KÖNYVESPOLC
Korniss Péter: Kötődés (1967–2008)288 oldal 265 fekete-fehér képpel, 23,5 x 29 cm, Helikon, 2008ISBN 978-963-227-166-8 Korniss Péter egyszemélyes intézmény Magyarországon. Korosztályában és a későbbi korcsoportokban is vannak kiválóságok, de az a konok kitartás, amivel választott témáját megközelíti, pillanatnyi megingás nélkül tartva magát saját erkölcsi–etikai zsinórmértékéhez, az talán példa nélkül álló. Miközben egyenesen haladt előre, érdekes íveket írt le körülötte a világ. Amikor Erdélyt fotózni kezdte, az éppen nagyon nem volt divatos. De Korniss Pétert nem is az minősíti igazán, hogy ezzel akkor egyáltalán nem törődött, hanem hogy azzal sem törődött, amikor az egyszerre nagyon divatossá lett. A sok süketelő, melldöngető ember között igyekezett észrevétlen maradni, nehogy valaki a konjunktúra meglovagolásának higgye az ő elkötelezettségét. Na, persze nem is volt az: ő nem magyarkodni és románozni járt Erdélybe, hanem például azt észrevétetni, hogy a becsületes emberek milyen jól megvannak (lehetnének) együtt. A román kultúra a magyar kultúra mellett. Aztán megint jött egy kanyar, most a szakma jóvoltából, amikor Korniss Péter fotóművészetileg lett – meglehetős agresszivitással – korszerűtlennek, sőt bűnösnek kikiáltva. A dolog felfogható a relativitás elméletének sajátos alkalmazásaként: az ember nemcsak úgy emelkedhet a környezete fölé, ha magasabbá válik, hanem úgy is, ha maga körül alacsonyabbra tapos mindent.A könyvre térve: ez egy gyűjteményes album, a korábbi és későbbi Erdély-képek mellett tartalmazza a Vendégmunkást is. Talán az összes képet jól ismerjük már, egy részük mégis mellbe vágja az embert azzal a tökéletességgel, ahogy embert, tájat, sorsot, örömet-bánatot, harmóniát magába sűrít. Ide is jól illik a mondat: Költő vagyok, mit érdekel engem a költészet maga. Mert lehetne ugyan a képeket képként elemezni (ebből is Korniss jönne ki győztesen) de ez a dolog elsősorban nem képekről szól, hanem amit a képeket nézvén megélünk. Az biztos, hogy ez a művészet lehetőségeinek csak az egyik része. De az sem lehet vita tárgya, hogy a művészet lehetőségeinek ez a része nem alábbvaló a többinél. E. Csorba Csilla: Ady – A portrévá lett arcAdy Endre összes fényképe233 oldal 127 képpel, 21,5 x 28,5 cmPetőfi Irodalmi Múzeum, 2008., ISBN 978-963-9401-53-2 Ady könyve József Attiláé és Kosztolányié után már a harmadik kötet egy sorban, de azoktól jelentősen különbözik is egyben. És nemcsak – és talán főleg nem – azért, mert Székely Aladár személyében Ady kiváló, a fotótörténet által jegyzett fotográfusra talált. A fő különbség számomra abban rejlik, hogy Ady tudatosan fotografáltatta magát, és számára tétje volt annak, hogy a képeken megjelenik és hogyan jelenik meg. És itt legkevésbé sem (csak) valamiféle hiúságra gondolok. Ady nemcsak a versei által akart hatni, hanem személyes jelenléte által is, mint egy színész a színpadon, ahol a dráma történik, és a színész ennek a drámának a legfontosabb részese és alakítója. Ady sem szerepet játszott és pózolt, hanem a legnagyobb természetességgel jelen volt az arcával, testével, gesztusaival is azon a színpadon, ahol korának művészeti élete, társasági élete, közélete, drámája játszódott. Nemcsak versei emelik a kor színpadán lévő többi ember fölé, hanem hatalmas kisugárzása, átható pillantása, „bálványszerű” szép arca is. Tudatosan megsokszorozta