EGY CSENDES LÁZADÓ, AVAGY KÖLTŐ A KAMERÁVAL

„A magány olyan mint a zápor.”

Rainer Maria Rilke

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Eső áztatta ablaktáblák, a lecsapódó pára kicsiny erecskékbe összefutva csordogál lefelé, a vízcseppek elkeverednek az utca, a város porával. Másutt félig csukott zsaluk zárják el a külvilágra nyíló látványt, és csak egy szűk kivágathoz engednek hozzáférni. Megint más képeken egy oszlop áll útban, egy közlekedési lámpa, egy kandeláber. Többszörös tükröződések és életlenségek vonzzák ellenállhatatlanul a nézőt – tükröződések, amelyek a hétköznapok forgatagában általában észrevétlenek maradnak, s amelyekben különböző rétegek rakódnak egymásra, hogy elbizonytalanodunk, mi van kint, illetve bent. Saul Leiter egy másik világba csábítja a nézőt: megmutatja neki Róma, Párizs és mindenek előtt New York utcáit, de teljesen új nézőpontból teszi láthatóvá, mi több, szinte érezhetővé a néző számára. Mindeközben lemond a jól ismert épületek képeslap-látványáról, és helyette az egyszerűnek és hétköznapinak szenteli figyelmét. Akár fekete-fehérben, akár színesben, Saul Leiter utcai fényképezése (street photography) nem klaszszikusan dokumentarista, hanem szubjektív, a stilisztikai eszközök használata pedig kimondottan modern hatást kelt.

A pillanat, a helyzet gyors megragadásával látványosan szép poétikus képeket emel ki, és ezáltal önmagában is hangulatos, autonóm műalkotást hoz létre. Az Early Color 1948–1960 című albumának előszavában Martin Harrison így ír róla: „vizuális városi költészetet teremt, ami érzelmileg erősen hangsúlyos.” Leiter a fényképeiben nem szociális vagy politikai viszonyokat ír le, hanem hangulatokat ragad meg, és az egyén érzelmeiről szól, akit objektívje segítségével kiemel a tömegből. A várakozásról, a magányról és a sietségről mesél. Az egyedüllétet formálja meg a nagyvárosi élet anonimitásában, de ugyanakkor a boldog létezést is. „Nem gondolom, hogy a nyomor alapvetőbb lenne, mint a boldogság” – mondja.

Képkivágásaival, a tükröződésekkel és életlenségekkel, de mindenekelőtt a színek használatával meghaladta kora érvényes fotográfiai konvencióit, átlépett azok határain és valami teljesen egyedit hozott létre, vállalva a kockázatot, hogy esetleg félreértik. Azzal sem törődött soha, hogy elnyeri-e mások tetszését, bármennyire is a néző kedvére valók a képei. Mindig inkább a személyes kifejezés lehetőségét kereste. Ez magyarázatot ad arra is, hogy bár reklámfényképészként nem volt ismeretlen, művészi tevékenysége hosszú időre feledésbe merült, és Németországban a mai napig nem rendeztek neki önálló kiállítást. A képeit első alkalommal a 2007. évi Art Cologne alkalmából láttam az antwerpeni Galerie Fifty One standján, és azóta is a hatásuk alatt állok.

Saul Leiter 1923-ban egy rabbi fiaként született a Pennsylvania állambeli Pittsburgh-ben. Két bátyja ugyan apja kívánsága szerint választott foglalkozást, ő azonban 1946-ban kilépett a clevelandi teológiai fakultásról, és New Yorkba költözött, hogy festő lehessen. Még galériát is talált, ahol kiállították absztrakt expresszionista festményeit, olyan alkotók műveivel együtt, mint Philip Pearlstein és Willem de Kooning. Azonban egyetlen képe sem talált vásárlóra. Ebben a reménytelen helyzetben fordult a fényképezéshez, amiben nagy szerepet játszottak Richard Poussette-Dart fotókísérletei is. Leiter egyébként már gyerekkorában is fotografált egy Detrola géppel, amelyet az anyja vásárolt. „Még mindig megvan néhány azok közül a képek közül, amelyeket tizenhárom évesen ezzel a kamerával készítettem.” Nagy hatást gyakorolt a fiatal Leiterre a Museum of Modern Art-ban 1947-ben megrendezett Henri Cartier-Bresson-kiállítás. „Teljesen lenyűgözött, és ettől kezdve csodáltam Cartier-Bresson-t. Számomra mindvégig a fényképezés történetének kulcsfigurája marad.” A másik meghatározó élményt Alexey Brodovitch könyve, a Ballet jelentette; az albumot W. Eugene Smith ajándékozta neki, akivel hosszan tartó barátságot kötöttek. 1948 táján viszont inkább a színes fotográfia mellett döntött, habár Cartier-Bresson és az akkor meghatározó fotográfus szcéna a művészi fényképezés terén határozottan elutasította a színes nyersanyagot. A meglehetősen gyenge színminőség miatt érzett elégedetlensége okán rövid időn belül áttért a dia használatára, és gyakran kísérletezett lejárt filmmel. A nem kielégítő minőségű nagyítások és az ellenőrzés lehetőségének hiánya, valamint a költséges nagyítási eljárások arra késztették, hogy diáiról ne készítsen papírképeket. „Színes képeimet vetítettem. Esetenként meghívtam néhány barátomat, hogy láthassák.” Ennek köszönhetően Saul Leiter a színes fényképezés, de különösen a művészi színes fényképezés úttörői közé tartozik. Paul Outerbridge már 1940-ben, René Groebli pedig 1953-ban összekapcsolta a szakmai érdeklődést és személyes vonzalmát a színes fényképezést iránt, a színek használatának elfogadását az autonóm fotográfiában pedig általánosságban William Eggleston 1979-ben megrendezett egyéni kiállítása jelenti.

