MINDIG ELÉGGÉ NYÜZSGŐ TÍPUS VOLTAM

– 1925-ben, Marosvásárhelyt születtem. Édesapám dr. Farkas Róbert ügyvéd és felső kereskedelmi iskolai tanár volt. Édesanyámnak, Bán Erzsébetnek két diplomája volt, tanárnői és énekművészi, mindkettőt Budapesten, a Zeneművészeti Főiskolán szerezte. 1943-ban érettségiztem a vásárhelyi református kollégiumban, ugyanott, ahol annak idején az apám is tizenkét évig tanult. Általában a művészetek vonzottak, anyámtól jó hallást örököltem. Kölyökkorom óta rendszeresen sportoltam: úsztam, korcsolyáztam, síeltem, aztán versenyszerűen eveztem, még az után is, hogy az érettségi után, 1943 őszén, Budapestre költöztem. Anyám minden rokona itt élt, és mivel azt terveztem, hogy a Műegyetemen tanulok tovább, a családi tanács úgy döntött, hogy jöjjek ide. A szüleim Marosvásárhelyen maradtak, 1944-ben deportálták és megölték őket. Apám az első világháborúban századosi rangban szolgált, előbb az orosz fronton, azután a vásárhelyi hadifogolytábor parancsnoka volt. Kitüntetéseket kapott. A román megszállás után annak a Maros-Torda és Beszterce-Naszód megyei bizottságnak volt a titkára, amelyik azt ellenőrizte, hogy a románok betartják-e a kisebbségeket megillető jogokat. Emiatt a románok letartóztatták, és Kolozsváron hadbíróság elé állították. A zsidótörvények idején ezeknek a tetteinek köszönhette, hogy nem zárták ki az ügyvédi kamarából, és kivételezettnek nyilvánították. A város és a környéke zsidóit két szerelvényben szállították el, az egyik a főpályaudvarról indult, a másik a „kisállomásról”. Amikor a kivételezettséget megállapító határozat egy kicsit megkésve megérkezett, a vásárhelyi rendőrkapitány, Oroszlán bácsi, zömök, vérmes, nagy bajuszú ember, a pályaudvaron végigment a szerelvény mellett, apám nevét kiabálva, de nem kapott választ. Apámékat a „kisállomásról” vitték el.

A húgomat is elvitték, de ő fiatal volt, stramm, egy csehországi bombagyárba vitték dolgozni, és megúszta. Röviden elmondta, amit a szüleink sorsáról tudott, azután soha többé nem beszéltünk erről.

– Erdélyi Lajos fotóművész is Marosvásárhelyről származik…

– Igen, jól ismerem őt, a húgom osztálytársa volt. A városra nem tudok jobb kifejezést mondani, mint azt, hogy gyöngyszem. Rendkívül kulturált város volt, egy igen jól szituált, gazdaságilag stabil polgársággal. A negyvenes években kilencvenöt százalékban magyarok lakták, a románok aránya elenyésző volt, azzal együtt, hogy nekem is a román a második anyanyelvem, mert az elemiben és a líceum első éveiben még azon a nyelven folyt az oktatás.

– Önnel mi történt 44-ben?

– Munkaszolgálatos voltam. Egy vatikáni védettséget élvező, különleges, kiemelt státusú századhoz kerültem, az egyetlenhez, amelyik a maga kreálta egyenruhát hordhatta és rendes honvédsapkát kapott. Gyorsan riadóztatható légoltalmi század volt, a bombázások utáni romeltakarítás volt a feladatunk. Novemberben bevagoníroztak és nyugat felé vittek bennünket. Fertőrákoson tankelhárító árkokat ástunk, több ezren, az oroszoknak két napba telt, hogy leküzdjék, az egyik napon beletoltak néhány kilőtt páncélost, és azokon hajtottak át, a másik nap pedig azért kellett, hogy jól kiröhöghessék magukat a védelmi rendszeren.

