A PROFESSZIONÁLIS UTAT VÁLASZTOTTAM

– Az Iparművészeti Egyetemen tanultál. Már gimisként ennyire tudtad, hogy mi akarsz lenni?

– Nem, gimnazista koromban még egyáltalán nem érdekelt a fotó. Pedig Pannonhalmán, ahol tanultam, működött fotószakkör. Az érettségi után katona voltam, utána egy évig a pécsi egyetem jogi karán tanultam, de hamar rájöttem, hogy nem igazán érdekel.

– Akkor miért mentél oda?

– Nem voltam különösebben jó tanuló, csak a magyart és a történelmet szerettem, és nem tudtam, merre tudnék elindulni. Édesapám jogász, és úgy gondoltam, én is megpróbálkozom vele, de láttam, hogy ez nem az én utam. A szüleim tanácsára nem hagytam abba rögtön a jogi tanulmányaimat, hanem az első évet elvégezve halasztottam. Azután fölvettek az Iparművészeti Egyetemre. A két egyetem között egy rövid időre kimentem külföldre dolgozni. Ennek viszont már a fényképezés volt az oka.

Joghallgató koromban valahogy érdekelni kezdett a fotó, voltak bizonyos ötleteim, amiket az akkori barátnőm bátyjától kölcsönkért Prakticával próbáltam megvalósítani, nulla technikai tudással. Fogalmam sem volt a fotótörténetről, nem tudtam, ki az az André Kertész, nem nézegettem fotós lapokat.

– Pedig a Bencés Gimnázium viszonylag nyitott lehetett.

– Igen, a filmklubban például Fellinit, Antonionit, francia újhullámot vetítettek. A filmek nagyon érdekeltek, de a fotózás gondolata nem foglalkoztatott. Olyannak láttam a fotóklubot, mint egy bélyeggyűjtő szakkört.

– Miért mentél Pannonhalmára?

– Pannonhalma nem családi döntés volt; én akartam ott tanulni, mert a két unokatestvérem, akik oda jártak, rábeszéltek. Nagyon rebellis gyerek voltam, és úgy gondoltam, ott majd a szülői kontroll nélkül élhetek, így is lett. De a rebellis viselkedésem rengeteg gondot okozott, sem a tanulásom, sem a magatartásom nem volt megfelelő, túlságosan öntudatos, arrogáns voltam, de nem a vezéregyéniség típus, hanem a magányosan kószáló.

– Ma sem vagy közösségi ember?

– Nem, de próbálok egyre inkább azzá válni. Amikor dolgozom, nem okoz gondot tíz-húsz ember irányítása sem, és közben jól is érzem magam, de mihelyt vége a munkának, szeretek visszavonulni. Nem vagyok szakmai csoportosulások, közösségek tagja, a Magyar Fotóművészek Szövetségét leszámítva.

– Azt mondtad, hogy az Iparművészeti előtt külföldön dolgoztál, és ennek a fényképezés volt az oka.

– Németország délnyugati részén, Pfalz-ban voltam dohányföldi munkás. 1991-ben jött ki a Nikon akkori csúcskategóriás fényképezőgépe, az F4. Előtte egyáltalán nem volt gépem, a kölcsön Prakticával bénáztam, mégis azt éreztem, kell nekem ez a Nikon. Iszonyú drága volt, de Németországban a dohányföldön bő két hónap alatt megkerestem az árát, napi tizenhat órai munkával. Ismerős családnál laktam, a szállásért és az étkezésért nem kellett fizetnem, a pénzt elkölteni a tizenhat órás munkaidő miatt úgysem tudtam volna. Később is jellemző volt rám, hogy ha valamit a fejembe vettem, azért gőzerővel hajtottam. Németországban vettem meg a kamerát, és elkezdtem fényképezni. Az Iparművészetire felvételizők egy részének volt saját gépe, de nagy részüknek nem; tizennyolc éves fiataloknak miből is lenne, pláne a kilencvenes évek elején?! Amikor a ki tudja, hányadik fordulónál ott helyben kellett fotózni, és osztottak ki fényképezőgépeket azoknak, akiknek nem volt, nekem meg egy F4 lógott a nyakamban, biztosan gondolták, hogy jól eleresztettek otthon. Nem voltam túl szerény, túl visszafogott akkoriban, de ezért a gépért megdolgoztam.

