A KUBLIN TESTVÉREK (SZÍNES) FOTÓI

Fotótörténészeink nem kényeztetik el a színes fényképek rajongóit. Ezt ellensúlyozandó, hézagpótlónak és most már sorozatnak is tekinthető cikkeimben korábban bemutattam Dulovits Jenő diáit (Fotóművészet 2002/5–6), Erdődi Mihály erdélyi sorozatát (2005/3–4), Szendrő István (2008/2) és Németh József (2009/1) 1940-es években készített Agfacolor-felvételeit.

A most elmesélni kívánt történet 1942 márciusában kezdődött. Akkor került a közönség elé a Hungaria [Idegenforgalmi] Magazin Kublin Tamás Tavasz ébredése a Bástya-sétányon című színes címlapfotójával.

Mi volt ez a kiadvány? Az 1936 és 1944 között megjelent periodika a Magyar Királyi Államvasutak és az Idegenforgalmi Propaganda Munkaközösség hivatalos folyóirataként 1940-től már havi rendszerességgel látott napvilágot. A Munkaközösséget egyébként az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal, Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatala, Budapest Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottsága és az IBUSZ alapították. Az 1 Pengő 50 fillérbe kerülő kiadványt sokan nem vásárolták meg, hanem utazás közben olvasgatták, a kiadvány ugyanis azzal büszkélkedhetett, hogy: „…egyedül jogosult a MÁV gyorsvonatain való kifüggesztésre.”

A B/4-es méretű, 24 oldal terjedelmű magazin ifj. Kellner Jenő Könyvnyomdájában készült. A karton borítót színes, a húsz oldalas belívet egyszín-nyomással, műnyomó papírra nyomták. A laptulajdonos-főszerkesztőnek, Filotás Lilinek (Tamás Istvánné) a Vörösmarty tér 3.-ban működő szerkesztőségből nem kellett messzire vinnie a nyomdai anyagokat: a magasnyomó kliséket a Dorottya utcában működő Weszely Rt. állította elő.

A Hungaria Magazin tíz megjelent évfolyamának túlnyomó többsége grafikus címlappal és hátsó borítóval jelent meg. Viszonylag ritkán közölt a kiadvány fotós címlapot, ezek közül is kiemelkedik a nagy méretű (kifutó) 1942-es, színes tavaszi kép.

A belső oldalakon három nyelven (magyarul, olaszul és németül) olvasható cikkeket viszont kifejezetten változatos és a kor átlagos képeslapjainál messze jobb minőségű fotóanyag illusztrálta. A címsorok gyakran rajzolt betűkből álltak, egyes illusztrációk 45–55 fokos szögben dőltek, olykor a kép körvonalai ábrát formáztak. A kiadvány mérete rendkívül nagy méretű fotók közlését tette lehetővé, szinte minden lapszámban található néhány 19 x 27 centiméteres, olykor még nagyobb kép. Nyaranta balatoni különszám került az érdeklődő olvasók kezébe. Magyarország turisztikai látnivalóit: barlangokat, fürdőket, tájakat, városokat, ételeket, színházi előadásokat, divatot és évszakokat ábrázoltak a kiadvány fotósai, akik között – a ma már ismeretlennek tűnő nevek mellett – a korszak meghatározó személyiségeit is megtalálhatjuk.

A teljesség igénye nélkül néhány név azok közül, akiket nem kell bemutatni: Vadas Ernő, Haár Ferenc, Seidner Zoltán, Járai Rudolf, Szendrő István, Dulovits Jenő, Lussa Vince, dr. Szentpétery Tibor. A főszerkesztő aszszony nem szűkítette le a közreműködők körét, és gyakran közölt képet Czvek Gyulától, Vajda M. Páltól, Dadi Miklóstól, Wachter Klárától, Szántó Ferenctől, Gruber Ferenctől, a Várkonyi Stúdiótól, Kunfalvi Rezsőtől és az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal, valamint a Műemlékek Országos Bizottsága archívumából. Gyakran olvasható a képaláírásokban az MFI rövidítés. A Magyar Film Iroda sajtó-ügynökségként 1925-től működött, fotó részlegét 1932-től Balogh Rudolf vezette…

Ebben a képfolyamban tűnik fel Kublin Tamás színes címlapja és néhány fekete-fehér belső fotója. Az alkotót az 1940-es Országos Fotókiállításról írt beszámoló szerzője „fiatal kiállítóként” említette.

A Debreceni Fotóklubban tevékenykedő Kublin Tamás néhány munkája szerepelt a korabeli hazai szaksajtóban is. Ezek közül a kutató szeme a Fotóélet kétoldalas, reklámfotó-csendéleteket és montázsokat tartalmazó összeállításán akad meg. Magyarországon a két világháború közötti időszakban a reklámfényképezés területén nem túl sokan működtek. Pécsi József és Németh József ilyen tárgyú könyvét és cikkeit sokan ismerik. (Azt tervezem, hogy Révész–Bíró Imre reklámról szóló kiadványát egy későbbi cikkemben mutatom be.)