magát, és ezzel igencsak modern, napjainkig elvezető dolgot művelt.A képeskönyv amúgy élvezetes, izgalmas irodalomtörténet is egyben. És elválaszthatatlan Ady összes verseitől, mert nekem meggyőződésem, hogy a képek láttán, az arc, a tekintet hatására a verseket másként olvassa az ember. Hegedűs2 László három könyveHegedűs Foto – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2004., ISBN 963-8383-49-6,Hegedűs2 László – Ráday Galéria és Kiadó Kft., 2008., ISBN 963-876-572-0Hegedűs2 – Szent István Király Múzeum, 2007., ISBN 963-8383-49-6123, 71 illetve 137 oldal, 108, 57 illetve 48+64 képpel, mindhárom 20,3 x 23,5 cm Nem állíthatja senki, hogy H2 alulreprezentált volna a Fotóművészet oldalain, ami nemcsak azt bizonyítja, hogy önmenedzselésében ügyes, hanem azt is, hogy termékeny és magas színvonalon alkotó művész. A terjedelmesebb cikkeink után itt most három róla szóló kötetről van szó, három önálló, egymástól tartalmában (és kiadójában is) különböző könyvről. Ennek fényében felettébb különös, hogyan lehet kettőnél azonos az ISBN-szám. Vagy nekem kell felülvizsgálnom az erről a fogalomról való ismereteimet, vagy valaki másnak. Mindhárom könyv szeretni való egyébként. Jól adják vissza azt az atmoszférát, ami Hegedűs2 László munkásságára jellemző, és ahogy mondani szokás, öröm kézbe venni őket. Semmi fellengzős komolykodás, de minőségi kompromisszumok sincsenek. Egyik sem „életmű”-album, de a műveket gondolatmenetek szerint, periódusok szerint, alkalmasint technikák szerint értelmesen tagolva, viszonylag bőséggel válogatták, ami bepillantást ad a munkafolyamatba is, mutatva, hogyan születnek egymás után, egymásra épülve, egymással feleselve a képek. Semmi nincsen túlmagyarázva, és ez nemcsak a képekre, hanem a szövegekre is igaz. Rövidke bevezetők indítják a könyveket, de okos és jó tollú emberek (Esterházy Péter, aki most jól választott, Radnóti Sándor, Beke László, Készman József, hogy ne áruljak zsákbamacskát) kis írásai, nota bene mondatai, csupa érthető magyar szó, ami erősen H2 mellett szól: nem kell mellébeszélni, ha róla ír az ember. ’56-os fényképek gyűjteményekben199 oldal 28+92 képpel, 16,8 x 23,8 cmMiskolci Galéria, 2007., ISBN 978-963-85393-9-7 Ez a kötet – a Miskolci Galéria huszonkilencedik könyve – a fél évszázados évfordulós rendezvényekhez kapcsolódó kétnapos szakmai konferencia apropóján született. Tárgyiasult formájában így is érdekes és hasznos, de nagyobb anyagi erők megléte esetén, nagyobb elhatározással a téma egyik alapkönyve is válhatott volna belőle. Tizenhét intézmény, illetve magánszemély gyűjteménye szolgáltatta a képanyagot, és ha ezek a képek nemcsak jelzésszerűen szerepelnének, hanem a lehető legjobb minőségben és kellő méretben, akkor rögtön a képeken való kutakodást, a képek befogadását is lehetővé tennék. Így az marad, hogy ezek a képek, mint katalógus-cédulák, elvezethetik a kutatót, érdeklődőt az eredetikhez, ami fontos is, hasznos is, de mégiscsak behatároltabb lehetőség. Mindazonáltal ezúton is közhírré tesszük, hogy aki ezen a területen kutat, annak ezt a könyvet is kezébe kell vennie. És nem csupán a képek miatt, hanem amiatt a húsz hosszabb-rövidebb írás miatt is, amelyek a konferencián elhangzottakat idézik fel, kiegészítve, értelmezve, háttérismeretekkel ellátva a képeket és általában is az ’56-ról tudottakat, és megint csak iránytűt is adva a