MIT LÁTUNK, FELEIM?

Hogy mit látnak a mi szemeink, nagyon fontos kérdés, de Havadtői Sámuel fotósorozata kapcsán inkább összehasonlításban fogalmazódik meg: mit látnak szemeink André Kertész szemeihez képest? Havadtői Hommage á André Kertész sorozatában a férfitestek képei ugyanis hasonló módon torzultak el, mint 1933-ban a női aktok Kertész Torzulások szériájának fotóin. A kiállítás hosszabb sajtóanyaga ellentmondásos, vagy legalábbis kérdéseket hagy maga után: az egyik bekezdés szerint ezek a férfiaktok éppen abban a torzítós tükörben nyertek új alakot, mint Kertész modelljei (a két művész egyébiránt személyesen is találkozott), egy későbbi bekezdés pedig arról beszél, hogy Havadtői fotóit a hasonló eredmény ellenére egészen más technika, a digitális segítette életre. Nem mintha mindegy lenne, de azért lépjünk tovább, és nézzük, ki mit látott.

Amihez egy rövid kitérőt kell tennünk a digitális világ témakörébe. A virtuális-digitális fogalmak mára éppen úgy az érzékelés (ma lehetséges) módjainak metaforájává váltak, mint anno a gondolkodásé lett a számítógép. Az idei filmszemle egyik rövidfilmes alkotásában, a super-DIGITAL-ban(1) mai világunk s az arra vetett pillantás kritikáját láthatjuk: egy parkban, a szökőkút szélén ücsörgő fiatalember a vízből egy becsomagolt videokamerát halászik ki – készít egy rövid felvételt a mögötte elfutó leányzókról, majd visszatekeri azt. S ahogy a figurák visszafelé mozognak a képernyőn, úgy körülötte is minden hirtelen visszafelé kezd mozogni, ha megállítja, akkor minden megáll. S amikor kitörli, minden törlődik.

A filmecske nem veszi túl komolyan magát, és vidáman példázza, hogy manapság sokszor ami nincs felvéve, lefotózva, levideózva, az nincs is. Ami nem kerül be a virtuális birodalom elvarázsolt kastélyába – ahol bármi bármilyen lehet –, az nem létezik. Ez még biztosan nem így volt Kertész idején, számára tehát a formai játék más, izgalmas dimenziók meghódítása-megvalósítása érdekében történt. A látás viszonylagossága, a nézőponttól, a visszatükröző felülettől, azaz a hordozótól függő KÉPünk problematikái például akár mind szerepelhettek a felvetülő kérdések között. És ezeken keresztül az aktkép megújításának egyik útja is feltárult – éppen erre kérte meg ugyanis a Sourire („Mosoly”) című francia magazin főszerkesztője Kertészt, aki a Torzulásokkal ennek a megrendelésnek tett eleget 1933-ban. Már korábban is érdekelték a torzítótükör adta lehetőségek; itt kihasználhatta, kiélvezhette, hosszan tanulmányozhatta ennek természetét.(2) Így készült aktképei mintha olyan festmények lennének, ahol a vászonról egészen váratlanul és sokféle módon elkezdett volna lefolyni a festék. A formai játéktól a „szépség nézőpont kérdése” állításon keresztül filozofikus síkokig vezethet a sorozat értelmezése. Gondolatainkban éppen ennyire képlékeny minden, éber vagy valódi álmainkban, vágyainkban minden lehet ugyanebből a nyújtható, alakítható matériából. Hogy a fotó belső képek kivetülése is lehet, azaz a valóság rögzítésétől független, autonóm médium, az 1933-ra valószínűleg kiderült, a dada és a szürrealisták például biztosan dolgoztak az ügyön. Hans Belting egyik alaptézise pedig a KÉPpel kapcsolatban éppen az, hogy valódi vagy inkább végső hordozója maga az ember.(3)

Vélhetően az egyik legfontosabb képünk a saját tükörképünk.(4) Így a torzítós tükör éppen legérzékenyebb pontunkon talál el bennünket. Hogy mire gondolok: lehet, hogy ha Narcissus egy ilyen tükörbe nézett volna, akkor nincs az egész cécó a tükörképe körül. És persze, kevesebbek lennénk egy archetípussal. Ha kivesszük az elérhetetlenséget és a vágyat a történetből, a saját tükörképünkkel való szoros ismeretség és annak (legalább) bizonyos szintű kontrollálása mindannyiunknak létkérdés. Nem, ez most nem túlzás: létezésünkkel van kapcsolatban. A tükörben ugyanis az a látvány tárul elénk, amelyet a Másik láthat rólunk. A ránk vetülő tekintetben vagyunk ilyenek, amely tekintet Sartre és Lacan elméletei óta létünk alapjaként van számon tartva.(5) Sartre óta nem gondoljuk, hogy „gondolkodunk, tehát vagyunk”, azaz, hogy a világ középpontjai lennénk.(6) A Másik tekintete éppen úgy a látómező (a világ) része, s ha én látható vagyok másvalaki által, akkor én magam nem lehetek ennek a mezőnek az origója. Lacannál belsővé válik a tekintet, amely szerinte „mások jelenléte, mint olyan”, azaz a sartre-i „látnak, tehát létezem” kiegészül az „én olyan vagyok, amilyen a belső képem arról, hogy ti milyennek láttok”-kal.(7) A Másik ránk vetett tekintetének fényében nyerünk alakot – ezt a gondolatot folytatják a személyközi én elméletei is, amelyek szerint az én(kép) személyek közötti interakciók eredményeként jön létre és fejlődik. Ezen elméletek egyik legfontosabb ága a szimbolikus interakcionizmus, amelynek két kulcsfogalma a „tükrözött én” (looking glass self) és az „általános másik” (generalized other). Az előbbi szerint az én nem más, mint arra vonatkozó elképzeléseink összessége, hogy mások mit gondolnak rólunk, illetve, nem konkrét másik személyek, hanem egy (belőlük öszszegyúrt) általános másik nézőpontjából látjuk magunkat.(8) Belül. Mégis, mennyire kötődünk ennek külső megfelelőjéhez! És mennyit, de mennyit dolgozunk azon, hogy a kettő összhangba kerüljön…