Kublin Tamás 1945-ben a romos Budapestet dokumentálta képeivel; de az évtized végén kevesellte az itthoni lehetőségeket, és elhagyta az országot. 1949-től Párizsban és Zürichben élt és fényképezett.

Tavaly szeptemberben láttam Richard Avedon kiállítását és a róla szóló filmet Párizsban. Az angol nyelvű és franciára feliratozott film megtekintése közben sűrűn gondoltam Kublinékra, és nagyon örültem, hogy életük megismerése kapcsán utánanéztem a Harper’s Bazaar történetének, mert így jobban értettem, mit is mesél olyan lelkesen a filmvásznon az amerikai fotóművész.

Kublin Tamás 1951-től a 42 éves korában bekövetkezett haláláig, az 1960-as évek közepéig – ugyanúgy, mint a két fogalomszerűen híres fotós: Munkácsi Márton, és Richard Avedon – a Harper’s Bazaarnak dolgozott.

A legendásnak is nevezhető amerikai divatlapot 1867-ben alapította Fletscher Harper. A folyóirat életében akkor következett be döntő változás, amikor 1913-ban a sajtócézár, Randolph Hearst megvette. A Harper’s Bazaar és az 1892-ben alapított angol Vogue közötti konkurenciaharcból az olvasók is profitáltak. 1932-ben vehették kezükbe az első színes divatfotó-sorozatot (belső oldalakon), majd az első színes címlapot és az első kihajtható dupla oldalt tartalmazó kiadványt.

Ezek az akkor forradalminak számító újdonságok Carmel Snow főszerkesztőhöz és Alexey Brodovitch művészeti vezetőhöz kötődtek. Ők szakítottak a korábban szinte egyeduralkodónak számító festőies fényképészeti (és illusztrációs) stílussal, és teljesen új alapokra helyezték a lap tördelését, tipográfiáját, a közölt fényképek méretét és elhelyezését. A Harper’s Bazaarban 1933 novemberében jelent meg Munkácsi Márton első divatfotó-sorozata, mely nem műteremben, statikus beállításokban, hanem utcán, mozgás közben készült.

Snow és Brodovitch 1957-ig készítették együtt a lapot. A velük való együttműködésbe Kublin Tamás a szó szoros értelmében belevetette magát; az 1960-as évek elején nemritkán repülővel „ruccant át” a lapértekezletre, majd annak végeztével azonnal visszaindult, hogy a megbeszélt sorozatot elkészítse. 1963-tól már zürichi műtermének működtetésére sem volt ideje, csak párizsi atelier-jét használta.

Valahol félúton, egy libbenő szoknya láttán, egy lazán odavetett mondat kimondása, egy fekete selyemkombiné pántjának megigazítása, esetleg filmcsere közben érte az infarktus, mely csak a történet egyik részének vetett véget. Közép-Kelet-Európa túláradó bőséggel ontja a tehetségeket, így – Kublin Tamás minden korábbi berzenkedése ellenére – helyére bátyja, Kublin János lépett.

Nem kimutatható, hogy az 1940-es években Kublin János legalább amatőrfotós szinten foglalkozott-e fényképezéssel. 1946-tól a Magyar Színházban és a Városi Színházban Gazdasági szakemberként dolgozott. 1948-ban Gazdasági igazgatóvá nevezték ki a Fővárosi Népművelési Központba, ahonnan 1951-ben az Állami Faluszínházba helyezték át. Legmagasabb beosztását 1953-ban érte el a Népművelési Minisztériumban. Feleségével, Rév Erzsébettel az Állami Faluszínháznak is nevezett Déryné Színházban ismerkedtek meg. Erzsébet asszony, aki korábban sztepptáncosnőként dolgozott, az 1950-es évek közepén már a József Attila Színházban játszott.

A házaspárnak – akárcsak a hazai értelmiség sok más tagjának – 1956 nyarán nyílt először lehetősége arra, hogy nyugati irányban hagyják el az országot. Kublinék is a Gobbi Hilda szervezte, ezer anekdotában elmesélt bécsi kirándulóhajó utasai voltak – odafelé. Vissza csak huszonöt év múlva jöttek, mert úgy döntöttek, hogy Svájcba utaznak Tamáshoz.

1957-ben Snow és Brodovitch befejezték működésüket a Harper’s Bazaarnál. A kiadó csak 1961-ben, illetve 1963-ban tudta betölteni a főszerkesztői és a művészeti vezetői állást. Valószínűleg éppen ebben az átmeneti időszakban tudott Kub-lin Tamás nagyobb – számára később végzetesnek bizonyuló – sebességre kapcsolni munkáiban, és eléggé el nem ítélhető módon úgy gondolta: nem tud segíteni bátyján és sógornőjén. A munkája és az ahhoz kapcsolódó társasági élet minden percét lekötötte; barátai közé tartozott Marc Chagall, Givenchy és Yves Saint-Laurent.

