BORSOS JÓZSEF KIÁLLÍTÁSAI

Borsos József (1820–1883) a bécsi biedermeier környezetben alkotó festő volt, akiből később fényképész lett. Fénnyel festett művei jelentős elismerésben részesültek, kitüntetéseket kapott a császártól és a bécsi akadémiától, a magyar arisztokrácia és a kulturális elit egyformán dicsőítette arcképeit.

A Magyar Nemzeti Galéria kiállításán az életmű első szakaszán van a hangsúly, bemutatásra kerülnek a ma ismert festményei. Egyéni tárlata a művésznek Pesten még nem volt, ezért a művek felkutatása, felülvizsgálata hosszas előkészítő munkálatokat igényelt. A legismertebb, Nemzetőr című arcképéről sajnos máig nem derült ki, hogy kit ábrázol. Ettől függetlenül a portré a nemzetét védelmező ember jelképe lett, utal a későbbi, 1848 utáni tragikus eseményekre is, ezzel mára egyfajta ikonná változott. (1. sz. kép)

Borsos számos életképe a bécsi biedermeier divat legkiemelkedőbb alkotóinak hatását tükrözi, a bécsi akadémia sajátos tanító-nevelő, egyszerű eszközökkel mesélő irányához tartozik. Kevésbé ismertek a kiváló csendéletei. Tudjuk, hogy az osztrák művészek között ilyen képekkel szerepelt az 1855-ös párizsi világkiállításon. Újabban felbukkant képei is igazolják a kiemelkedő tehetségét. Összességében, Magyarországon kevés képzőművészeti alkotása van, melynek oka, hogy Bécsben élt, és ott adta el (magas áron) a műveit. Jó viszonyban volt a többnyire szintén ott élő magyar arisztokráciával. Ennek bizonyítéka jó néhány reprezentatív arcképe Esterházy Pál Antal hercegről, Pálffy János, Andrássy Károly és Manó grófokról, melyek azt sejtetik, hogy ennél jóval több hasonló mű készülhetett. A kiállítás is bizonyítja, hogy az arcképek elsőrendűek. A technikailag tökéletes, az anyagok előadására hangsúlyosan figyelő attitűd miatt a képeken jól érzékelhető a mesterségbeli tudás. A festő az emberi bőrt úgy ábrázolta, hogy érezni véljük az élet erejét a kékes, lüktető erekben.

Borsos József érdekes festményeket hagyott ránk, amelyek beágyazódnak a kortárs osztrák művészetbe. De bekapcsolódott az akkor alakuló magyar képzőművészeti életbe is, amelynek bizonysága a pesti Műegylet kiállításain való állandó jelenléte és itthoni fogadtatása is.

Néhány évvel ezelőtt Borsos József élettörténetének második szakaszát már bemutattam e lapok hasábjain, felvázolva a fényképészeti műhely 1861–1878 közötti tevékenységét(1). Folytattam a kutatást, és az első öszszegzéseket számos irányból továbbfejlesztettem. Ennek egyik állomása a Festő-fényképészek (1840–1880) című kötet, amely a festői tanultságú művészek fényképészeti működését tekinti át(2).

Újabb összegzési lehetőség most adódott, amikor a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán, a festményeken túl, három teremben is a korai fényképészeti alkotásai kapnak helyet. Ezek a művek köthetők leginkább a képzőművészeti alkotásaihoz, melyeken a beállítás hatásossága dominál. Borsos kortársairól összegyűjtött arcképei között külön egységet alkotnak az 1865–1867. évi országgyűlés tagjairól készített térdképek; a 360 felvételt egy vetítésen lehet megtekinteni. Ennek nyitóképe gróf Andrássy Gyula miniszterelnököt ábrázolja bársony díszmagyarban. (2. sz. kép)

Egy másik képegység a Nemzeti Színház tagjairól készített arcképek sorozata 1869-ből. Csatlakozott a kiállítás kurátoraihoz Tomsics Emőke (Magyar Nemzeti Múzeum) is, aki az 1867-es koronázáshoz készített reprezentatív fényképekből válogatott. Borsos a díszruhába öltözött férfiak és nők mellett a szabadban fényképezett, a díszbe öltözött lovas képek a korabeli hangulatot idézik fel. A Nemzeti Galéria kiállítása az életmű egészének áttekintését megkövetelte, melynek köszönhetően több száz arckép került a nézők elé. A Nemzeti Múzeum Fényképtárának hallatlanul gazdag anyagából válogathattam. Köszönettel tartozom Cs. Lengyel Beatrixnak, hogy támogatta ezt(3). A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteménye és a Budapest Történeti Múzeum Kiscelli Múzeum Fényképtára is segítette a bemutató megvalósítását(4).