1945. március végén, néhány napi gyalogmenet után, az egész század Mauthausenbe került. Onnan a front közeledtével ezerötszáz fős csoportokat indítottak tovább a gunskircheni táborba, az úton a foglyoknak körülbelül az egyharmadát lelőtték, Gunskirchenben további negyven-ötven százalékos veszteség volt, főleg az éhezés miatt. Május 8-án szabadítottak fel az amerikaiak. Welsbe, a volt hegyivadász-laktanyába kerültünk, ahol szintén sokan belehaltak a tífuszba, a vérhasba, abba, hogy a hosszú éhezés után hirtelen rávetették magukat az ételre. Én is átestem egy könynyebb lefolyású tífuszon, két-három napig tartott.

– Hazament Marosvásárhelyre?

– Előbb a húgom is, én is Budapestre jöttünk, és 45 őszén vagy telén mentünk haza, megnézni, hogy mi maradt. Tavasszal visszajöttünk Pestre.

Másfél évig jártam a Műegyetemre. Akkor felébredt bennem az önkritika (egyébként nem ez a legerősebb oldalam), és rá kellett jönnöm, hogy hiába szeretem a művészettörténetet, ha az ábrázoló geometria annyira távol áll tőlem, hogy már az első évben sem tudtam a professzori aláírást megszerezni. Éreztem, hogy nem sok keresnivalóm van ott.

Akkoriban még éltek a nagy portréfotósok: Várkonyi László, Kálmán Béla, Inkey Tibor, Angelo, Reismann Marian. Ennek a szakmának a kevésbé ismert, de szintén rendkívül tehetséges tagja volt Csanádiné Heidelberg Klára. Az utcán sétálgatva mindig megbámultam a műterme kirakatát, nagyon tetszettek a portréi, és egyszer, valamikor 1947-ben, fogtam magam, és becsöngettem hozzá (magam sem értem, honnan vettem hozzá a bátorságot), hogy szeretném megtanulni a fényképész szakmát. Enyhén szólva is meglepődött, de másnap felvett tanoncnak.

– Hol volt a műterem?

– A Szervita téren, abban az épületben, ahol ma a Rózsavölgyi Zeneműbolt van. Kisebb műterem volt, és csak ketten dolgoztunk nála, a segédet Andreának hívták, sajnos a vezetéknevére már nem emlékszem. Megtanultam előhívni, nagyítógépet kezelni, másolni, pozitív képet, sőt negatívot retusálni, ezt mind elsajátítottam, bár a tudást soha többé nem hasznosítottam. Annak rendje és módja szerint letöltöttem a tanulóidőmet, emellett tanonciskolába is jártam, ahol Sevcsik Jenő tanár úr tanított a szakma csínjára-bínjára.

1948-ban, a műtermek államosítása után, megalakult a Fényképész Szövetkezet, amelyik szinte kizárólag gyermekportrékkal foglalkozott, illetve a Fotó Kisipari Termelőszövetkezet, amelyik inkább riport feladatokat vállalt; én ez utóbbiba léptem be, Heidelberg Klárával együtt, annak ellenére, hogy korábban portréfotózást vállaltunk. A szövetkezetben a magyar fotográfia krémjével dolgoztunk együtt, Seidner Zoltánnal, Járai Rudolffal, Csörgeő Tiborral, Gink Károllyal vagy a fiatal Horling Róberttel.

– Tegyük hozzá, hogy mindannyian kényszerből léptek be. Heidelberget megviselte az államosítás?

– Nem különösebben. Az emlékeim szerint Várkonyi Lász-lót viselte meg a legjobban, meg persze Vadas Ernőt, akinél eléggé gorombán zajlott le a procedúra. Heidelbergnél nem annyira, és különben is nyugodt, kiegyensúlyozott természete volt. A szövetkezet meg-igényelt egy többszobás lakást a Szt. István körút és a Visegrádi utca sarkán, megkaptuk, ott volt a műterem, onnan jártunk ki riportokra.

– Nem volt nehéz a portréfotózásról riporteri munkákra átállni?