– Mit jelent, hogy nem voltál visszafogott?

– Nem szerettem behódolni, megalkudni.

– Kikkel kerültél egy évfolyamba?

–Pecsics Máriával, Szalontai Ábellel, Molnár Zoltánnal, Losonci Pállal. Nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, ami nem azt jelenti, hogy ha összefutunk, akkor nem örülünk egymásnak. Pali volt a legjobb barátom, sülve-főve együtt voltunk, együtt csináltuk a munkáinkat, az iskolaiakat meg a pénzeseket is. Jó emlék a négy év. Pedig az iskolában borzalmasan kínos szituk voltak, főleg az elején, az alapképzés alatt, amikor állandóan rajzolni meg mintázni kellett, amit én nem tudok. Nem értettem a rendszert, miért kellett a fotó szakra fölvetteknek rajzolnunk, miért nem fotózhattunk. Világéletemben lusta voltam ahhoz, ami nem érdekelt. Emiatt az első évben volt egy-két kirívóan kellemetlen helyzet. De négy év Pannonhalma és a katonaság után jól éreztem magam, szabad voltam. A második évben, amikor valóban elkezdődött a fotó szakon az oktatás, hamar helyrebillentem. Az oktatók közül nagyon jó emlékeim vannak Miltényi Tiborról, egy csomó dologra rávezetett, mégsem erőltette rám magát, örült annak, ha valamit jól csináltunk, laza volt, és soha nem éreztem, hogy irigy, féltékeny lenne. Gadányi Györgyre is szívesen gondolok, rendkívül tiszteletre méltó a fotó iránti elkötelezettsége. Tóth Béla – azóta a Tripont cég tulajdonosa – reklámfotót oktatott. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk, azóta is rengeteget köszönhetek neki.

– Kaptatok-e segítséget abban, hogy a diploma után hová menjetek dolgozni?

– Nem, ilyenről szó sem volt, de nem is vártuk volna el. Én már akkor, amikor elindultam Pfalzba dohánylevelet szedni, tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni. Soha nem volt kérdéses, hogy csak és kizárólag fényképezni fogok.

– Oké, de azzal is tisztában voltál-e, hogy ahhoz milyen lépésekre van szükség?

– Hogy hogyan fogok munkát találni? Azzal nem foglalkoztam különösebben. Tudtam, hogy lesz munkám. Jó, láttam azt, hogy mások, talán kevesebb tudással, már előrébb tartanak ebben, és később is voltak nehezebb időszakok, de ezek múló dolgok.

Másodéves korunkban elkezdtünk dolgozgatni, az ismerőseink szóltak, hogy ezt vagy azt le kéne fényképezni. Ezek rissz-rossz, érdektelen kulimunkák voltak, amiket össze is lehetett csapni, meg rendesen is el lehetett végezni. Rengeteg ilyen munkám volt. Utáltam csinálni ezeket (ki szeret nyomdagépeket fényképezni?), de egyrészt örültem, hogy pénzt keresek, másrészt egy csomó mindent megtanultam, és szakmai biztonságra tettem szert. 1997-ben végeztem, pont az az időszak volt a magyar reklám kinyíló időszaka, egy oázis, hihetetlen pénzekről lehetett hallani; én csak a második hullámban csatlakoztam. Akkorra az előttem végzett generációk, a volt iparművészetisek és képzősök meg az ismerőseik már pozíciókat foglaltak el, ők kerültek a frissen alakult reklámügynökségekhez. Nekem nagy hátrányom volt, hogy nem tartoztam ezekhez a körökhöz.

– Te közben Amerikában voltál.

