brassaié, André Kertészé, Pécsi Józsefé, Balogh Rudolfé vagy Capáé. Az 1930 és 1987 között készült képeiből most több mint 300 fekete-fehér fotót állítottak ki a berlini Martin-Gropius-Bauban. Sokoldalú, a „dolgok mélyére látó”, a mozgást a képben megragadni képes mesternek látjuk, akinek egyéni sorsa is amolyan látásiskolaként értelmezhető.

Kilian éppen száz éve, 1909-ben született a Bodeni-tó melletti Ludwigshafenben. A túlparti Svájcban 1928-tól között hároméves ipariskolai fotográfus képzésben vett részt, majd Luzernben vállalt állást, de a világválság miatt nem újították meg a foglalkoztatását. Ekkoriban jelent meg a Bauhaus-könyvek között Moholy-Nagy Malerei-Fotografie-Film című, forradalmi változásokat hozó kötete, ami a fotográfiai avantgárd manifesztumaként hatott. Kilian repülni szeretett volna, a pilóta melletti kameraman kalandja érdekelte: a sebesség, az életveszély, a kiskockás gyorskép és a filmcsinálás.

1933-ban kivándorolt Olaszországba, Nápolyban telepedett le. Az olasz futurizmus festészete ezt a „légi látószöget” egyedülálló módon dolgozta fel a művészetben – az olasz futurista festészet csúcspontja az 1932-ben rendezett Mostra della Rivoluzione Fascista elnevezésű kiállítás volt. A heroikus légi harcok festői nyilván eredeti fotográfiák segítségével dolgoztak. Hamarosan az Abesszin háború „éles” fotói alapján. Arról nem szól a berlini Kilian-tárlat, mennyire játszott szerepet az olasz letelepedésben e világnak a vonzereje. A kiállításra Magyarországról is hívtak művészt: Scheiber Hugót. Kiliant Nápolyban nem errefelé sodorta a sorsa. Egy kiadó, az Edizione Sommer, a 19. század óta foglalkozott veduták forgalmazásával. Az antik római, görög és kis-ázsiai terep egész életén át vonzotta Kiliant. De ekkor még, a Bowin-kel műkereskedőháznál, csak szobányi „világutazásra” nyílt módja: egy Leica-méretre specia-lizálódó szekció berendezését és kísérleti működtetését bízták rá.

1936-ban visszatért Németországba, és Stuttgartban megjelenő lapokban publikálta riportfotóit. De annak ellenére, hogy – Klaus Honeff, a katalógus életrajzírója szerint – a szakmagyakorlás megkívánta kényszerűségből belépett a nácik alapította Birodalmi Képtudósítók Szervezetébe (ők azok, akik a zsidó származásúak felvételét kizárták), nehezen jutott munkához. Ezért az 1937-es Párizsi világkiállításon vállalt idegenvezetői állást. (Ezen a ponton találkozott Kilian pályája a Martin-Gropius-Bau másik tárlatát jegyző Liselotte Grschebináéval, aki az emigrációból épp ekkor érkezett egy párizsi kiállításra.) Kilian a német és a szovjet pavilonokban szembesült a két nagy diktatúra hasonló művészeti ars poe-ticájával, ezek nem ihlették meg. A világkiállítás zárása után Párizsban maradt, és René Clair Air pur című filmjének standfotósa lett. Közben a város „csodái” őt is elbűvölték, igen hasonló esti képeket készített, mint Brassai 1934-ben a Paris de Nuit című, korszakos albumához. De nála több szerepet kaptak az ekkorra egyre erőszakosabbá váló fényreklámok. A poétikus-romantikus városimázs helyett a Brassaiénál jóval keményebb fény-árnyék kontraszttal láttatta a témát.

