FOTÓS PR ÉS TÖREDÉKTÖRTÉNELEM

Húsz éve történt; 1989. szeptember 11. 0 óra 1 másodperc: 5000 keletnémet lépte át a magyar–osztrák határt. A vasfüggönyt felhúzták. A szocializmus építését hirdető birodalom jelképesen összeomlott. Két nap múlva a menekültek száma 15 000-re nőtt. Az esemény a hidegháború, a szembenállás világrendjének fináléja, ma már történelem. De legalábbis „színháztörténet”. Most a Sajtófotó (a 27.) évi rendes eseményének kísérő-kiállításaként emléktárlatot rendezett a politika, hogy az „ő kis közönsége” (Honthy Hanna) előtt, a Nemzeti Múzeum fenséges díszletei között létrehozott spektákulum tapsrendjében meghajolhasson.

1965-ben, egy május 11.-i napon az MSZMP PB döntött a még 1949-ben elaknásított határon – az aknazár helyett – kialakítandó 246 km hosszú jelzőberendezés telepítéséről. A határon „szerencsével” sem lehet többé átjutni. Mégis, az eseménnyel kb. egy időben felvirágzik a kelet- és nyugatnémetek „családegyesítő” turizmusa. A Balatonnál fecskében-bikiniben – Can Togay (török–német–magyar színész, kultúrdiplomata) értelmezése szerint – szervezni kezdik a német újraegyesítést. A magyar lángossütők, kabinosok és szálláskiadók biztosítják a „tárgyalások” kereteit. Vagy 25 évig a „fellazító” mikrotörténelem vezérelte a makrohistóriát. A rendszerváltásnak e területe nincs feldolgozva. Nincs mögötte érdek.

A földrajzi értelemben „kívülálló” Oplatka András (aki a mértékadó Neue Züricher Zeitungnál kb. három évtizeden át volt a lap Kelet-Közép-Európa szakértője) nemrég publikált egy kötetet A döntés története címen. Most ő jegyzi az első 20 000 látogató számára ingyenesen biztosított katalógus (a MÚOSZ kiadása, az Európa Tanács támogatásával) bevezetőjét, abban a szerkesztők függelékként Oplatka (németországi) bestsellerének adataiból mellékelnek egy – alább általam is hivatkozott – kronológiát. Az ő levéltári kutatásai alapján, ha a PR-fotókkal nem is mindig, de az adatokból most a színfalak mögé láthatunk. Felismerése szerint az események dramaturgiai kulcsa, a hatalom rugalmasságának próbaköve a 1988. júniusi, Budapesten elsőként engedélyezett ellenzéki tüntetés, a román nagykövetség előtt megtartott, falurombolás elleni demonstráció volt.

Ekkorra, bő évtized alatt (számomra felfoghatatlanul és nagy csendben) lezajlott az erdélyi németség NSZK általi „kivásárlása”. Mindössze néhány évvel a szovjet érdekszféra – Gorbacsovval (is) egyeztetett, tervszerű – összeomlása előtt százezres léptékű, országot, virágzó városokat, urbánus vidéki településstruktúrát, mesébe illő templomokat építő, s mindezeket, de ősi temetőiket is odahagyó népvándorlás 1989-re, lényegében befejeződött. Máig nem értelmezhető folyamat, miért volt ez ilyen sürgős, ha Európa megosztottságának a napjai meg voltak számlálva. Egy lehetséges válasz szerint: ez vektoraiban nyilvánvalóan összefüggött a német egyesítés vágyával, de ok-okozati rendbe sehogyan sem illeszthető.

Például a magyarok, székelyek (román oldalról vágyott) hasonló „kivásárlásának” semmi esélye sem volt. A Kádár-rendszer már eladósodott. A román diktátor elkezdte tehát a falurombolást. Oplatka felidéz egy itthon szinte máig rejtett eseménysort: már 1988-ban, a pesti tüntetés után elindult a magyar exodus is. Először 1988. szeptember 24-én, a szófiai Magyar Nagykövetségre menedékjogúként befogadottakkal. Akiket onnan a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) Ausztriába menekített, s onnan jöhettek Budapestre. Novemberben Pozsgay Imre az ENSZ Menekültügyi Főbizottságával és a Vöröskereszttel Svájcban tárgyalt. Mára úgy tűnik föl, ez a Szó-fia–Bécs–Budapest útimodell volt a Berlin–Budapest–Berlin projekt főpróbája.

1989. március 17-én Genfben bejelentették: Magyarország (kissé késve, csak 106.-ként!), csatlakozott az 1951-ben alapított Menekültügyi Konvencióhoz. Ezután május 2-án már a Németh Miklós-kormány jelentette be a „műholdak korában műszaki értelemben anakronisztikus” határzár hivatalos bontását. 1989 első két hónapjában 224 000 NDK-állampolgár „utazott be” Magyarországra. A „lakosságcsere” megindult.