– Nem. Mindig eléggé nyüzsgő típus voltam, például a Heidelberg Kláránál töltött tanoncidő alatt is híres színésznőket kerestem meg és cipeltem el a műterembe, hogy a róluk készült portrékkal színesítsük a kirakatot. Szerettem a portréfotózást, de egy idő után mozgalmasabb munkákra vágytam, az egy helyben ülés nem az én műfajom. Várkonyi és Horvát Tamás, a szövetkezet elnöke sok mindenre tanított, elsősorban színházi fotografálásra, szerencsémre elég alaposan. A bemutatók úgynevezett fényképezéses főpróbáira általában Horvát Tamással ketten mentünk fényképezni – ő fotografált, én tartottam a lámpát, más néven én voltam a világosítója. Természetesen nem a mai, hanem az akkori felfogás szerint dolgoztunk, azaz beállított jeleneteket fotóztunk, technikailag nem is lett volna másra lehetőség.

– Milyen fotós volt Horvát Tamás?

– Közepes. Másként mondom: tisztességes, becsületes, jó iparosmunkákat csinált, de neki magának sem voltak soha művészi ambíciói.

– És milyen kolléga?

– Nagyon érdekes volt a helyzet, bent a szövetkezetben nem egyszer marakodtunk, de a hétvégéken teljes volt a béke, ugyanis együtt jártunk evezni. A túraevezést nagyon szerettem, aztán versenyszerűen is eveztem a Statisztikában, később a Bp. Honvédban. Gyakran ebédeltem együtt Puskás Öcsivel és a többiekkel. Ez már nem a szövetkezet, hanem a Magyar Fotó Állami Vállalat idejében volt; délutánonként fel voltam mentve a munka alól, és edzésre jártam a Margitszigetre. Kis növésű voltam, de elég erős. Egyszer Horvát Tamás azt mond-ta, vigyem be hozzá Horlingot, beszélni akar vele. Horling körülbelül százkilós volt, az Újpestben vízipólózott, de én a vállamra vettem, úgy vittem be az irodába. A „produkció” pár pillanatig tartott, de Horvát arcát soha nem felejtem el.

– Több volt munkatársa is nehéz emberként jellemzi Horvátot.

– Rámenős ember volt, ennek következtében kemény kézzel irányított, és keresztülvitte azt, amit helyesnek gondolt. De nem emlékszem rá, hogy a szövetkezetnél bárkivel is komolyabb konfliktusa lett volna. Nem volt karrierista, ezt ma is nyugodt szívvel állítom. Őszintén, lelkesen elkötelezett híve volt a politikai rendszernek. Ez a hite egy kicsit megrendült, amikor egy május elsejét fényképeztünk a SZOT-székház tetejéről, és elvitt bennünket az ávó, kitörhetett rajtuk a szuper éberség, nehogy előnytelen szögből fény-képezzük Rákosi elvtársat. Jó, estére mindkettőnket kiengedtek, de az, hogy mindez megtörtént, őt mélyen sértette, amíg én nevettem az egészen. Kapott egy embert a nyakába, egy volt fotókereskedőt, akiről tudtuk, hogy az ÁVH beépített embere; illetve én csak később tudtam meg, de Horvátnak sejtenie kellett, hogy az az ember miért került oda. Egy Szabad Nép félóra alkalmából valaki egy közismert angol szót nagyon primitíven ejtett ki. Én meg kijavítottam. Később visszahallottam, az az illető azt mondta Horvátnak, hogy az imperialisták nyelvét propagálom. Ugyanakkor az apportként behozott kisfilmes gépét, de nem valami vacakot, hanem komoly kamerát, Leicát vagy talán Contaxot, ideadta nekem, hogy azzal dolgozzak. Más kérdés, hogy az egész szakma Rolleiflexszel, nagyfilmre fényképezett.

– Azt mondta, többször is marakodtak Horvát Tamással. Miken?

– Például nagyon fiatalnak tartott, emiatt nagyon kis fizetést adott. Azzal érvelt, hogy frissen kerültem a szakmába, a béremet is eszerint állapítja meg. Ezt méltánytalannak tartottam, hiszen gyorsan tanultam, nagy kedvvel dolgoztam, egyre tűrhetőbb képeket produkáltam. Azt hiszem, elvben igazam volt, a hangvételt tekintve nem nagyon, mert pukkancs voltam és goromba. De szakmai dolgokban soha nem vitáztunk, elismerte a képességeimet, úgyhogy hamar elérkezett az idő, hogy önállóan mehettem színházat fényképezni. Egyrészt megbízott bennem, másrészt neki is kényelmesebb volt, hiszen rengeteg más, adminisztratív teendőt is el kellett látnia. Harmadrészt, belőle teljesen hiányzott a szakmai féltékenység, ami sokakban megvolt.