Kublin János és Erzsébet asszony nehéz időket élt ált Svájcban. Éppen akkor, amikor a napi, filléres gondok már állandósultak, egy kis trafikban alkalmazták őket. Miután minden idejüket ott töltötték, azt tapasztalták: a gyakran visszatérő vevők esetleg igényelnék a fénykép-kidolgozás szolgáltatását is. Először ezzel, majd igazolványkép-készítéssel bővítették tevékenységüket, és a fénykép-kidolgozás mellett lassan a felvételezésbe is beletanultak. Tamás elutasító válasza azonban erre a területre is vonatkozott: úgy vélte, neve olyan jól cseng már a szakmában, hogy egy újabb, más stílusban dolgozó „Fotó Kublin” rontaná az ő reputációját.

A házaspárt az Annabelle magyar származású szerkesztője, Kemény Zoltán segítette ki. Ő adott nekik először megbízást, majd az elkészült sorozatot „Fotó Rév” aláírással közölte. A jövendő kutatóinak nem lesz könnyű dolga. Erzsébet aszszony eleinte valóban csak segédkezett, ami nagyon jót tett a sok szervezéssel, mellékesnek látszó körülménnyel járó modelles fotózásnak. Színésznő lévén ő a női praktikákhoz, sminkekhez, frizurákhoz, beállításokhoz, mozgáshoz jobban is értett, mint férje vagy a pályatársai. Később viszont ő maga is fényképezett önállóan, így ma már nehéz kibogozni, melyik sorozatot ki is készítette valójában.

Bátyja sikere láttán Tamás is beadta a derekát, így 1963-tól már Kublin János is dolgozott a Harper’s Bazaarnak, majd átvette az elárvult zürichi műteremet. Ez a lap azonban már nem volt teljesen azonos azzal a legendás divatmagazinnal, amit Snow, Brodovitch, Munkácsi, Avedon és sokan mások, így Kublin Tamás neve is fémjelzett.

Kublin János és felesége az 1960-as évek közepére úgy beletanultak a divatfotó szakmába, hogy „Gipsy-look” címlapjuk a német kiadás borítóján pontosan olyan, mintha F. C. Gundlach, Keresztes Lajos, Helmut Newton vagy Bert Stern fényképezte volna. A tarkabarka ringyrongyba öltözött, mezítlábas, színes gyöngysorokkal dekorált, az akkortájt épp annyi idős Torday Terire is emlékeztető szőke modellt ábrázoló képből süvítve árad az 1968-as már-és-még-nem hangulat. Egy másik, Hasselbladdal, a zürichi utcán fényképezett sorozat majdnem spontánnak tűnő beállításain nem csak a tökéletes színes technikát, hanem a hamvasan bájos modell természetességét is irigyelhetjük. Nagy élményt jelentett látni Kublin Jánosnak ezeket a 6x6-os, illetve 4x5 inches diapozitívjeit. Az 1970-es évek elején már én is fényképeztem Kodak Ektachrome-X típusú tekercsfilmes diára, így saját tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz volt az árnyékok semleges tónusban tartása, illetve műteremben a többmodelles beállítás megvilágítása. Kublin egyes diáin néhány modell olyan ismerősnek tűnik, hogy a szemlélőnek kínzó déjá vu érzése támad. Nem tudom eldönteni: pontosan ugyanazokat a hölgyeket látom, akiket Irving Penn, Richard Avedon és Norman Parkinson is fényképezett akkortájt, vagy „csak” a smink, az arcforma és a frizura azonos…?

Kublin János az 1980-as évek elején hazalátogatott, és a Magyar Fotográfiai Múzeumban őrzött levélmásolat tanúsága szerint kiállítási lehetőség után érdeklődött. A válasz szerint a Magyar Fotóművészek Szövetsége a KKI Dorottya utcai kiállítóhelységét javasolta, de a tárlat sajnos nem valósult meg.

Erzsébet asszony elhunyta után Kublin János visszaköltözött szülőföldjére, újranősült, és haláláig Hajdúszoboszlón lakott. Ott találkozott ismét egy régi ismerős családdal, Ibosékkal. (A családfőt még a Minisztériumból, az 1950-es évekből ismerte.) Kublin János az azóta már felnőtt ifjabb Ibos Ferencben, a Comp-Press Nyomdaipari Kft. ügyvezető igazgatójában a fényképezéshez értő szomszédra és beszélgetőtársra talált. Ibos úr azóta is őrzi Kublinék emlékét, néhány róluk szóló újságcikket és diapozitívet. (Ezúton köszönjük ezek rendelkezésre bocsátását cikkünk illusztrálásához.)

Az évtizeddel ezelőtti beszélgetések hangulatát és Kublin János sajátos humorát talán az alábbi, lakonikus rövidségű dialógus jellemzi a legjobban:

„János bátyám! Hol lehet most az a Hasselblad fényképezőgép, amit Tamás a párizsi műteremben használt?

Felvitték az amerikaiak a Holdra…”

Fejér Zoltán