– Harmadéves koromban úgy éreztem, hogy itthon nem történik semmi, csak az állóvíz, mennem kell. Összeállítottam egy A/3-as portfóliót, a hónom alá vettem, és a megtakarított pénzemből kimentem New Yorkba. Egy régi ismerősnél béreltem szobát. Telefonon felhívtam néhány fotóst, hogy aszszisztensi munkát keresek, a megbeszéléseken megmutattam a képeimet, és a megérkezésem után két héttel már állásban voltam. Nagyon boldog voltam, az, hogy munkám van New Yorkban, abszolút überelte a budapesti éveimet. Egy Peter Zeray nevű tárgyfotósnál dolgoztam, főleg kozmetikumokat fényképezett jó nevű magazinoknak (például a Vogue-nak), 8x10 inch méretű síkfilmre. Eleinte jól ment neki, sok megrendelése volt, aztán kevesebb. Az én munkám abból állt, hogy mire ő bejött dolgozni, ki kellett takarítanom, össze kellett raknom a világítást, le kellett lőnöm az első polaroidokat, emellett intézkedni, telefonálgatni. De számomra nem annyira a műteremben töltött idő jelentett sokat – az is, hiszen rengeteg világítási meg eszközhasználati fogást tanultam meg –, hanem az, hogy abban a városban élhettem, amit a fotó fővárosának nevezhetünk. Akármerre mentem, kiállításokra, galériákra bukkantam, könyvesboltokra, ahol az összes album megvolt, és azokat végig is lehetett lapozni. Fontos embereket ismerhettem meg, megtudhattam, hogy ki számít a divat- és a reklámfotóban. Nem a technikai tudás a legfontosabb, hanem az ízlés, ami nem nagyon tanulható, legfeljebb alakítható. Sikerült New Yorkban magamba szívnom azt fajta a vizuális kultúrát, ami Magyarországon még ma is hiányzik.

– Miért jöttél haza?

– A barátnőm, aki most már a feleségem, szintén kint volt, és el kellett dönteni a dilemmát, kint maradjunk-e vagy hazajöjjünk. Úgy érzem, jól döntöttünk, és nem feszegetem, mi lett volna, ha kint maradunk.

Itthon nehezen teltek az első hónapok. Lediplomáztam, dolgozgattam, ilyen-olyan munkáim voltak, semmi lényeges. 2000-ben egy ismerősöm szólt, hogy Bojár Iván, az Octogon magazin főszerkesztője fotósokat keres. Bevittem a portfóliómat, ami alapján engem választott ki a jelentkezők közül. Csináltunk pár anyagot, divatot, portrékat, eléggé szabad kezet kaptam. A képek feltűnést keltettek, nekik köszönhetem az első nagy reklámmegbízást: a Vivendi francia telekommunikációs cég magyarországi kampányában dolgoztam, jó pénzért, ráadásul fotós szempontból is érdekes feladat volt, szabadon dolgozhattam, és a képeket ma is nézhetőeknek tartom.

– Vajon miért te kellettél a reklámügynökségnek? Biztosan volt jól bevált fotósuk.

– Akkor választják a bevált, régi fotóst, ha a munka nem annyira fontos. Ez a világon mindenütt így van. Ha egy munka fontos, és van az ügynökségnél egy-két ember, akinek az az ambíciója, hogy az ötletük képileg magas színvonalon valósuljon meg, akkor körülnéznek, ki lenne erre a feladatra a legalkalmasabb. Külföldön nem amiatt választják ezt vagy azt a fotóst, hogy dolgoztak-e már vele, hanem annak alapján, hogy a képi világa passzol-e a kitalált ötlethez. És akit ma megbíznak, holnap nem biztos, hogy megint hívják, mert nem az ismeretség számít. De van, hogy azért hívnak, mert megbízhatónak tartanak, és tudják, hogy lelkiismeretesen elvégzem, amit kérnek.

– Adott-e a reklámügynökség a megbízás előtt valamilyen próbafeladatot?

– Nem, erre idő se lett volna. De később előfordult, sőt tendereket szoktak kiírni, párhuzamosan futtatnak több embert, akik, ha az ügynökség korrekt, tudnak egymásról, de ha nem az, akkor is kiderül előbb-utóbb. Nem éri meg inkorrektnek lenni. A tender abból áll, hogy megmutatod a korábbi munkáidat, és árajánlatot teszel, esetleg próbafeladatot készítesz.