– Ki meózta vagy értékelte a képeket?

– Szinte egyértelműen ő. Értett hozzá, szakmai tudással és jó ízléssel rendelkezett, kitűnő képszerkesztő lehetett volna belőle. Ha azt mondta egy képemre, hogy jó, akkor mérget vehettem rá, hogy valóban az. Szakmailag elég szép eredményeim voltak. Később, már a Magyar Fotónál, előfordult, hogy a Nemzeti Színház a délelőtti fotós főpróbáját délutánra halasztotta, mert csak akkorra értem vissza Pécsről, ahová szintén színházi munka miatt kellett elutaznom; természetesen ez rettentő jól esett. Annak dacára, hogy a Nem-zeti színészei elátkoztak az elrontott délutáni pihenőjükért. Az összes nagy színházban dolgoztam, de elsősorban a Nemzetibe szerettem menni, főleg a főtitkár, Magyar Bálint (a volt kulturális miniszter apja) miatt, aki rendkívüli ember volt. A mai idősebb színészgeneráció tagjait, akikkel ma is jóban vagyok, szintén azokban az években ismertem meg.

– Kikkel volt a legjobb viszonyban?

– Sinkovits Imrével, Básti Lajossal, Raksányi Gellérttel. Velük az előadások után is elmentünk még sétálni; Raksányi Kutyunak az volt a mániája, hogy a vállára vett és úgy vitt az utcán. Básti Lalával meg azért kellett vigyázni, mert ha ivott, verekedett; és nagyon erős volt. Imre volt a legrendesebb, nyugodt, kiegyensúlyozott fiú, egy darabig sétáltunk, utána ment haza a feleségéhez. Összebarátkoztam a főiskolás Kern Andrással, Lukács Sándorral. Ruttkai Évával is nagyon jóban voltam, Latinovitscsal nem annyira, tartottam tőle. Ha ivott, elviselhetetlen volt. Az élő fába is belekötött.

– Csinált-e maszek képeket is a kötelező feladatokon kívül?

– Nem foglalkoztam ilyennel, mert nagyon erős volt a kontroll, legálisan nem lehetett mellékesre szert tenni. Én pedig betegesen törvénytisztelő ember voltam. A Magyar Fotónál kockára számoltatták el a riportereket. Rajtam kívül szinte mindenki megőrzött magának egy-két felvételt. Én nem. Így tűnt el a teljes Kassák-anyagom a hatvanas években, a Hírlapkiadó Vállalatnál; én fényképeztem őt utoljára, és a Kassák Múzeum elég szép pénzt kínált a sorozatért. Akkor tudtam meg, hogy semmi nem maradt meg, mert a Hírlapkiadó, mások pótolhatatlan felvételeivel együtt, az egészet kidobta a szemétbe.

– Fotózott-e a forradalom alatt?

– Nagyon kevesen voltunk az utcán. Érdekes módon, a szerkesztőségbe többen is bementünk dolgozni, de az utcára nem nagyon mentünk ki. Én is csak akkor mentem ki, amikor október 25-én hírt kaptunk arról, hogy Gárdos Pétert lelőtték a Kossuth téren. Ő jóval fiatalabb volt, mint én, húsz év körüli, kezdő riporter. Azt hiszem, Busztin Lívia mondta azt, hogy én amúgy is olyan vagány fiú vagyok, menjek el és nézzem meg, mi történt vele, de nagyon vigyázzak magamra. Elmentem a Parlamenthez. A 2-es villamos megállójánál van egy rézsű, szegény Gárdos ott feküdt, másokkal együtt, messziről látszott, hogy halott. A mostani metrólejáróhoz behúzódott emberektől megtudtam, hogy a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lőtték őket, és olyan mészárszék volt, hogy azt még a tüntetőkkel nem barátkozó oroszok is megelégelték, és tankkal visszalőttek.