téma kutatói felé.Amiről én – szerintem az érintettekkel teljes egyetértésben – lemondtam volna, az a konferencia „életét” bemutató képek hosszú sora. Kilencvenkét darab, nemegyszer drámai, de kivétel nélkül történelmi súlyú kép mellett sok az a huszonnyolc, ami a konferencia résztvevőit mutatja, amint ülnek, néznek, beszél(get)nek vagy éppen lélegzetet vesznek. Erre találták fel a csoportképet (egy darab), ami a jelen lévők jó és rossz szándékú azonosítását (ez mondjuk kapcsolódik a témához…) tökéletesen kiszolgálja. Harry Callahan: Eleanor160 oldal 175 képpel, 26,4 x 31 cm, Steidl, 2007., ISBN 978-3-86521-464-5 Az 1912-ben, Detroitban született Harry Morey Callahan autodidakta fotográfusként kezdte pályáját 1938-ban, de 1946-ban Moholy-Nagy László már az Institute of Design in Chicago tanárának nevezte ki. Az amerikai fotográfia egyik megújítójaként tartják számon. 1977-ben, a Rhode Island School of Design tanáraként vonult vissza, és ezután még huszonkét évig élt.Callahan 1947 és 1960 között, tehát több mint tizenöt évig elsődlegesen Eleanort, a feleségét (és alkalmasint leányát, Barbarát) fotografálta. Mindenhol és mindenhogyan, külső és belső terekben, lakásban, utcán, erdőben és tengerparton, ruhában és mezítelenül, életképszerűen és beállítva, olykor a Callahanra jellemző többes expozíciókkal. Egy fotográfus modellje mindig is alkotótárs, de a feleség státusa kétesélyes. Éppúgy lehet (éppen) elviselője vagy akár elszenvedője férje szakmájának, mint ahogy inspiráló, sőt mindent meghatározó személyiség is. Ahogy egy rossz kapcsolat derékba törhet egy művészpályát, úgy egy jó az egekbe is emelheti azt. A múzsa tulajdonképpen közhelyes fogalom, de halálosan komoly is egyben, és gyakran a modell szerepét nehéz is lenne túlbecsülni. A kép alatt csak egyetlen névnek van hely, de ez néha anynyira igazságtalan, mintha a színházban egyedül a rendező hajlongana és söpörné be a tapsot előadás után.Eleanor – Harry Callahan oldalán – méltán vonult be a fotótörténetbe. A szónak barbiba-bás értelmében nem egy született fotómodell, a képek láttán viszont valójában nagyon is az. Csodás természetességgel szerepel a képeken, és finom erotikával tükrözi vissza azt az érdeklődést és szeretetet, amivel fotográfus férje körülvette. Nan Goldin: The Beautiful Smile – The Hasselblad Award 2007.175 oldal 147 képpel, 25,4 x27,5 cmSteidl, 2007., ISBN 978-3-86521-539-0 Nan Goldin, akiről Hasselblad-díja kapcsán a Fotóművészet 2007/2. számában bővebben írtunk már, bármivel inkább vádolható, mintsem „női” lágysággal és szentimentalizmussal. Bár fel szokott merülni az esendőség túlkompenzálásának, a kemény kéreg mögé való elrejtőzésnek a gyanúja, azért bátran kimondhatjuk, hogy Goldin nem az a Hamupipőke-alkat. Képein is, verbálisan is szókimondó és kemény. Élete ismeretében talán azt mondhatjuk, felvette a kesztyűt, amit a sorsa dobott neki.Azt gondolhatnánk, hogy keménynek, nyersnek könnyű lenni és finomnak, „illendőnek” nehéz. Aztán megnézve például Arbus képeit beláthatjuk, menynyire nem így van. Arbus és Goldin két teljesen más világ, de Goldinra is igaz, hogy szépen fotózni meg lehet tanulni, de erre a nyerseségre születni kell. Nála sem könnyen szabadulunk attól, hogy megpróbáljuk a fotóst a kép szereplői közé, az exponálás pillanatában elképzelni. Ez nem egy pípsó, ahol az egyik szereplő magában vonaglik, a másik pedig