– Azt hittem, hogy a megbízó mondja meg az árat.

– Nem. Ők kérnek árajánlatot a fotóstól, utána általában azt mondják rá, hogy az sok. Előfordul, hogy én vagyok a legdrágább, mégis megkapom a feladatot, máskor meg annak ellenére sem, ha alacsonyabb árat adok, mint mások. Sokan egymás alá mennek az árakkal, sokszor durván, csak, hogy meglegyen a munka. Itt sincs másként, mint az élet más területein. Vannak kulturált és gerinces emberek, meg vannak másmilyenek is.

Újabban sokszor az árak miatt bukom el egy-egy megbízást, mégsem akarok olcsó lenni. Drágán szeretek minőségi munkát végezni, ehhez egyre inkább ragaszkodom, akkor is, ha mostanában nehezebb. Külföldön ügynökségi rendszer van, ők közvetítik a munkát, és mindenben segítik a fotóst. Magyarországon nem így van. Meg kellett tanulnom, hogy a fényképezés mellett mással is muszáj foglalkoznom. Ma már az önmarketing nem okoz problémát, egyáltalán nem szeretem, de tudom, hogy szükséges. Profinak gondolom magam, és a profi nem pozitív vagy negatív jelző, hanem egy lehetséges út, amit választottam. Ebbe beletartozik, hogy hogyan adok árajánlatot, hogyan ajánlom magamat kulturáltan, nem nyomulva. Mára már az sem gond, hogy elmondjam a megrendelőnek, ha más a véleményem, konfrontálódjak a reklámügynökséggel. Persze mindig a legjobb megoldásra törekszem.

– A te szakmád eléggé költségigényes. Van-e műtermed? Mi alapján döntötted el, hogy például milyen kamerát használsz?

– Vannak munkák, amiket a saját, másokat bérelt műteremben készítek. Attól függ, milyen méretű helyiség kell. A műteremnél fontosabb nekem a profi felszerelés, amit az elmúlt évek alatt megszereztem és állandóan fejlesztettem. Mivel a minőségmániám megmaradt, sokat áldoztam ezért, de mostanra a legprofibb technikai lehetőségeim vannak.

Az első munkám, a Vivendi-megbízás óta állandóan asszisztensekkel dolgozom, hiszen sok eszközt használok, és ha én kezdeném el összerakni a szettet, nem maradna időm gondolkodni, kitalálni, hogy mit és hogyan fogok csinálni. Ha én pakolnék el, nem tudnék az ügyféllel foglalkozni, képeket válogatni. De a világításból, a modell beállításából és természetesen magából a fotózásból semmit nem adok ki a kezemből. Több aszszisztenssel dolgozom, most kettő állandó van, de ha nagyobb a feladat, még szerzek segítséget. Az asszisztenseknél nagyon fontos, hogy tudják, mi a dolguk, és hogy jó fejek legyenek. A mostaniakat szeretem nagyon, szerintem eléggé jóban vagyunk.

A munkám másik lényeges része, hogy még kikkel dolgozom. A stylist, a sminkes, a fodrász kiválasztása. Természetesen arra törekszem, hogy a legjobbakkal dolgozzam együtt, és szerencsére ez általában így szokott lenni. Hatalmas szerepük van abban, hogy milyen lesz egy munka végeredménye. Ha már itt tartunk, van még egy dolog, ami szintén elengedhetetlenül fontos nekem: az utómunka. Minden megbízást úgy vállalok, hogy a képeken a retusálást is mi végezzük, ez ugyanúgy hozzátartozik a munkához, mint régebben a laborálás. Ég és föld a különbség utómunkával és anélkül. Ezeket a műveleteket már tíz éve ugyanazzal a szakemberrel csináljuk. A munka jelentős részét önállóan végzi, de mindent megbeszélünk, és a véglegesítésnél a döntés az enyém.