Az emberi test alapformáinak szétesésének nem csak az énképhez, az önismerethez van köze. Humor és nemtetszés forrása is lehet – az előbbi lép működésbe például, amikor valaki váratlanul megbotlik, és bénán hadonászva hasra esik. Az utóbbira tudunk elég példát magunktól is. És más tét is rakódik rá, ijesztő is az ilyen látvány: mintha azt bizonyítaná, hogy az oly nagyon fontos kontúrjaink egyszerűen csak úgy szétcsúszhatnak… de akkor mi tart össze minket?

Havadtői fotósorozata kapcsán még egy aspektust nem részleteztünk: a tényt, hogy az ő képein férfi szerepel. Mintha a tükörben a férfi nővé változna… A két szembeállított sorozat akár így is egymásra vonatkoztatható. A férfi modell valóban modell lehet, tehát szintén szép test deformálása történik. Mintha kicsit a Kertész sorozatától eltelt évek emancipációs vívmányainak is illusztrációja lenne a tény, hogy férfit látunk. Érdekes, hogy az egyenlőség (általában véve, nem Havadtőin szeretném ezt számon kérni) ezek szerint az, hogy a férfiak is legyenek nézegethetőek, tét nélkül kukkolhatóak. Az nem opció, hogy senkit nem vetkőztetünk le? Ez nem lényegtelen kérdés. Kertész fotóin van, hogy párban szerepelnek a modellek – itt mintha egyedül lenne az úriember, csak a képi játék miatt tűnik úgy, hogy ketten ölelkeznek, vagy éppen vágyakozva néznek egymásra – mint valaha, a kezdet kezdetén Narcissus a tükörképére. Hogy mindez mennyiben kelt homoerotikus képzeteket, azt mindenki maga döntheti el.

Narcissus olthatatlan vágyat érzett a tükörképe iránt, más a tükröt faggatta a végső igazságért, megint más a világra vetett pillantásunk által felfogott látvány illuzórikus és illékony mivoltát példázta a tükörrel. Két fotós pedig egészen egyértelmű eszközként használta, hogy az éppen általuk rögzített valóságról határozottan állítsák, hogy álomszerű, képlékeny és változó.

Somogyi Zsófia

Jegyzetek

A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai-ösztöndíjasa.

(1) Madarász István filmje.

(2) A mű történetének forrása: Wagner István: Debreceni tárlat a Distortion fotósorozatából. Letöltés ideje: 2009. 02. 03.

(3) Ld.: Hans Belting: Kép-antropológia. Kijárat Kiadó Budapest, 2001.

(4) Legalábbis a „nyugati civilizációban”.

(5) Többek között, de az egyéb, pl. hatalmi aspektusok most nem érdekesek a számunkra.

(6) Almási Miklós: A szabadság kézikönyve. Mozgó Világ, 2008. március. Letöltés ideje: 2008. 10. 31.

(7) Idézet: Kaja Silverman: Fassbinder és Lacan. A tekintet, a nézés és a képmás újragondolása. Magyar megjelenés: Enigma 41., 2004. 61–85. o. Fordította: Kis Anna., 66. o.; A bekezdésben szereplőkhöz ld. pl.: Norman Bryson: A tekintet a kiterjesztett mezőben. Magyar megjelenés: Enigma 41., 2004., 48–60. o. Fordította: Végső Roland.; Hárs György Péter: Me-dusa tükre eltörött. Ferenczi Sándor: Napló. Buksz, 10. évf. 1. szám. 1998. tavasz.; Jacques Lacan: A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra. In: Thalassa, 1993/2. 5–11. o.; Kaja Silverman: A tekintet. Kamera és szem. Metropolis, 1999/2. Letöltés ideje: 2008. 11. 30.; uő.: A tekintet. A tekintet és a kamera. Metropolis, 1999/2. Letöltés ideje: 2008. 11. 30.

(8) Tókos Katalin: A serdülőkori önismeret az elméleti és empirikus kutatások tükrében – pedagógiai megközelítésben. Eredeti megjelenés: Új Pedagógiai Szemle, 2005/10. 42–60. o. Letöltés ideje: 2008. 12. 29.