Leiter első motívumait a környék utcáin találta. „Úgy gondolom, hogy rejtélyes dolgok a jól ismert helyeken történnek. Nem kell emiatt a világ másik végére utazni.” Jövőjét illetően még bizonytalankodva, felvette Alexey Brodovitch néhány kurzusát, aki akkoriban a Harper’s Bazaar művészeti vezetője volt. Csak később, művészbarátja, Bob Weaver révén ismerkedett meg Henry Wolffal, a Harper’s Ba-zaar művészeti vezetőjével, aki 1958-ban Brodovitch utódaként az első megbízást adta neki. Évtizedeken át tartó divatfotós pályafutása ily módon inkább véletlenszerűen kezdődött. Még ha soha nem is érezte magát otthon a divat világában, rezignált nyugalommal és fanyar humorral szemlélte azt, ami számos képéből is kitűnik. „Mégsem tartozik a világ legrosszabb dolgai közé csinosan felöltözött lányokat fényképezni” – állítja. Az ötvenes évektől már a meghatározó divatfotográfusok közé számított, stúdióját pedig egészen 1981-ig vezette. „Avedon vagy Penn szigorú formalizmusával szemben inkább a lágy színeket és a stúdión kívüli világ játékos hangulatát hangsúlyozta” – foglalja össze Hans-Michael Koetzle.

„Lényeges, hogy Saul Leiter nem volt teljesen ismeretlen művész” – hangsúlyozza Margit Erb, a New York-i Greenberg Galéria munkatársa. Edward Steichen már 1953-ban beválogatta Leiter fekete-fehér munkáit az Al-ways the Young Strangers csoportos tárlat anyagába, amit a MoMA-ban állítottak ki, majd 1957-ben húsz színes felvételt az Experimental Photography in Color című diabemutatóhoz. Ennek ellenére Leiter a hatvanas évektől fokozatosan feledésbe merült, talán azért is, mert sosem törekedett arra, hogy magát előtérbe állítsa. „Ezen a területen nem bizonyultam túl tehetségesnek.” Csak miután Martin Harrison 1991-ben megjelentette néhány képét egy, az 1945 utáni divatot ismertető válogatásalbumban, illetve Jane Livingston 1992-ben kiállította fekete-fehér munkáit a The New York School: Photographs 1936–1963 című tárlaton, élhette meg Leiter alkotásainak „reneszánszát”. Így figyelt fel műveire Howard Greenberg is, aki 1993-ban és 1994-ben bemutatta fekete-fehér felvételeit a New York-i galériájában. Leiter a színes képeit mégis csak 1994-től kezdte el – immár cibakróm anyagra – lenagyítani, amelyeket szintén Greenbergnél állítottak ki, és 2006-ban Early Color címmel jelentették meg a göttingeni Steidl Verlagnál. A 2008-ban a Henri Cartier-Bresson Alapítványnál megrendezett nagy retrospektív kiállítás alkalmából pedig elkészült egy újabb, az alkotó nevét viselő album is, amely a színes felvételek mellett a fekete-fehér fényképeket is tartalmazta.

Leiter képei ma is magukra vonják a néző tekintetét szokatlan perspektívájukkal, az életlenséggel és a tükröződésekkel folytatott játékkal, valamint a lágy, harmonikus-esztétikus színekkel. „Úgy gondolom, hogy a színeknek megvan a maguk minősége. Saját jogosultsága. Ha helyesen alkalmazzák őket, abból csodás dolgok jöhetnek létre.” Ő pedig mindig értett ahhoz, hogy a színeket megfelelő módon használja. Ebben valószínűleg nagy segítséget jelentettek számára fiatalkori festészeti tanulmányai. Művész példaképeihez, Pierre Bonnard-hoz vagy Jean-Édouard Vuillard-hoz hasonlóan – akik mindketten a Paul Sérusier által alapított Les Nabis művészcsoport tagjai voltak – Leiter is erőteljesen hangsúlyozza a vonalakat és felületeket, miközben a színeket a képet strukturáló elemként helyezi el a felületen. Érdekes a párhuzam Bonnard 1912-ben festett Place Clichy című képével, vagy az 1954-ben készült Mondrian Wor-ker című fényképen a kifejezetten geometrikus elrendezés. Fekete-fehér és színes képei egyaránt figyelemre méltóak, a különleges kompozíciójuknak, bájuknak és költőiségüknek köszönhetően, illetve annak, hogy az alkotó kiváló érzékkel ragadta meg a megfelelő pillanatot. Leiter a mai napig fest és fényképez. „Mindazok, akik képeimet látják, azt mondják: egyértelmű kapcsolatot vélnek felfedezni a fényképek és a festmények színhasználata között.”

Csendes, szerény és igencsak tartózkodó személyiség lévén, sosem törekedett arra, hogy a rivalda fényében álljon, és ugyanilyen csendben, mégis kérlelhetetlenül ragaszkodik saját elveihez is. „Mindeddig oly sok mindent csináltam, amire azt mondták, ezt nem tehetném.”

Anne Kotzan

Pfisztner Gábor fordítása

Saul Leiter fényképei március 14-ig voltak láthatók a Fifty One Galériában (Antwerpen, Zirkstraat 20, Belgium),

valamint május 31-ig a Nicéphore Niépce Múzeumban (Chalon sur Saone, Quai des Messageries 28, Hotel de Messageries Royales, Franciaország),

illetve június 26-tól szeptember közepéig a müncheni Galerie f 5,6-ban (Ludwigstraße 7.)