Lakosságcsere: eufemisztikus kifejezés, a deportálás és/vagy az exodus szalonképes szinonimája. A bibliai zsidók egyiptomi kivonulása éppúgy, mint az örmények 1915-ös sivatagi deportálása is: „lakosságcserék”. Archaikus, barbár diktátumok. Metternich szerint a Balkán a bécsi Rennwegen kezdődik… Megtörténhetett itt Európában is: a dicső 20. században, például a trianoni döntés, majd 25 év múlva, a párizsi béketárgyalásokat körítő diplomáciai és publicisztikai megfogalmazások is – a Csehszlovákia 3,5 milliós német és százezres léptékű magyar lakosságának ki- és áttelepítéséről – amihez a képmutató lakosságcsere kifejezést használjuk ma is. Az örmény Holocaust előtt pár évvel a Török Birodalom és Görögország között az első világháború főpróbájaként megvívott Balkáni háború mentén százezreket „utaztattak” ide és oda. Thesszalonikiben – a német megszállásig Európa egyik legnagyobb lélekszámú „zsidó” városában – áll egy különös, arab feliratú zsinagóga. De a fura, elhagyott, ma a város alkalmi képzőművészeti galériájaként hasznosított épületen tábla se őrzi, kik is imádkoztak benne valaha. Csak egy magán múzeumban derül erre fény, akad ott néhány fénykép is. Török etnikumú és nyelvű, de zsidó vallású szalonikiak építették a zsinagógát 1910 körül. Jó 300 éve Sabbataj Cvi önjelölt Messiás térítette őket zsidó hitre. 1912 után, a Balkáni háború törökjeiként, batyuval kellett menekülniük Kis-Ázsiába. És a görögöknek meg – 2500 év után – onnét, ide. Ezután zsinagógájuk 60 éven át a Régi Történeti Múzeum épületeként funkcionált. De ezt csak az tudja meg, aki nyomozva rátalál a történelem fotóira egy banképület privát múzeumában. Nem beszél erről, nem illusztrálja ezt az intézményes görög történelem sem. Pedig a görögök által kitelepített törökökkel rokon a görög közösségek sorsa… De ez tabu.

A szaloniki görög zsidóság pedig elpusztult. Egyedi fordulat viszont, hogy a fura templom hitközössége az egyetlen (hírmondó) szaloniki túlélő zsidó gyülekezet lett. Nem úgy Bözödújfalu vagy Erdély és Kelet-Magyarország szombatosai, akik a zsidókhoz hasonlóan Auschwitzban végezték. Bözödújfalu elárasztott-elárvult templomainak fotói 1988-ban bejárták a világsajtót. Ez a székely falu – Oplatka András most mellékelt elemzése szerint – a budapesti tüntetések következményeként a világpolitika kulcsszereplőjévé lett. Ideig-óráig. A szófiai Magyar Követség erdélyi menekültjeiről készült fotók – a mi belügyiseink biztosan megörökítették őket – máig nem részei a magyar történelemnek. Most sem, amikor 20 év után a néhai sajtófotókból, amolyan Biblia Pauperumot csinálunk. Senki nem veszi a fáradságot, hogy a kronológiához (és a Leitmotiv NDK-s/Trabantos képeihez – a Nemzeti Múzeum lépcsőjére installált Trabanthoz) hozzákeresse azokat a számunkra nem kevésbé érdemleges magyarországi, bözödújfalui, szófiai képeket. Pedig mindezek itt szorosan összefüggenének. Egy kép mégis akad: talán, mert a kiállításrendező Szalay Zoltán, (akkor a Magyar Hírlap fotósa) most beemeli saját szófiai riportképét: „12 erdélyi magyar anyanyelvű román állampolgár…”

De a hasonló, jóval jelentősebb lélekszámú, magyar vonatkozású „lakosságcserék” fotói most hiányoznak. Az ugyancsak most évfordulós másik exodus (éppen 10 éve indult a szerbiai NATO-bombázás) és a korábbi polgárháború elől hozzánk menekülő délvidéki magyar „áttelepülés” fotó-dokumentumait sem látjuk. Ha nem fényképezte a hivatalos sajtó, tán volnának privátfotók. A privát-emlékezet ugyanis még élő. Például a néhai Jugoszlávia végnapjaiban én éppen az Újvidéki Magyar Színházban vendég-látványtervezőként dolgoztam. A főszereplő jugoszláv katonai behívóját a premier napjára „időzítették”. A bemutató „a terv szerint” el is maradt. (A művész mégsem vonult be, szerencsésen átmenekült magyarországi rokonaihoz. Itteni megérkezése nem olyan „esemény”, mint a németeknél az NDK-sok nickelsdorfi rokoni fogadása… Talán sokak életét megkímélte a média hallgatása…) Csak azóta már eltelt egy, másfél évtized. Ezeknek a „nem eseményeknek” híján: pontatlan a 89-es Határnyitás emlékezete, szelektív az emlékezők memóriája.