– Dolgozni ment oda?

– Azt hiszem, igen. Úgy emlékszem, hogy nem láttam nála kamerát, de majdnem száz százalékig biztos vagyok abban, hogy fényképezett. Máskülönben miért ment volna oda?

– Ön akkor, a Kossuth téren sem fényképezett?

– Nem, visszaindultam az MTI-be. Ahogy átvágtam az úttesten a Földművelésügyi Minisztérium felé, a pártközpont irányából, ami a Nádor utcában volt, egy matrózegyenruhás fegyveres odapörkölt. Lelőhetett volna, mint egy nyulat, de nem tette, elém lőtt, és ahogy a golyók pattogtak előttem, bevillant, hogy olyan a hangjuk, mintha egy cipőkrémes doboz tetejét ütögetnénk. Mondom, simán lelőhetett volna, de ő csak figyelmeztetni akart, hogy gyorsan tűnjek a fenébe. Akkor még jól gyorsultam, berohantam az árkádok alá.

Otthonról felhívtam Barcs Sándor MTI-igazgatót, és kérdeztem, mi legyen, menjek-e az ut-cára fényképezni, erre azt mondta, inkább maradjak veszteg.

– Október végén Bécsbe utazott. Elmesélné-e, hogyan?

– A Távirati Irodának szerződéses kötelezettségei voltak a külföldi hírügynökségekkel szem-ben. A szerkesztőségben öszszeállítottak egy talán tíz-tizenöt képből álló szériát a forradalom alatt készült képekből. Emlékszem, köztük volt Hollänzer Béla Maléter-portréja, amolyan igazi műszaki fotó volt. Ezt a sorozatot tíz példányban lenagyították és becsomagolták, hogy majd ezeket kapja meg az AFP, a Reuters és a többi ügynökség. De a posta nem működött, vonatok sem jártak. Én korábban már kétszer is voltam Bécsben, ezért nekem kellett kivinnem a sorozatokat, ott már biztosan könnyebb lesz szétosztani őket. Heller Andor, a színes labor vezetője, nem sokkal előtte több hetes tanulmányúton volt a belgiumi Gevaert vállalatnál, és vett magának egy angol autót, elég olcsón, mivel jobbkormányos volt. Ezzel az autóval mentünk ki Bécsbe, hivatalos szolgálati útlevéllel. Heller nem sokkal előtte tanult meg vezetni, persze nem jobbkormányos autón – álmomban ne jöjjön elő az az út! De nem engedte meg, hogy én vezessek, pedig akkor már nyolc éve letettem a sofőrvizsgát. A Magyar Fotónál, hála a bürokráciának, egy autóval több volt, mint sofőri státus. Megszereztem a hivatásos jogosítványt, és az egyetlen civil voltam, aki állami kocsit vezettem, Steyr 220-at, meg Adler Juniort, annak csak „madzagféke” volt. Egyszer Ginkkel azzal mentünk Galgahévízre, és akkora ködben jöttünk haza, hogy Karcsinak a kocsi előtt kellett gyalogolnia, hogy nézze az utat, én meg lépésben követtem.

Bécsben az ügynökségeknek szétosztottuk a tíz-tizenöt képből álló sorozatokat. Az utasítás része volt, hogy egy szériát tartsunk meg magunknak, adjuk el, és abból a pénzből éljünk, amíg kint vagyunk. Fogalmam sincs, mi történt azzal. Heller eltűnt, később Washingtonban bukkant fel. Mivel már harmadszor jártam Bécsben, voltak bizonyos nexusaim, volt egy albérletem, és bejárogattam az osztrák újságíró szövetségbe.

– Milyen munkák miatt járt korábban kétszer is Bécsben?

– Először a Gobbi Hilda által szervezett színészhajót kísértem el. Másodszor Simon Wie-senthalt, a híres nácivadászt kellett fényképeznem. Mivel nem csupán a munka miatt, hanem magánemberként is érdekelt, interjút is kértem tőle, de fogalmam sincs, hol lehet.