A kiállítás során látható lesz egy rekonstruált fényképészeti kirakat. Gadányi György saját gyűjteményéből három jellegzetes fényképészeti gépet mutat be, amely felidézi a korabeli képkészítési metódust. Fejér Zoltán szinte teljes gyűjteményét kölcsönadta.

Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeum saját kollekcióját vonultatja fel, Baki Péter ezt a bemutatót összehangolta a pestivel. A fényképtörténeti koncepció szerint a képek készülésük időrendjében kerülnek bemutatásra. Tíz egységre bontható az életmű, amelyet a hátoldalakon látható versok: a címek és cégnevek segítenek tagolni. A Fotóművészeti Szövetség egykori gyűjteményében hatvanegy Borsos-kép volt, a múzeumi állomány 1994-re kétszáz darab Borsos és társulásai által készített képre nőtt. E kiállítás előkészületeikor újra számba vettük az anyagot, és a képek száma 2008-ra négyszázra emelkedett. Kincses Károly nagyarányú vásárlást bonyolított le, főleg a korai időszakra vonatkozóan bővült jelentősen az állomány. A műhely fénykorában, az 1862–1868 közötti időszakban készített felvételek 20%-ban megegyeznek a Nemzeti Múzeum igen jelentős számú, kb. 850 kópiájával. A Magyar Fotográfiai Múzeum arcképein keresztül a divat változását is jól követhetjük, de a kiállítás az egész életművet jól reprezentálja. A gyűjtésnek, a mai tárolásnak köszönhetően átláthatóan és logikusan épül fel a gyűjtemény. Szerencse, hogy a legkorábbi képeket ilyen nagy számban tudták az elmúlt évtized alatt felvásárolni. Náluk is megtalálható a műhely egyik reprezentatív főműve, Zichy Sarolta jelmezes, ülő képe, amelyet festői modellálása miatt már számos helyen reprodukáltak. (3. sz. kép)

Mindkét kiállításon kíváncsian tekintünk azokra, akik felsorakoznak a Borsos mester által készített arcképeken. Felmerül a kérdés: vajon joggal hasonlítjuk-e őt az arisztokrácia megörökítésével foglalkozó európai mesterekhez, a francia Nadar-hoz, a német Löchererhez vagy az osztrák Angererhez?

A magyar főnemesség arcképeinek számbavételekor fontos elgondolkodni azon, hogyan alakult a különféle társadalmi rétegek reprezentációja, önmegjelenítése. Ki, kit másolt, illetve kihez akart hasonlatossá válni ebben az időben. Ehhez ad támpontot Mocsáry Lajos A magyar társasélet című, 1855-ben megjelent kötetében. Kiemeli, hogy a társas élet terei azok a helyek, ahol ezer apró csatornán át megjelennek a viselkedési szabályok, a divat új formái. Szerinte a magasabb arisztokrácia ebben a korban is saját kódexe szerint élt, vagyis elzárkózott. Az arisztokraták intelligenciája abszolút mérceként szolgált a tudósok előtt, megjelenésük: ruházatuk és viselkedésük a polgárság számára másolható minta volt(5).

Tudvalevő, hogy a magyar főnemesség egy része gazdasága modernizálásával jelentős szerepet játszott a polgári átalakulás megteremtésében. Részt vettek az első tőkés vállalkozásokban, szervezték a gazdasági iskolákat, mecénásként komoly szerepük volt a kulturális életben. Támogatták a kulturális intézményeket, a magyar nyelv terjesztése körüli küzdelmeket, a könyv- és lapkiadást. A kereskedelem és ipar növekedésével nőtt a polgárság létszáma a városokban, általánosan elfogadott történészi vélekedések szerint ez a réteg mint mintát követte a főnemességet(6). A köznemesség vidéken, falvakban élt, ők inkább a parasztság életvitelének példájává váltak. 1848 előtt még csupán három hercegi, kilencvenegy grófi és száztizenöt bárói nemesség volt; a század végére megduplázódott a számuk. Ferenc József császár száznegyven bárói címet adott a felső katonai és hivatalnokrétegnek, ők alkották a homo novus új rétegét. Általában a született, illetve a pénzarisztokráciát szokás elkülöníteni, de a politika ennek fölébe helyezhető szempont. Ez alapján a legfelső réteg az osztrák arisztokráciával rokoni, társasági kapcsolatban álló aulikus famíliák (Károlyi, Esterházy, Pálffy, Pallavicini).