félig átlátszó tükör mögé bújva, sötétben és szintén egyedül lespricceli a linóleum padlót. Itt mindenki látja a másik arcát, és nem a pénztárban lehet megvenni, hogy a műsorba beszálljon az ember. Aki bányában fényképez, az valószínűleg szénporos lesz, Arbusnak pedig le kellett vetnie a bugyiját, amikor a nudistákat fotografálta. Goldin is bevállalhatott egy-két dolgot, miközben a kék-zöld foltokat a szeme körül megszerezte. Másként nem is lenne hiteles és tisztességes a dolog. Michal Celbin: Strangely Familiar – Acrobats, Athletes, and Other Travelling Troupes111 oldal 55 képpel, 25 x28,5 cmAperture, 2008., ISBN 978-1-59711-056-3 Michal Celbin Haifában, 1974-ben született, és tizenöt éves, amikor első fényképeit készíti. 18 és 20 éves kora közötti kötelező katonai szolgálatát az izraeli hadsereg fotósaként tölti. A haifai WIZO Akadémián folytatja fotográfusi tanulmányait, amit kitüntetéssel végez. 1999-ben kezdi önálló művészeti tevékenységét. E könyvnek anyagát 2003 és 2006 között fotografálta, részben Izraelben, részben Angliában, Oroszországban, Ukrajnában. A cím annyiban csalóka, hogy valamiféle extremitást sejtet, holott a képeken az a legcsodálatosabb, hogy minden olyan természetes, hogy ne mondjam, közönséges bennük, mint ha egy Hrabal-regényből sétált volna elő. Regényből és nem film-adaptációból, mert azért az nem ugyanaz. Semmi idézőjel, semmi gép-röhej a háttérből miheztartás végett, éppen ezért bolondul meg az ember lelke a gyönyörűségtől, ezek az emberek éppen olyanok, amilyennek lenniük kell. Ne gondolja senki, hogy itt csupa törpe meg gnóm masírozik az oldalakon, mert egyrészt nem; másrészt ez a fogalom itt értelmetlen, mert a nem törpe is van akkora törpe, mint a törpe, és viszont. Itt egyszerűen mindenki esendő ember, szép ember, de főleg méltóságteljes ember, pont. Áll a nagypapa a szobában öltönyben, azt hiszem zokniban, az unokája szép fodros ruhában a kanapén hátradűlve, olyan mint egy elolvadt fagylaltgombóc. Ha még hozzáteszem, hogy Oroszország, mindenki azt mondja, húú!, és már látja is a szeme előtt, pedig tévedés: nincs semmi ciki, minden a legnagyobb rendben van. És gyönyörű. Érdekes, hogy nem találkozunk a sztereotípiákkal, bazi nagy masnis kislány, kitüntetések alatt görnyedő öregember. Egy-két képnél talán autók alapján lehet azonosítani az országot, de inkább a képaláírást kell nézni, melyik hol készült. Ez a fotóst is dicséri, meg azt is mutatja, változik a világ, ruhában, viselkedésben, hajviseletben is egyre jobban hasonlítunk egymásra. Meg törpeségben, sajnos. Jock Sturges: Life-time192 oldal 134 képpel, 32 x36 cmSteidl, 2008., ISBN 978-3-86521-700-4 Ez már a harmadik Sturges-könyv a polcomon, de ha az imént el nem olvasom a Steidl-katalógust, meg nem tudom, hogy Jock Sturges naturista fotós… Éppenséggel gyanús lehetett volna, mert mindenki meztelen a képein, de nekem nem egy naturista telep jutott az eszembe erről, hanem a Paradicsom maga. Ha ez magyarázatra szorul, akkor annyi a magyarázat, hogy a mi „kultúránk” szerint a ruha a természetes, a ruhátlanság pedig nem, illetve a ruhátlansághoz kell valami nyomós ok, például a szex vagy a „művészet” vagy a „naturista ideológia” vagy a feltűnési viszketegség, beteges exhibicionizmus, mit tudom én. Mindezek közül kivétel nélkül mindegyik deviáns, bűnös, erkölcstelen. Ez a Sturges meg olyan embereket fotografál, akik