56 novemberében a Kärntnerstrassén több magyar szót lehetett hallani, mint németet, csomó ismerőssel, volt kollégával találkoztam, Munk Tamással és Sa-mai Antóniával, Teplitzky Évával, Várkonyival, Hollänzerrel. A húgom is akkor jött ki a férjével, akinek néhány rokona Kanadában élt. Egy-két nexusommal kanadai bevándorlási papírokat intéztünk, nagyobb tételben. Amikor elindult a repülő, az utasok fele az én protezsém volt. Montrealba mentünk, de én 58 tavaszán hazajöttem, azt az országot nem nekem találták ki. Eleinte fényképészként próbálkoztam elhelyezkedni, de teljesen kilátástalan volt. Okosan mondta az egyik kanadai ismerősöm, hogy az, aki valamikor egy szakma tisztje volt, nehezen kezdi újra közlegényként. Elmentem egy milliomoshoz sofőrnek, majd önállósítottam magam és taxisofőr lettem, elég jól kerestem.

– Miért jött haza?

– Eleinte szinte tűrhetetlen volt a honvágyam, később már nem annyira, de az életformát nem tudtam megszokni. Ridegnek, hidegnek találtam, a város sokkal kevésbé volt internacionális, mint ma, mindenre rányom-ta a bélyegét a francia nacionalizmus. A kinti magyarságon belül is megvoltak a vallási és társadalmi kasztok, a negyvenötös nyilas, a negyvennyolcas polgári és az ötvenhatos, szocializmussal „fertőzött” emigráció nem is érintkezett egymással.

– A hazatérése után békén hagyták vagy megbüntették?

– A hazatérésem viszonylag nagy port vert fel, mivel szakmai körökben eléggé ismert volt a nevem. A washingtoni magyar nagykövetség által kiállított, teljes amnesztiát jelentő hivatalos okirattal jöttem haza. Egy idő után mégis megpróbáltak elővenni, elég csúnya dolgok történtek. Egy-két civil barátom kiokított, hogyan viselkedjek, úgyhogy ha a rendőrségen üvöltöttek velem, én ugyanúgy visszaüvöltöttem. Egy nap berendeltek a jegyzőkönyveket aláírni, nem írtam alá, erre békén hagytak, többé nem láttam őket.

Évekkel később a kihallgatásomat vezető és az egész ügyet szándékosan felpörgető alezredes valamilyen szövetkezetben dolgozott, a kihallgató százados pedig a szövetkezeti lapnál volt slapaj, ő mondta el, hogy a volt ávósok felsőbb utasításra akartak ügyet kreálni az esetemből, amit Kádár Jánosné hiúsított meg. Valószínűleg azért, mert amikor Dallos Ágnest, az ultrabalos Magyar Fotó-vezetőt meg kellett fúrni, hogy az MTI-vel való fúzió létrejöhessen, én voltam az egyik segítője. A hazatértem után hosszú ideig nem állt velem szóba, nagyon haragudott rám, mert személyesen ő adta a kezembe a szolgálati útlevelet, amikor 56. október végén Bécsbe kellett mennem. Úgy érezte, hogy cserbenhagytam, pedig én akkor nem nagyon tehettem mást, mint hogy elmentem Kanadába a húgomékkal.

1962-ben, már a Tükör fotósaként, a hazajövetelem utáni első riportomra mentem. Nyikita Szergejevics Hruscsov ellátogatott az Egyesült Izzóba, néhány fotóriporter is ott koccintgatott, engem is beengedtek, Mária néni meglátott, rám emelte a poharát, én meg rettentő boldog voltam, hogy minden meg van bo-csájtva.

– Milyen fúrásra utalt az imént?

– A Magyar Fotó Állami Vállalat vezetője, Dallos Ágnes, tudtommal egy Svájcban élő nagykereskedőnek volt a lánya. Nagyon értelmes volt, de a származása miatti kompenzálásban időnként odáig ment, hogy például felbontotta mások leveleit. Ahhoz, hogy a fúzió létrejöhessen, félre kellett állítani, mert minden követ megmozgatva küz-dött az egyesülés ellen, hogy megmaradhasson igazgatónak.

– Kádárnénak volt szerepe az ügyben?

