NÉMETH JÓZSEF SZÍNES DIÁIRÓL

Tavaly augusztusban, a nyári kánikulában kirázott a hideg. Pontosabban fogalmazva hosszan, nyugodtan és jólesően borzongtam egy közlés meghallgatása után az ismereteim láncolatába történő beillesztéskor rám törő felismerési-megértési-megvilágosodási érzés hatására.

A helyzet bővebb és érthetőbb leírását egy régebbi eseménytől kell kezdenem. 1997. március 17-én magnetofon-interjút készítettem Németh Józseffel a magyar fényképezőgép-gyártás történetéről megírandó könyvemhez. Előtte természetesen újra elolvastam a mesterről már megjelent terjedelmesebb cikkeket, így Végvári Lajos (Fotóművészet 1971), Tőry Klára (Fotóművészet 1977) és Bacskai Sándor (Fotóművészet 1995) írásait. Ezek lényeges részeit több-kevesebb pontossággal meg is jegyeztem.

Az interjú óta készülök arra, hogy megírjam Németh József életrajzát. Ezt az elhatározásomat erősítette az is, hogy Dulovits Jenő biográfiáját (születésének centenáriumán, 2003-ban) sikerült közzétennem, illetve a 2006-os Fotóhónap keretében a HAP Galériában megrendeztem a „magyar forma” című fotótörténeti kiállítást. A tárlaton annak a négy alkotónak (Seidner Zoltán, Bárány Nándor, Dulovits Jenő és Németh József) a munkáit tettem egymás mellé, akik a két háború közötti időszakban nagylá-tószögű objektíves fényképezőgépet használtak művészien kifejező fotóik elkészítéséhez. A képanyag válogatásakor még néhány felmerülő kérdést egyeztetni tudtam Németh Józseffel, aki 2006 nyarán elhunyt. Novemberben már leányától, Németh Andreától vette át Winkler Barnabás, a HAP Galéria tulajdonosa a nagyításokat.

Ez után egy kellemetlen, elhúzódó betegség, majd műtét következett, amit kiheverve Bárány Nándor életrajzát írtam meg. 2008 tavaszán Hans Obival befejeztem a könyv tördelési munkáit, és azóta minden kinyíló folyóiratoldalon vagy könyvlapon Németh József által hátrahagyott jeleket keresek, azaz az életrajzi trilógia harmadik kötetére összpontosítok.

2008 nyarán a Parlamentben halszem-objektíves felvételeket készítettem; ezek közül néhányat már közzé is tettem lapunk hasábjain. Természetesen a fényképezés alatti időt végigbeszélgettem az engem kalauzoló Lukács József főosztályvezető-helyettessel. Már a kijárati kiléptető kapu előtt álltam, amikor megértettem, hogy az általa említett, a „házról” készített, régi színes felvételek nem valamiféle családi házat ábrázoló emlékképek, hanem az Országházról készített fotósorozat részei.

Miközben visszaléptem a beléptető kaputól, gondolataim a néhány perccel korábbi fényképezésről átváltottak egy életrajz megírására készülő fotótörténész adat-emlékeire és egy villanásnyi idő után a Németh-interjúk részleteire. Ekkor jött a hideglelős felismerés, amit rögtön megosztottam az építészeti osztály vezetőjével: azt a diasorozatot, amit ők őriznek és mind a mai napig a helyreállítási-restaurálási munkák segédletéül használnak, Németh József készítette 1944-ben.

A következő alkalommal elvittem Lukács úrnak a Fotóművészet 1995/3–4-es számát, amelyben megjelent Bacskai Sándor Nagyon megszerettem a Leica precizitását és megbízhatóságát című interjúja. A lap 26. oldalán olvashatók az alábbi mondatok: „1944-ben hatszáz színes felvételt készítettem a Parlamentről, minden részletet, szobrot, címert le kellett fényképeznem arra az esetre, ha az épületet károsodás érné. A diapozitíveket levitték egy alagútba a Duna alá; vajon mi történhetett velük?”

Az Országgyűlés Hivatala vezetőjének engedélyével a Műszaki Igazgatóság Építési Osztályán Lukács József úr segítségével több alkalommal átnéztem a jelenleg rendelkezésükre álló diapozitív-sorozatot, melyről sok minden kiderült.