A kiállítás súlypontjában a politikai osztály „diadala” áll.

A térség valódi történelméről nem készültek sajtófotók? Az egyik szomszéd teremben mindenesetre ott vannak a sajtófotós példakép, Robert Capa most megvásárolt megrázó történelem-képei. Talán 1988–89 vagy éppen 1993–99 privát képeivel kiegészíthetőek lettek volna a Határnyitás vizuális dokumentumai. Amíg élnek/élünk mi kortársak. Ma a digitális korban töméntelen kép áll a történeti emlékezet rendelkezésére. Lehet, hogy ez a kiterjesztés ünneprontás lenne, de a kimazsolázás, a képi közhely apológiája még inkább az.

E megfontolások előrebocsátásával bemutatnék néhány kiállításfotót és képcím-szöveget:

Rédei Ferenc: „A bontásra váró elektronikus jelzőrendszer (1989. 05. 02.)” – tájkép szögesdróttal. Figurák nélkül. Készülhetett volna az előző 20 évben bármikor. Nem volt apropó hozzá. Matusz Károly ugyanaznap kiskatonát kap le, aki tekeri már a szögesdrótot („Bontják a vasfüggönyt”). Két-három kép, a mégoly beállított is, sorba rakva rendelkezik dinamikával. Ugyancsak Matusz fotója 1989. június 27-én egy már befejezett aktust nyugtáz: Alois Mock és Horn Gyula külügyminiszterek pózolnak a drótvágóval. A bevezetőként hiányolt összefüggések képei a politikus számára sem volt vízionárius valóság. A magyar külpolitika semmit sem tudott kezdeni azzal a szimbólummal, amit Matusz is lefényképezett. Nekünk üres közhely marad a drótvágót csattogtató diplomaták szimbolikus gesztusa.

Jóval inkább rendelkeznek ma is emocionális töltettel Szigeti Tamás, Szabó Barnabás, Várkonyi Péter képei a Magyarországon, a máltaiaknál, Csillebércen táborozó vagy a nyugatnémet nagykövetségnél várakozó sátorozók – köztük számos gyerek – sorsát felidéző sajtófotók. Spiró György mondta a megnyitón: „Ahhoz, hogy én ártatlanul lehessek befogadó, a fényképész aktív munkája kell.” Ezeknél a fotóknál ez adott. Míg a közhelyszerűeknél – az én csoportosításomban – valós Spiró nem nevesített fenntartása: „…cinkosság a képet alkotóval, vagy őszintén ellenséges viszony.” Spiró udvarias vagy elnéző, amikor azt mondja: „…Ezen a fotókiállításon kevés élősdi kép van…” Ezt általánosságban, az egész „Sajtófotóval” egyberendezett vernisszázson mondja. De ítélete a Határnyitás 1989-re is igaz. A sorompóhoz, a Trabanthoz bekészülő/pózoló képek a spektákulum társadalmának (Guy Debord leleplező erejű látomása szerint) elhagyhatatlan kellékei. Ezek között is van profi munka, például Balogh Lászlóé (Reuters), aki egy járőr által még augusztus végén elfogott határsértőt kapott lencsevégre, vagy az AP hírügynökség név nélküli képe: „Futás a szabadságért, már az osztrák oldalon” (1989. 08. 24.).

Vida András sírós-nevetős képei is zavarba ejtőek. Ezek még a Páneurópai Piknik idején Sopronpusztán, augusztus 19-én átengedetteket „lesték meg”. Például egy fiatal házaspárt: az asszony sír, a férj még mindig fél a kamerától, a gyerek csak boldog; mindhárman másképp nevetnek. Spiró vízválasztója most nem működik. A kép jó, és mégsem tudom eldönteni, személyesen megérint-e, vagy „élősködő” a tekintetem. Ennek az ambivalenciának mégsem a fotós az oka, hanem az a képmutatás, amit a nagypolitika az elmúlt 20 évben rátett erre a „sztorira”. A meghatódott Kohl, Hans-Dietrich Genscher, Alois Mock és a spanyolviasz feltalálását kommunikáló Horn Gyula és Németh Miklós szerepének apologetikus, szinte üdvtörténeti prezentációja mára görcsös erőlködést sejtet, nem meggyőző. Ha hiteles lenne, bizonyosan nem így alakul az elmúlt 20 év.