– Volt, mégpedig pozitív. Dallosné ultrabalosságát keményen ki kellett domborítani, és ebben közreműködött az akkori főszerkesztő, Szegedi Emil, akit egyébként a Népszabadságtól tettek át, fegyelmi úton. Az Irodalmi Újságban megjelent egy híressé lett Háy Gyula-cikk, a „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?” Szegedi írt egy beszédet, annak meg az volt a címe, hogy „Miért nem szeretem Kucsera elvtársnőt?”, és a vállalati gyűlésen Samai Antóniával felolvastatta. Mások is nekimentek Dallosnak, én is, mindezt már a gyűlés előtt megbeszéltük. Mindenkinek elege volt abból a rettenetesen merev, a legszemélyesebb magánéletben turkáló magatartásból. Kádárné egy szót sem szólt, csak jegyzetelt.

– Meddig dolgozott az MTI-nél?

– 1956. október 28-ig.

– Hát Kanadából hazajövet nem ment vissza dolgozni?

– Nem mehettem. Boldogan visszavettek volna, de a rendelet szerint nem dolgozhattam kormányszervnél. Büntetésből a Fővárosi Fotó Vállalathoz kerültem, ám életemben nem volt még olyan jó dolgom, mint akkor. Legalább fél tucat színházat magammal vittem, meg a három-négy legnagyobb divatcéget, többek között az Állami Divat Intézetet, a Rotschild Klárit. Az MTI hoppon maradt, a színházi és divatképek nagy részét a Főfotó szállította nekik. Vicces helyzet volt. A munkám mellett állandóan külsőztem a Nők Lapjának, azután 1962-ben megalakult a Tükör című hetilap, olyan fotósokkal, mint Reismann János és Szalay Zoltán, és engem is áthívtak oda. Főleg kulturális témákat fotóztam, a hírképeket nem annyira kedveltem, bár elég sokat kellett csinálnom. Nemrég a kezembe került egy fénykép, Farkas Mihály köszönti Nagy Imrét az ötvenedik születésnapján. A fültanúja voltam annak, hogy Farkas Mihály azt mondta Nagy Imrének, milyen csodálatos dolog, hogy ő a miniszterelnök, megszűnt a csengőfrász. Darabos Ivánnal, az Elnöki Tanács titkárával egymásra néztünk, aztán a plafonra, hogy nem szakad-e le.

– A Tükörnél mi volt a szisztéma: a kéziratokhoz kerestek illusztrációt?

– Néha igen, máskor viszont még a kézirat megszületése előtt, a szerzővel közösen mentünk el megcsinálni az anyagot. Én a legtöbb kollégámmal ellentétben nem tettem le albumot az asztalra. Az egyik legnagyobb hibám, hogy rettenetesen lusta vagyok. Egyetlen könyvet illusztráltam, Kunszabó Ferenc Sárköz című szociográfiáját. Kunszabó akkoriban is sértett, de teljesen normális ember volt, a kilencvenes években az egyik legszélsőségesebb jobboldalivá lett. Csurka Istvánnal is nem egyszer dolgoztunk közös anyagon, mert amikor szilenciumot kapott, Fekete Sándor, aki pedig baloldali volt, meg merte tenni, hogy az Új Tükörnél dolgoztatta. És mentünk Pistával dolgozni. Kedves, jópofa bohém volt, nagy kártyás, és még sértett sem volt, a szilenciumig eléggé futott vele a szekér, folyamatosan játszották a darabjait. Ha berúgott, zsidózott, de senki nem vette komolyan.

Egyébként is jellemző volt a Tükörre, majd az Új Tükörre, hogy a szerzők és a fotósok képesek együtt dolgozni. Egészen 1988-ig ott dolgoztam. Addigra a fotórovaton belüli szakmai feszültség – a képszerkesztőnek „hála” – olyan mértékűvé vált, hogy képtelen voltam tovább tolerálni. Arra kértem Siklósi Norbertet, a Pallas Lapkiadó vezérigazgatóját, hogy helyezzen más laphoz. Ő a kérésnek eleget tett, hozzájárult, hogy a Pesti Műsor fotósa és képszerkesztője legyek. A szakmai rangsorban sokkal lejjebb kerültem, de nyugodtabban aludhattam.