A felvételek kisfilmre, Agfacolor színes diapozitívre készültek és a kor szokásainak megfelelően papír dia maszkba, 5x5 cm-es üveg közé keretezték őket. Körülbelül ötven-ötven bekeretezett diát helyeztek el a fából készült tizenhárom dobozba. A dobozok tetejének belső oldalán lévő papírdarabokon és a diapozitívek közé illesztett cédulákon ceruzás (illetve részben írógéppel írt) feljegyzések, jegyzetek, meghatározások olvashatók. Bár a tizenhárom doboz 650 diát valószínűsítene, a feliratokból és a számozásból arra lehet következtetni, hogy a sorozat eredetileg 624 darabból állt. Az Országgyűlés Hivatala Műszaki Igazgatósága ezek közül a tizenhárom fadobozban jelenleg 569 diát őriz.

A tematikus csoportokba rendezett anyag túlnyomó többsége elfogadhatóan ki- és megvilágított, éles és még a mai követelmények szerint is többé-kevésbé színhelyes. Ilyen módon a dia-együttes betölti hivatását, hatvanöt év elteltével is használni lehet arra, ami miatt elkészítését megrendelték.

A diákat Németh 1944 nyarán és őszén fényképezte; több felvételen látható, hogy a színes üvegablakokat már leszerelték és biztonságba helyezték. (Németh jól tudta, a Parlament szellőzésére épített pince-alagutak egy részét óvóhelynek, illetve raktárnak alakították át az 1940-es évek elején. Ott helyezhették el az általa készített diasorozatot is.) A kupolát övező ablaksor a helyén maradt, így az az ostrom alatt megsemmisült, később mással pótolták. Az eredetiket színesben ma már csak a dia-sorozaton láthatjuk. (A szakemberek természetesen több, ennél kisebb méretű, ma már nem létező részletet is számon tartanak.)

Egyes képeken a csillárok világítanak, másokon nem. A mester vegyesen fényképezett műfény- és napfény színérzékenyítésű anyagra, amit az eltérő színvilágon túl a kontraszt- és fény-árnyék viszonyok is jeleznek. Azokat a szobrokat, amelyek háta mögött az ablakokon beszűrődő külső fény (napfény) kékesen jelentkezik, műfénnyel: lámpákkal vagy magnéziummal, esetleg egyesvakuval világította meg.

Németh Leica III c-jéhez az idő tájt egy 6,3-as fényerejű, 28 mm-es Hektor és egy 3,5/35 mm-es Elmar nagylátószögűt használt. A távolabbi témarészleteket 4-es fényerejű 90 mm-es és 4,5/135-ös telével, valamint a tükörreflex-házzal használható 4,5-ös 200 mm-es Telyttel fényképezte. Birtokolt ugyan egy 2-es fényerejű Summitar, sőt egy 1,5-ös Xenon normál objektívet is, amelyekkel – a mélységélesség feláldozásával – ki tudott exponálni néhány témát, az azonban valószínű, hogy a nagylátószögűvel készített totálokat és a részletfotókat állványról készítette. Jó néhány közismert szobrot viszont csak magas létráról tudott megközelíteni. Jelentős nehézségeket okozhattak továbbá a festmények elé benyúló csillárok, az erős külső ellenfényben álló sötét festmények és a füstarannyal bevont nagy, egyenetlen felületű falak. A mester munkamódszerét kitűnően jellemzi a Könyves Kálmánt ábrázoló freskórészlet két teljesen különböző kivitelű diapozitívje. Az eltérő képkivágású felvételek szemlátomást különböző (színhőmérsékletű) megvilágítással és az azokhoz igazodó filmekre készültek. Feltételezhetjük, hogy az elkészült és kidolgozott tekercseket Németh kiértékelte és az újabb felvételezést a kívánt korrekciónak megfelelően végezte el.

A fennmaradt diapozitívek túlnyomó többsége belső felvétel, amelyeken személyek nem látszanak. Az elmúlt évtizedekben a külső rekonstrukciós munkák tervezéséhez többször használtak fekete-fehér archív fényképeket, illetve korábban könyvekben publikált anyagokat. Németh József színes sorozata az 1990-es évek elején egy nagy méretű, több darabból álló és Zsolnay kerámiákkal díszített bútoregyüttes igényes restaurálásakor vált főszereplővé. A pécsi gyárban őrizték ugyan a bútorokba illesztett kerámiák öntőformáinak, illetve mintarajzainak egy részét, de a színminták már nem álltak rendelkezésre. A restaurátor által más tárgyak segítségével kikövetkeztetett és kialakított színvilág, illetve a korabeli felvételek Németh Agfacolor diapozitívjein elfogadható hasonlóságot, azonosságot mutattak.

Fejér Zoltán