Ez alatt helyezkedett el a született magyar arisztokrácia, az Andrássy, Batthány, Széchenyi, Festetics, Hadik, Zichy grófok családjai. A harmadik réteget a pénzoligarchák, többnyire zsidó származású családok alkották, például Korányi Sándor, Wodia-ner, Ullman, Hatvany, Kornfeld(7). Csorba László történész azt állítja, hogy az arisztokrácia ezen rétegei nem vegyültek egymással, párhuzamos világban éltek. A reprezentáció szempontjából ez nagyon fontos megállapítás. A modern, polgári jogrendszer a veleszületett jogokat elvetette, melynek rendkívüli hatása volt az elkülönülő rétegre. ,,… az arisztokrácia a szokásokban ritualizált távolságtartással fejezte ki szívósan őrzött másságát, tradícióit…”(8) A feudális önreprezentáció elemei átörökítődtek, az öltözködési pompa válaszfalként működött a többi osztályokkal szemben. A magyar arisztokrácia bemutatásával foglalkozó két fényképes kötetben Csorba László és Baji Etelka számos Borsos–Doctor-felvételt sorakoztatott fel.(9) Egy teljes kötetet is megtöltene arcképeiknek ebben a műhelyben készített sorozata.(10)

A reprezentáció ebben a korszakban változott, hiszen sommásan ez az időszak a magyaros ruhák korszaka volt. Emiatt új és fontos megközelítési mód a fényképeken keresztül felvázolt divat tárgyalása. Nincs tételes divattörténetünk, és amíg a Magyarországon viselt ruhák története nincs feldolgozva, nem érthetjük meg például a magyaros ruha történetét sem. Borsos legkorábbi képei ennek a divatnak az ismeretét követelik. Az 1850-es évek végétől a fényképek dokumentálták azt, hogy a nemzeti ellenállás kifejezéseként mindenki magyar öltözetet hordott. Az osztrák politikai terrorra adott válasz a polgárság és kisnemesség soraira is kiterjedt. Ennek köszönhetően rengeteg arckép készült és maradt ránk, amelyek hatásosságát a divatruhák szépsége erősíti fel. A díszöltözet a reprezentáció és egyben az ellenállás jelképe. Az 1850-es években a 48-as forradalomra való emlékezés egyik lehetséges módja az öltözék volt. A férfi gyászöltözet felső kabátja a buda vagy mente fekete posztóból, fekete szőr zsinórzattal, fekete perzsaláb szőrmével készült. Mindezt világos öv, mentekötő és süvegbe tűzött sastoll hangsúlyozta. A fekete dolmányt és mentét ékszergombokkal, ötvös művű övvel és mentekötővel viselték. Ékszerek helyett zsinórzattal is összefoghatták, amely fonásos és sujtásdíszű lehetett. Viselőik fekete tollat tűztek posztó süvegükbe, fekete rojtos selyem nyakkendőt kötöttek, és fekete bőrcsizmát húztak. (4. sz. kép)

A férfi gyászöltözet az 1850-es évek végére díszöltözetté vált, a színezett fényképek és a leírások tanúsága szerint az elsősorban kék és bordó dolmányok, menték lila és fehér színekben is előfordultak. A díszruháknak létezett polgári változatuk is.

A női magyar díszruhának két típusa alakult ki. Az egyik változatban a ruhaderék és szoknya azonos színű gazdag virágdíszét arany lamellával hímezték. A krinolint (magyarul abroncsszoknyát) az egymás fölé helyezett acélkarikákból álló merevítő tartotta meg. Ez biztosította a szoknya bőségét, amely 180 centiméteres is lehetett. Franciaországban már 1852-től viselték a nők, majd 1859-ben a francia Eugénia császárné hozta divatba. (5. sz. kép)

A másik megoldásnál a ruhaderekat és a szoknyát különböző színű, és eltérő textíliákból varrták. Vörös bársony derék, fehér szoknya és ing alkotta az öltözéket. A nők gyászruhája fekete atlaszselyem, melynek buggyos fehér ujjára fekete csipke borult, díszítése zsinór és sujtásdísz. Borsos József 1850-es években Bécsben festett képein is láthattunk fekete selyembe öltözött, gyászoló női alakokat.

