LÁGY, KÖNNYŰ ÉS PIHE-PUHA

Amikor először kézbe vettem Teleki Rachel naplóját, megkapó volt számomra az a rengeteg finomság, apró humor, könnyedség, ami az egésznek mind hangvételét, mind kivitelezését jellemezte. Aztán kiderült, hogy a könyv megnevezett tulajdonosa valójában fiktív személy, aki tulajdonképpen egy Képző-és iparművészeti szakközépiskolai diák vizsgadarabja céljából „jött létre”.

Szombat Éva jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakának másodéves hallgatója. Még alakulófélben levő tehetség, akinek sajátos világlátása és egyéni formanyelve akár a jövőre nézve is előrevetítheti, hogy minden problematikát, feladatot a saját alkotói koncepciójához igazít, azon keresztül fogalmaz meg. A fiatal fotós képei láttán szembetűnő, hogy a digitális képkorszak gyermeke, a médiaképek világán nőtt fel és sok szállal kötődik hozzá, tudatosan vállalja, ugyanakkor párbeszédeket kezdeményez vele. Annak ellenére, hogy fotóin nem használ digitális manipulációt (sőt nagy részüket analóg kamerával készíti), úgy egyensúlyoz a különböző elemekkel, hogy azok sokszor nagyon valószínűtlennek, manipuláltnak tűnnek.

Ha tipizálni szeretnénk Szombat Éva képeit, feltűnhet, hogy a sorozatokban általában kétféle hozzáállást elegyít. A fotók egy részének forrása a hétköznapi valóság szövetében gyökerezik. A legegyszerűbb elemeket: egy panelház színes ablakait, ház vagy kert részletét emeli ki valós összefüggésrendszeréből, a kiemelés által hozzáadva azt a többletjelentést, amit mindig feltételeznünk kell, ha egy adott fényképet nézünk, vagyis azt, hogy a kép készítője számára fontos volt, hogy ott és akkor ezt megörökítse. A képek annyira határozottan és pontosan komponáltak, színharmóniájuk olyan hangsúlyos, hogy egy pillanatig sincs az az érzésünk, mintha az alkotó csak úgy véletlenül járt volna arra, azért örökítette volna meg. Sokkal inkább úgy érezhetjük, egy láthatatlan történet díszletei ezek, amelyek között titkokat sejthetünk. A képek másik része, amelyeken emberi alak is szerepel, megrendezett viszonyok között készült. A megrendezett szituációk ugyanakkor nem meghatározott emberi viszonyokat és történeteket szeretnének elmesélni, inkább úgy tűnik, mintha tényeket, helyzeteket próbálnának rögzíteni. A megörökítendő esemény maga a fotózás, a modellek minden képen a kamerának pózolnak, többnyire egyenesen belenéznek. Tekintetük mégsem árul el a néző számára személyiségükből semmit, sőt szemük gyakran napszemüveg mögé bújik. Öltözetük, gesztusaik a könnyedséget, vidámságot, felhőtlen derűt szuggerálják a befogadó felé, aki ezek láttán nehezen tudja eldönteni, komolyan vegye-e a képek által közvetíteni szándékozott tökéletességet vagy kikérje magának, hogy a bolondját járassák vele. Úgy tűnik, mintha Szombat Éva az abszurd képhelyzetet a fénykép valóságteremtő erejével szeretne legitimálni. A digitális képkorszakban ugyanakkor a fotókról már végérvényesen bebizonyosodott, hogy nem a valóságot, hanem annak egy reprezentációját tárják elénk.