A francia–német kapcsolatok megmerevedésekor mint „külföldi német” tért vissza Stuttgartba. Hajójegyet váltott Japánba, amit Lengyelország meg-szállása után már nem tudott felhasználni. Életrajzírója szerint Potsdamban „sváb furfanggal” beiratkozott egy olyan „alapképzésre”, amivel sokáig elkerülte a behívót. Egy jóindulatú tiszt segítségével a berlini Schlüterstrassén műtermet is használhatott. De az életrajz fontosnak tartja leszögezni: ez nem azonos a híres Yva divatfotó-műteremmel, ennek gazdája koncentrációs táborban pusztult el. A német mindennapokat máig behálózza, ami akkor történt. (Eisenman tíz éven át tervezett, nagy nehezen megépült Holocaust-emlékművénél például egy olyan bevonatot rendeltek meg, amely az esetleges grafiti gyors eltávolítását segíti. S akkor kiderült, hogy a szállító gyár a második világháború alatt bedolgozott a Cyklon B-t gyártó IG Farbennek…) Az „árjásított” fotóműtermek használóira ez a mozzanat árnyékot vet. De Kiliannál csak az utca volt ugyanaz. 1941-ben behívták a Wehrmachtba, a szolgálat elején Kelet-Poroszországban dolgozott az úgynevezett „Propaganda-csoportban”, ahol az előrenyomuló német csapatok nyomában fényképezte a pusztítást – német szemszögből: a győzelmet.

Leningrád ostrománál Kilian súlyosan megsebesült. Rigában épült fel, és „alkalmatlanként” hazatérhetett. A német városok bombázásáról fotó-tilalom volt érvényben, de Kilian ezt nem tartotta be, emiatt átmenetileg le is tartóztatták. Ezek a képei a tilalom miatt kuriózumok. A keleti front lerohant városainak és a hátország pusztulásának képi párhuzamai nem igényelnek kommentárt.

Helmut Kohl Kilian generációját nevezte „későn születettnek”. Akiknek az érettségi vizsga a világválságot, a 30. születésnap a behívót hozta, és úgy telt el az ifjúságuk, hogy nem kaptak lehetőséget a független véleményformálásra. Hannes Kilian számára a fotográfia jelentett menekülést és újrakezdést. 1945-től folytathatta a sajtómunkát, és lassan a német újjáépítés krónikása lett, különös tekintettel a kulturális életre, a színházra és a balettre. Előbb napi- és hetilapok, később magazinok fotósa lett, mint amilyen a Pinguin, a Deutsche Illustrierte, a Stern és Der Spiegel, illetve a Picture Post és a Time Magazine. Ezzel a háttérrel újra eljutott Nápolyba, Rómába, Párizsba, majd Londonba, Egyiptomba, Izraelbe, Libanonba és Görögországba is. Olyan feuilleton-riportokat fotózott, melyek alanyai Feyerabend, Alfred Kubin vagy Otto Dix, és a szellem, az avantgárd túlélőit az avantgárd szemléletével láttatta.

Igazán egyéni hangját az akkor világhírű, John Cranko nevével fémjelzett Stuttgarti Balett képeivel találta meg. Színpadi képeinek lényege a figurák „mozgása” és a modern képzőművészet erejével a táncosok mögé háttérként exponált kortárs színpadi miliő. 1974-es vándorkiállítása 86 országba jutott el. Multivíziós, 450 színes fotót pergető munkáját 1975-ben a Szovjetunióban is bemutatták. Carl Orff halálakor (1982) a Stuttgarti Operában rendezhetett kiállítást a mester tiszteletére. Stuttgart Főpályaudvarának monumentális előcsarnokában Az 50-es évek, majd A pusztulás és azon túl címmel 150 óriás formátumú képét mutatták be 1994-ben és 1995-ben. 1999-ben bekövetkezett halála után Képtörténetek © Hannes Kilian címmel badenwürttenbergi Történelem Házában, majd John Cranko 80. születésnapjára újra a Stuttgarti Operában rendezték meg posztumusz önálló kiállítását.

A mostani tárlat egyrészt német történelem, ritkán látott dokumentumokkal. Másrészt fotótörténet, melynek fő és ünnepi állomásai a Neue Sachlichkeit, az avantgárd által ihletett klaszszikus építészeti fotó, a kísérleti balett experimentális fotografálása, a mozis és színházi fotós látásmódja által megformált portré. És az utóbbival egybemosódó riportfotó. Ebben persze Feyerabend, Otto Dix vagy Kubin portréi és hátterei máig kompakt világképek.

Szegő György