Évekig filmre fényképeztem, körülbelül négy éve álltam át digitálisra. A Tripont élharcosa volt a digitális technika terjesztésének, és már hat-hét éve elkötelezték magukat a dán Phase One hátfalak mellett. Tóth Béla (Tripont) folyamatosan kapacitált, hogy próbáljam ki, milyen frankó, én meg mindig azt válaszoltam neki, hagyja már abba, engem ez egyáltalán nem érdekel. Egyrészt drágállottam, másrészt akkoriban a minősége sem tetszett, túl műanyagnak tűnt. Aztán 2005-ben mégis kipróbáltam egy hátfalat (kölcsönkaptam Bélától egy hétre), borzasztó nehézkesnek tűnt a használata, kábelek, laptop stb. A képek minősége viszont nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Valamivel később kölcsönadta az akkori legjobb hátfalat egy Hasselblad vázzal. Ez még mindig nehézkes volt, de a képminőség már teljesen lenyűgözött, és a digitális világban rejlő rengeteg lehetőség is kezdett kibontakozni előttem. Hamarosan úgy döntöttem, hogy ez lesz az én utam. Technikai vonalon ezt tartom életem legjobb döntésének. A digitális technikára való váltás egyik napról a másikra történt, én egyébként is könnyen lépek túl a megszokott dolgokon, semmilyen technikai kérdésben nem vagyok nehézkes. Folyamatosan lépést tartok az újdonságokkal, jelenleg a 39 Megapixeles Phase One hátfalat használom Hasselblad H1, H2 vázakkal.

– Szükség van erre?

– Mindig nagyon fontosnak tartottam a minőséget. Elképesztő színmélysége, tartalma, részletgazdagsága van ezeknek a képeknek. Olyan ez, mint a kisfilm és egy 4x5-ös síkfilm részletgazdagsága közötti különbség. Digitális fan lettem, annak ellenére, hogy továbbra sem tagadom a hagyományos technika szépségét. Tudok olyanokról, akik saját maguknak továbbra is így fényképeznek. Nekem is vannak terveim – de a napi munkában már elképzelhetetlen lenne a használata. Nincs rá idő, a megrendelő számára is evidencia, hogy rögtön látja az eredményt.

– Mi jellemzi a mai divatfényképezést?

– Hát, nem tudom, hogy van-e erre értelmes válasz. Rengeteg lehetőség és irány létezik benne, és az egymástól teljesen különbözőek is lehetnek nagyon jók. Egyedül azt tartom unalmasnak, ami nem szól semmiről. A különböző jó fotósokat a stílusuk különbözteti meg itt is, és hogy milyen témákat választanak. Szerintem a jó divatfotóknak van témájuk és mondanivalót közvetítenek. És ez a mondanivaló több annál, hogy milyen a képen megjelenő ruha.

A divatfotózásnál a fotós kitalál egy sztorit, egy helyzetet, talán a divatszerkesztővel, stylisttal közösen, és azt álmodja képre. Ezzel ellentétben a reklámban nincsen önálló ötlet, csak önálló megvalósítási lehetőség; persze mindkét téren vannak kivételek. A reklámban az ügyfél valamit el akar adni, és az art directornak ki kell találnia egy jó koncepciót. Az én feladatom az, hogy megvalósítsam, képpé formáljam az elképzelését, úgy, hogy a modell vagy a tárgy szépen, jól, izgalmasan, „valahogyan” nézzen ki. Ez nem jelenti azt, hogy nekem nem kell kreatívnak lennem. A jó reklámképnek az ötleten kívül ezer más összetevője van.

– Van-e olyan tárgy, amit szívesen fotózol?

–A reklámfényképezéshez való alapvető hozzáállásom az, hogy nem szívesen veszek részt benne, mert nem akarom az embereket fogyasztásra kapacitálni, újabban problémásnak érzem, hogy mégis ezt teszem.

Kedvenc tárgyak? Nem, nincsenek. Vannak, akik szeretnek autót vagy üvegtárgyakat fényképezni. Én önmagukban a tárgyakat nem, ezért nem is vagyok tárgyfotós. Ennek ellenére, ha csinálnom kell, élvezem azt is. Igazából mindegy, hogy mit kell fényképezni, mert az ötlet a lényeg, szinte mindent lehet jól és rosszul megoldani. Ha van egy jó ötlet vagy egy erős atmoszféra, érzelmek, akkor ebben is lehet jót alkotni.