úgy meztelenek, hogy erre semmi mentségük nincsen, és mégis szemrebbenés nélkül viselik, persze néhány képen ruha is van rajtuk, de náluk még ez sem generál bűnös gondolatokat. Egyszerűen olyanok, mint akiknek ez a meztelenség-erkölcstelenség marhaság hiányzik az agyukból. Egyszerűen szépek, harmonikusak. Azért nem mondom, hogy természetesek, mert ezzel is a dolog közelébe csalnám az ellentétet, a természetellenességet, és nem akarom. Amikor már Magyarország is lesüllyedt a hülyeségnek arra a fokára, hogy a kukijukkal a játszótéri csúszda alatt játszó kisgyerekeket rendőrségre citáltak be, és orvos feszegette szét a kislány combjait, ellenőrizendő, történt-e „behatolás” (mivel?), akkor jó látni, hogy létezik még Terra Inkognita, ha nem is itt, hanem valahol messze.A vicces az, hogy ez a könyv nem is erről szól. Sturges nagyon jó fotós, nagyon megtalálja a megfelelő fényeket, környezetet, és nagyon jól együttműködik a modelljeivel, vagy azok ővele. Képei jó részén két, három, négy, sőt több ember is van, még csak nem is pózokba merevedve, és minden stimmel, az alakok, mozdulatok, arckifejezések, előtér, háttér, ami kell. Aki csak két embert is próbált már egyszerre lefényképezni, az tudja, ez mit jelent. Mary Ellen Mark: EXPOSURE288 oldal 135 képpel, 26x32,2 cm Phaidon Press Limited, első kiadás 2005., ISBN 07148-4626-0 A most hatvankilenc éves Mary Ellen Mark kilencévesen egy Box Brownie kamerával kezdett fényképezni, és csak azért nem mondom, hogy mára a fotográfia nagyasszonyává lett, mert ezt a címet már kisebb asszonyokra elhasználták. Kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb élő fotóművész, és ha kellene bizonyítani, az egyik bizonyíték lehetne arra, hogy a fotográfia az alkotó művészetek közt kivételként legalább annyira a nőké, mint a férfiaké. Felejtsük el a női traktoristákat, bányászokat, ökölvívókat és súlyemelőket, itt nem holmi emancipációs hülyeségről van szó, hanem arról, hogy bár a fényképezés sokszor kíván fizikai erőt is, de sokkal inkább szívósságot, állhatatosságot, és mindenek előtt figyelmet, empátiát, érzékenységet, és ezek, ha szabad ezt mondani (gondolom, nem szabad) női tulajdonságok is – ha nem elsősorban azok. Ennek a hölgynek, akit felületesen akár riporternek is lehetne nevezni, letaglózóan tökéletes képei vannak. Nemcsak formai értelemben tökéletesek (az azért nem volna akkora dicsőség), hanem minden értelemben tökéletesek. Nem egy olyan kép, amivel fenntartások és hiány nélkül be lehetne mutatni a fotográfia nagyszerűségét, kimeríthetetlen lehetőségeit, erejét és hatalmát. És ezek nem véletlen képek, nem elébe pottyantak, ezek szívós munkát, fárasztó utánajárást, hosszú és nehéz törődést igénylő projektek részei, gyöngyszemei. Nem önmagukban és önmagukért vannak, hanem egy szellemi rendszerbe pontosan illeszkedő művek. Azért nem mondom csak, hogy ezt a kötetet mindenkinek meg kell vennie, mert valami gonoszságból a képek jó része átmegy a kötésen, pontosabban a kötés gyalogol át a képen. Ez disznóság, egyszerűen méltatlan, erkölcstelen, ostoba dolog. Nem tudom, aki kitalálta, ezt szépnek tartotta-e, vagy így gondolták az engedély nélküli reprodukálást megakadályozni. Az előbbi esetben no comment. Az utóbbi lehetőség olyan, mintha valaki úgy akarná a gyönyörű lányát az illetéktelen férfiszemektől megóvni, hogy leönti az arcát sósavval... Tímár Péter