A különböző képi helyzetek azonban általában annyira kiötöltek, a mozdulatok olyan mesterségesek, hogy már-már bizarrnak hatnak. Néhány felvételen kifejezetten hangsúlyos szerepe van az erőteljes mesterséges megvilágításnak, amely további bizonytalansági tényezőként lép fel a néző számára. A fotókon látszólag minden apró részlet magáért a képért „állt össze”. A felvételek szereplői a képkészítés kedvéért öltenek bizonyos, jelmeznek tűnő ruhákat, hogy aztán a környezettel passzolva létrejöjjön a nagybetűs Tökéletes Kép. Nekik azonban nincsen saját személyiségük, történetük, az őket körbevevő valóságot kiegészítő díszletek lettek a képeken. Vagy éppen maga a valóság idomult hozzájuk? Nehezen eldönthető. A végeredmény szempontjából pedig tulajdonképpen mindegy. Az emberi környezet ugyanis a vizuális kavalkádban önálló életet élő létező, amely visszahat magára a szubjektumra, módosítja és alakítja annak létezési kereteit, szokásait. A kölcsönhatásban az egyén személyes jegyei valamelyest feloldódnak, hiszen nem vonhatja ki magát a környezeti ingerek hatása alól, kénytelen egy bizonyos szintig idomulni hozzá. Ez az állítás hitelesen hangzik egy fiatal, női alkotótól, akinek nőiségéből adódóan is meg kell felelnie bizonyos társadalmi elvárásoknak, szerepeknek szocializációja során.

Szombat Éva képi reprezentációiban központi szerepe van a tömegkultúra formanyelvének, vagyis egy poptudatos alkotóval állunk szemben, aki ismeri a populáris kultúra elemeit és koncepciózusan újra és újra feldolgozza.

A fogyasztói társadalom vizuális kultúrájának képi világa és a reklám eszközeinek a magas művészetbe való beáramlása a pop-art idején kezdődött el, és máig le nem zárult folyamat. Az 1970-es és 80-as évek művészeti irányzatai után ugyanis az 1990-es évek művészete újra felfedezte a tömegkultúra és ezen belül a reklám világát. Az eltelt évtizedek alatt azonban – elsősorban a technikai eszközök által kínált lehetőségek folyamatosan szélesedő spektrumának köszönhetően – a reklám eszközei, megjelenési formái gazdagodtak, szabályai kanonizálódtak. A média és a reklámipar képei elárasztották mindennapjainkat, a képek olvasatának új módjait vezették be, a művészet pedig ezzel párhuzamosan reagált a vizuális kultúrában végbement változásokra. Kisajátította a reklámképek retorikáját, a sokk, a meglepetés, a vágykeltés eszközeivel élt annak érdekében, hogy a képfogyasztás egyetemes törvényeinek engedelmeskedve szóljon a befogadóhoz. Egyre több mű tárgya a média, a reklám, illetve azok kritikája, ezek pedig a reklám eszközeivel élő, sokszor a valódi reklámokhoz megszólalásig hasonló művek, amelyek azonban műalkotásként nem tudnak reklámként működni. A művészeti kontextus, vagyis az, hogy művészeti szándékkal, kiállítótér falára készült alkotásról és nem megrendelésre létrehozott termékről van szó, ugyanis meghatározza a képek művészi alkotás voltát, így befolyásolja a befogadás és értelmezés alapszabályait.

Szombat Éva azáltal, hogy képein minden erejével igyekszik a média vagy reklámképek világához hasonló, tökéletesen kimunkált, harsány színvilágával csalogató, idealizált atmoszférát teremteni, egyúttal görbe tükröt is tart annak álságos valóságának. A tökéletes szín-és formaharmóniát hordozó építmény ugyanis egy sokemeletes panelház, amely nem éppen a vágyott lakókörnyezet, a felhőtlenül nevető lányok nem éppen fotómodellek, a nénik ráncosak és helyenként bibircsókosak is. Az élet kijózanító jelei minden máz ellenére kérlelhetetlenül ott vannak a felvételeken.

A képek azon túl, hogy leleplezik a körülöttünk létező, mindenütt jelen levő képek árulását, egyúttal azt a kérdést is feszegetik, mennyiben azonosíthatóak az általuk közvetített tartalmak a valós társadalmi elvárással, hol húzódik a határ a médiaképek által sugallt szerepek és a társadalmi szerepek között, s mihez képest és hogyan határozza meg magát egy, a felnőtt élete kezdetén álló fiatal nő.

Böröczfy Virág