A pesti viszonyokról annyit tudunk, hogy 1857-ben Tóth Gáspár szabó azt javasolta a férfiaknak, készíttessenek a császári pár fogadására magyar díszruhát. A hirdetését erősítő grafikát a neves művész, Valerio rajzolta, mely a Napkelet című lap mellékleteként jelent meg(11). Ez a lap foglalkozott a legtöbbet a magyaros ruházattal. 1860-ban már Dömény József alkalmi verse köszöntötte a fordulatot: már nem volt tilos, nem üldözték a magyar ruha viselését.(12)

Vahot Imre szerint 1857-ben a bálokon feltűnt a magyar ruha, majd 1859 végén ,,… mintha valami varázshatalom idézte volna elő, – nem elégedtek meg egy évvel ezelőtt divatba jött buda viseletével, hanem kezdtek hozzá úgy, mint a régi magyar világban magyar nadrágot, sarkantyús csizmát, vastagon zsinórozott atillát (sic!), pitykés ujjast, rojtos nyakkendőt, gombakalapot, kucsmát viselni. Meglátván azt a férfiakat követni szerető hölgyek, csakhamar gombaszaporasággal jöttek elő a Kazinczy-zekék…”(13)

1860-ban Vízkelety Béla Vázlatok a magyar viselet történetéből címmel cikksorozatot indított el a Vasárnapi Ujságban, amihez saját tizenegy rajzát mellékelte. A képek a 16–18. századi különféle társadalmi rétegek által hordott magyar ruházat változatait ábrázolták, melyek jelentős hatással voltak az alakuló divatra.(14)

Elkezdődött a szabók, majd a divatképek versenye, és az azokat kiadók is versengtek. A Divatcsarnok közölte az első, minták szerinti magyar divatképet, amelyek a rivális lapszerkesztő Vahot Imre szerint rosszak: rosszul rajzoltak és torzak. Ő maga Vízkelety Bélával rajzoltatott hat képet, amelyeket két új forintért árusított az újságjában.(15) Ezek nagy sikert arattak, még a pesti szabók is kitették a kirakataikba. Vita alakult ki az egykori szakértő nők között a magyar viseletekben használt anyagokról és formákról, az időszakos viseletek létjogosultságáról is.(16) Saját kora is tisztában volt azzal, hogy a magyar ruha pusztán újabb divatnak tekinthető, mely gyorsan elmúlik, amelyet majd másik követ. A kor társadalmi vétségnek tekintette, ha valaki nem követte a ruhaszabások újabb hullámait. Bár agitáltak a magyar ruha divatként való, azaz időleges megjelenése ellen, és hosszabb időre szóló viselését szorgalmazták, de nem túl meggyőző erővel.(17) Amikor az egyik női kritikus esszéjének címéül azt adta, hogy „Magyar női öltönyünk nem divat”, maga sem gondolta komolyan. Megállapította, hogy a magyar ősök ruhái régen nagyon egyszerűek voltak, melyet a korszellem nem enged utánozni. Konklúziója az, hogy pusztán csak „Egy bizonyos időre van kiszabva a magyar öltözék viselése.”(18)

A Napkeletben 1860-ban téli melléklet jelent meg, melyen tizenegy divatalak látható, a képek mellett hosszasan elmagyarázták a ruházat mára elfeledett neveit. A szerkesztő megjegyezte, hogy az Europäische Mode-zeitung átvett a divatrajzokból, és szerinte egész Európa tapsokkal üdvözölte a szép viseletet.(19) 1861-től Jámbor Endre férfiszabó, aki sokáig a francia divat rabja volt, magyar ruhákat varrt boltjában a pesti Zsibárus utcában. Saját szabású viseleteit népszerű divatlapokban reklámozta, majd a nemzeti ruhadivatot bemutatta az 1862-es londoni világkiállításon, azután litografált lapokon is népszerűsítette azokat. Monaszterly és Kuzmik híres pesti divatcsarnoka magyaros ruhákat küldött Párizsba is, megrendelésre. 1861-ben számos újság kommentálta a divat és a szokások változását: „Mióta a magyar öltöny divatba jött, Simonyi Antal fényképész alig győzte megörökíteni tetőtől talpig kicsiben, vagyis képes látogató jegyben megörökíteni. Hiszen a photographia oly hatalom, miáltal olcsó pénzért mindenki megörökítteti magát.”