– Volt már olyan munkád, amivel megbuktál?

– Hogy valamit visszadobtak volna? Látványos buktám nem volt. Olyan volt, amit magam nem tartottam elég jónak, de talán azt fogadták el simábban. Inkább az szokott előfordulni, hogy én frankónak érzem az anyagot, a megrendelő meg azt mondja, hogy jó, jó, de inkább így kéne vagy úgy kéne. Néha igazuk van, máskor meg nincs, de ők a megrendelők.

Tudatosan keveset dolgozom, nem vállalok el mindent, néha akár komolyabb felkéréseket sem. Reklámban sem, de divatban semmiképpen. Fontos szabálynak érzem, hogy egy bizonyos szintnél lejjebb nem szabad mennem, mert akkor soha nem dolgozhatok ott, ahol szeretnék. Ezek az ilyen-olyan munkák ugyanúgy idő- és energia-igényesek lennének, magamat ismerve ezekbe is ugyanúgy mindent beleadnék, anyagilag viszont nem hoznak annyit, hogy megérné. Ezt az időt a családdal vagy más, komoly munkával is el lehet tölteni. Kiválasztottam néhány divatmagazint, amelyek számomra vállalhatóbbak, és ezeknek fotózom. Van viszont egy lap, aminek nagyon szeretek dolgozni, mert szerintem világszínvonalú, ez a The Room.

– Mikor van időd a saját képeidre?

– Egyre inkább érzem, hogy a reklám és a divat kevés, szükségem van valami másra is. Amikor dolgozom, akkor az adott munka a legfontosabb, abba adok bele mindent maximálisan.

De valójában, az életem szempontjából, az adott munka mégsem olyan lényeges. És elvesz rengeteg időt. Így a lényegtelen miatt sokszor elvész a lényeges. Ezért úgy gondoltam, hogy időt kell szakítanom arra is, ami tényleg értékes nekem. Elkezdtem utazgatni, voltam Kubában, Indiában, Afrikában, és éreztem, mennyire fontos, hogy magamnak fényképezzek. Fontos, hogy megfogalmazzam, elmondjam, milyen vagyok.

A Kieselbach Galéria pár éve elkezdett fényképekkel foglalkozni. Sokak mellett tőlem is kértek képeket. Néhány aukción elég komoly eladásaim voltak, a Polaroid aktom például rekord áron kelt el. (Kérdeztem, ki vette meg, de nem mondták el.) Megtalált a német Lumas galériahálózat, éppen tárgyalunk néhány kubai és indiai fotómról. Fontos lenne, hogy ezen a téren is menedzseljem magam. Látok reális lehetőségeket, de ezekkel sokat kell foglalkozni.

– Újra New York?

– Ennyi évesen már illik reálisnak lenni, pontosan látni, hogy mennyi esélyem van arra, hogy egy New York-i galériában állítsak ki. Ahhoz ott kellene élnem, dolgoznom, nyomulnom. Nem vagyok zseni, akinek a képei előtt az egész világ hasra vágódik. Két út van: vagy zseniális vagy, vagy pedig végigjárod az utat, folyamatosan dolgozni kell, és mellette folyamatosan jelen lenni. Azok, akik a csúcson vannak, szintén nem feltétlenül zsenik, inkább a lehetőségeik voltak jobbak, mint nálunk. Jó, ha az embernek vannak álmai. De ahhoz, hogy boldog legyek, nem feltétlenül kell New Yorkba menni. Ha itthon születik egy jó képanyagom, boldognak érzem magam.

– Hogyan képzeled, mit fogsz csinálni öt év múlva?

– Egészen biztosan fotózni fogok. Semmi máshoz nem értek. Úgy képzelem, egyre inkább építem le a lényegtelent, és fordulok a lényeges felé. Kérdés, hogy akkor mivel keresek pénzt. A legideálisabb az lenne, ha a lényeges és értékes fotózásból meg lehetne élni.