Tavaly a Trafóban kiállítással emlékeztek általában a forradalmakra, s hozzá ki is adták Guy Debord francia ’68-as kult szerző 1988-as, Kommentárok a spektákulum társadalmához című alapművét. Abban a dezinformáció 1968–88 közötti nyugati diadalmenetét kontrollálja – 20 évvel nagyot szólt első könyvének megjelenése után. Az újabb 20 év „kelet-európai” megfeleltetésének létjogosultságát a Határnyitás 1989 kiállítása is szomorúan igazolja.

Egy-egy vagy néhány kép a számtalan expozícióból kiragadva: eleve torzít. Talán sorozatok „cenzúrázatlan” közlése képes lenne valamit átadni az események dinamikájából. A szerkesztő (többnyire) nem lehetett jelen, jó szándéka ellenére sem hiteles a szelekciója. Ma a digitális „mellékletek” ezt a kiterjesztést/pontosítást technikailag lehetővé tennék. A szerkesztő kívülálló (így manipulációra alkalmasabb) személye nem hiteles a képaláírás fogalmazásában sem. Azt a fotó készítőjével volna célszerű egyeztetni. Felmerül a kérdés, hogy a fotós szerzői jogok kiterjedhetnének-e ma a sorozatokként való publikációra. Ehhez elég lenne a képaláírásban közölni, hogy a nyomtatott fotó (sorozat-társai milyen weboldalon érhetők el). És legalább ilyen fontos, hogy a „képalák” fotós általi „jóváhagyása” is a hitelesség záloga lehetne. Persze az ügynökségeknek ez plusz feladat lenne, nem valószínű, hogy egyedül a fotósok egységesen fel tudnának lépni ilyen irányban. Nem is beszélve az ügynökségek (lehetséges) érdekeinek ütközéséről. E hitelességet célzó irány pedig a történeti emlékezet pontosítását szolgálná.

Átellenben, a Sajtófotó 2008 tárlatán van egy szemléletes úttörő példa: Barakonyi Szabolcs (Index) Az utca császára című fotója a 2008. július 29-én, több tízezer ferencvárosi lakos egy második világháborús bomba hatástalanítása miatti evakuálásakor készült. A kép főszereplője csak az alvilági méltóság pózában (ez a kommentár már az én önkényes, „kívülálló” kép-olvasatom) engedte magát lekapni. A hatóságokkal dacoló figura szociografikus telitalálat. A riportkép szereplője (a fotóssal együtt) megérezte, hogy a pillanat drámai kulcspozíciót rejt, makacsul ragaszkodott a maga fogalmazta képaláíráshoz. Ha ez hiteles többletet ad (és ez bizony így tűnik föl), akkor a fotósnak legalább ilyen „joga” lenne a „képalá” szövegkontrolljára.

A mostani Határnyitás képei legalább annyira hitelesek, mint amennyire a hiányzó képek. Sőt, talán a mellőzött képek még inkább. Mert azokra még személyesen is emlékezünk.

A kiállítás előkészítésének idején, november 26-án, Bán András vezetésével, műhelybeszélgetést rendeztek az 56-os Intézetben, „Kép – történelem – elbeszélés” címmel. „A nemrég elmúlt évszázadban a történészek bizonytalanságokkal eltelve nyúltak a fotográfiához mint forráshoz: felmérhetetlennek tűnt az emlékanyag, s napról napra beláthatatlan mennyiséggel bővült. Más oka is volt ennek a bizonytalanságnak, ahogy arról Peter Burke beszámolt. Az előző generációk még nem képeken nevelkedtek…” – indította a vitát Bán András. Meghívták a Határnyitás kurátorát, Szalay Zoltánt is. A műhelybeszélgetés során az előadó Sümegi György, Valuch Tibor, Talyigás Judit, Gyáni Gábor többek között Csorba Csilla, Gyurgyák János, Ungváry Krisztián újabban megjelent képeskönyveiről vitatkoztak, komoly fenntartásaikról tanúságot téve. A vita előrevetítette a most nyílt Határnyitás című tárlat kapcsán is felmerült problémákat. Elsősorban a kép és szöveg bizonytalan összefüggéseit. A gyűjtemények elérhetőségéről, a kutatás, a jogdíjas publikációk pénzügyi nehézségeiről is beszéltek. A polémia nagyban segített a fent megfogalmazott kételyeim megfogalmazásában. 1944 és 1956 képeinek késleltetett és (ezért is) problematikus feldolgozása után immár a közelmúlt 1989 emlékezete is az esendő kutatói, tömegkommunikációs vállalkozások körében található.

Szegő György