Gróf Károlyi István 1864-ben dedikált két felvétele mutatja be azt, hogy milyen volt a francia és a magyar viselet. (6–7. sz. kép)

A divatot pedig követni kell, ennek tudatosítását merev szabályok irányították. A korabeli közítélet szerint, aki nem alkalmazkodik a divathoz, az gőgösen különc vagy szegény. A divatban az egyéni ízlés csak úgy jelenhetett meg, hogy a régi ruhákon átalakításokat végeztek, melyek kisebb, egyéni „átváltozások” voltak.(20)

Az 1860-as években is divatban maradt a fekete alkalmi öltözet. Borsos–Doctor felvételei az öltözékek nagy variációját vonultatják fel, melyek időnként utalnak a viselőik társadalmi helyzetére. Egy-egy különleges ruhadarabra felfigyelhetünk, bár értékét, funkcióját, sőt a ruhadarabok nevét sem ismerjük ma már. A férfiak a magyar nadrágot különféle kabáttal hordták, mint például mente, buda, zrínyi, dolmány, atilla, kazinczi. Szinte egyenruha a következő tíz esztendőben. A magyar arisztokrácia és a pesti polgárság – főleg a politikusok, ügyvédek, hírlapírók tüntetően ezt viselték. Tehát egyenes gallérú fekete atilla a felső kabát, a fiatalok ezt szűk magyar nadrággal hordhatták. (A pantalont, a korábbi divat szerinti nadrágot csak vékony, esetleg görbe lábú vagy elhízott emberek választották.) 1860 körül a fekete, kék vagy szürke dolmányhoz hosszú szárú, magyar csizma illett. (8. sz. kép)

A nőknél a ruhaderék, a szoknya, a női mente, a csipke kötény, a párta, a főkötő, a kalapok variációi fordulnak elő. Az ő ruházatukban az első újítás az volt, hogy a sötétszínű mellény alól világos szoknya hullámzott alá. A színek és anyagok használata gyorsan változott. Egy Pesten sétáló bécsi kritikus szerint „Fekete mellényben, s könnyen aláhullámzó fátyollal s szemkápráztató ingvállban járnak most az utcákon a pesti nők.”(21) A női ruhák díszítése, finomsága jobban tükrözte viselője hovatartozását. (9. sz. kép)

A magyar arisztokrata családok nemcsak viselték, hanem meg is örökítették új divatöltözéküket, egyszerűbb és ünnepi ruháikat, dúsan hímzett vastagabb kabátjukat, kalapjukat. A Borsos–Doctor fényírda 1865–1868 között élte fénykorát. Erre az időszakra esik a festő-fényképészek műhelyeinek csúcspontja, virágzik Bülch Ágoston, Canzi és Heller, Pesky Ede, Országh Antal, Schäffer és Réthy cége is. Ennek köszönhetően rengeteg kiváló arckép készült a krinolinos divatról, amely minden nő számára előnyös viselet volt.

A magyaros viseletnek a bécsi divatra tett hatását jónéhány arcképpel tudjuk bizonyítani, megmaradtak az Angerer-műteremben készült képek. Franz Kohler bécsi üvegszalonjában is lefényképeztette magát egy ismeretlen hölgy a divatos magyaros ruhában 1861-ben. Mayer és Pierson párizsi műterméből is megmaradtak arcképek 1865-ből, ahol a modellek díszes ma-gyaros stílusú kabátban jelentek meg. Azt tudjuk, hogy a Bécsben lakó magyarok feltűnési szándékkal magyarosították a jelmezüket, mely a pesti öltözékeknél hatásosabb megoldásokat eredményezett.

1867-ben megtörtént a kiegyezés, konszolidálódott a politikai helyzet, s ez együtt járt a magyaros divat hanyatlásával. 1870-ben jött egy újabb, francia divat, megérkezett a tournure, amely a nőknél farpárna viselését eredményezte. A következő évtized a francia módi jegyében telt. Új frizura, új ruha és új fényképezési stílus jelent meg. Az arc közelebb került a géphez, vagyis eltűntek az apró vizitkártyák, a teljes alakos álló és ülő beállítások. A helyüket a derékkép és a közeli arckép vette át, amelyeken kissé nagyobb méretben látható az arc. Megjelent a kabinet kép, amely tükrét tekintve kétszerese a korábban kedvelt vizitkártyának.

Borsos József mindkét kiállításán érdekes arcképeket láthat a közönség, bár kétségtelen, hogy a vizitfelvételek kicsiny, mindössze 9x6 cm-es mérete miatt igen nehézkes a bemutatásuk. A kézbe jól illő, apró kártyák nem mutatnak jól egy kiállítás falain, talán szerencsésebb, ha tagolt paravánokra kerülnek. A nézőktől nagy türelmet igényelnek, sőt talán még egy nagyítót is érdemes kézbe venni, hogy a részletek felfedezhetők legyenek. A mai nyomdai termékekben (újságokban, katalógusokban, könyvekben) ezek a képek jól láthatóak, jól kirajzolódik finomságuk, emiatt hatásosak. Érdemes közelről nézni őket, mert érzelmeket képesek kiváltani a nézőkből. Ez a művészi komponálásnak, türelemnek, tudásnak is köszönhető, amelylyel készültek. A nagy körültekintéssel összeállított kiállításokkal a fényképművész Borsos József előtt tisztelgünk. Fénnyel írott képeinek kvalitása felhívja a figyelmet az arcmások igéző hatására, az élő tekintet szavakkal nehezen megfogalmazható erejére.

Farkas Zsuzsa

Borsos József életművét két helyszínen tekinthetik meg az érdeklődők, a budai Várban június 18-án, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban pedig június 19-én nyílt kiállítása

Jegyzetek:

(1) Farkas Zsuzsa: Borsos József második élete. Fotóművészet 1996. 5–6. szám 77–82. oldal

(2) Farkas Zsuzsa: Festő-fényképészek 1840–1880. (h. n.) 2005. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, A magyar fotográfia történetéből sorozat 38. kötet.

(3) Köszönöm továbbá Baji Etelka, Tomsics Emőke és Misz-lai Edit önzetlen segítségét.

(4) Sándor Tibor és Nagy Zita, Farbaky Péter és Demeter Zsuzsa tették lehetővé a kutatást.

(5) Mocsáry Lajos: A magyar társasélet. Pest, 1855. 21. Müller Emil könyvnyomdája

(6) Gáspár Gabriella: A polgári nyilvánosság kezdetei Magyarországon. Budapest, 2002. 16–17.

(7) Baji-Etelka–Csorba László: Kastélyok és mágnások. Az arisztokrácia világa a Monarchia Magyarországán. Budapest, 2006. 11. Panoráma

(8) Baji 2006. 8.

(9) Baji Etelka–Csorba László: Kastélyok és mágnások. Az arisztokrácia világa a századvégi Magyarországon. Válogatás a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára anyagából. Budapest, H&G Társa 1994., Baji 2006.

(10) Baji 2006. 32, 36, 41, 51, 51, 72, 74, 85, 120, 142, 164, 195, 195, 196, 211.

(11) Napkelet 1857. 14. április 9.

(12) Napkelet 1860. 4. január 22. 53.

(13) Vahot Imre: Egy őszinte szó magyar divatképeink ügyében. Napkelet 1860. 9. február 26. 138-139.

(14) Vízkelety Béla: Vázlatok a magyar viselet történetéből. Vasárnapi Újság 1860. 73, 88, 145, 173, 272, 280, 297, 313, 337, 363, 385.

(15) Napkelet 1860. 7. február 12. 112. hirdetés

(16) Zalánszky Aranka Divattudósítás című írása a Hölgyfutárban jelent meg (1860. 26.), erre válaszolt Váradi Hedvig: Néhány szó a magyar női öltönyre vonatkozólag. Napkelet 1860. 12. március 18. 185–186.

(17) Egy szilárd honleány: Nemzeti viseletünk állandósítása. Napkelet 1860. 31. július 29. 481.

(18) H. B. Szilárda: Magyar női öltönyünk nem divat. Napkelet 1860. 48. november 25. 763.

(19) Jámbor Endre: A lapunk 46-ik száma mellett megjelent nemzeti viseletek leírása. Napkelet 1860. 48. november 25. 765–767.

(20) Divat 1866. 23. december 1. 272–273.