GONDOLATOK A FOTÓSKÖNYV-KIADÁS ELMÚLT KÉT ÉVTIZEDÉRŐL

Kevés területet találni a magyar kultúrában, amelyiken olyan látványos, szinte robbanásszerű változások következtek be, mint a magyar fotókönyvek kiadásában. Igaz, volt honnan felemelkedni. Írásunk első részében elmondta tapasztalatait Gera Mihály, aki több kiadó kebelén belül csaknem húsz éve szerkeszt fotós könyveket. Megszólalt Pőcze Attila, a Vintage Galéria vezetője és a speciális filmfotós területen működő B. Müller Magda, s az egyik nagy terjesztő és kiadó szempontjait (is) ismertette Kaiser Ottó. A második részben Kincses Károly és Baki Péter beszélt a Magyar Fotográfiai Múzeum kiadói tevékenységéről és arról, hogyan látják a történeti munkák és albumok helyzetét és jövőjét a kulturális piacon. A befejező, de a témát korántsem lezáró részben inkább azok mondják el tapasztalataikat, akiknek a könyveit a kiadók megjelentetik, s azok, akik az olvasói igényeket közelebbről is ismerik.

„Nálam a könyvcsinálás volt az ego kifejezése”

Lugosi Lugo László ötven könyv tapasztalatáról meg az önkifejezésről

A Kritika című folyóirat 1996/2. számában megjelent egy beszélgetésünk Beke Lászlóval arról, hogy milyen fotográfiai könyveket adtak ki abban az évben. El voltunk hűlve, hogy már húsz kötet megjelent. Annyira soknak éreztük ezt ahhoz képest, ami korábban, az állampárti könyvkiadás korszakában jellemző volt. Azóta, persze, hihetetlen mennyiségben jelennek meg a könyvek, köztük jobbnál jobbak. Nemrég bementem egy könyvesboltba, és láttam egy olyan jó Budapest-albumot, hogy elájultam. Én soha sem tudnék fényképezni ahhoz foghatót. Vagyis mindenféle műfajban vannak remek kiadványok. Benkő Imrének nagyon jó albumai jelennek meg, és jó könyveket adnak ki várakról, meg Budapestről, meg szép szakácskönyvek kaphatók, kiváló fotókkal. És például ott van Barta Zsolt Péter hatalmas és gyönyörű művészi fotóalbuma. Régen nem voltak ilyenek, 1989 előtt alig valami jelent meg.

Vagyis hihetetlenül megnövekedett a kínálat, de persze sok rossz is van köztük, roppant gyönge albumok, iksz székesegyházról rossz fotókkal és roszszul tördelve, meg rendkívül szépek is. A múltkor találkoztam a boltban a lőcsei Szent Jakab székesegyházról készült albummal, a fotóst Méry Gábornak hívják, és azon tűnődtem, hogyan tudott felmászni a főoltár magasságába, és hogyan volt képes világítani, mert egyszer én is fényképeztem ott, és tudom, mennyire nehéz feladat. Ez a megnagyobbodott piac velejárója. Az én könyveim között is vannak csapnivalók, egészen szörnyűek. Némelyik borzasz-tóan néz ki, dilettáns tipográfiával. De azért sok kiadónál megtanultak már sok mindent. és nagyon jó tervezők vannak.

Mert ahhoz, hogy jó fotóalbum készüljön, először is kell egy nagyon jó tervező. A jó grafikusok egy része nagyon drágán dolgozik, de a tervezés rendkívül fontos. A Fényképtár sorozat például – ezt Gera Mihály most a Folpressnél csinálja – nagyon értékes és rendkívül érdekes, de csak azoknak, akiknek, mondjuk, Berekméri Zoltán fontos. Miatta venném meg, nem azért, mert jó és szép albumot találtam a polcon. Nagyon kedvelem a Magyar Fotográfiai Múzeum fotótörténeti sorozatát. Mindegyik darabja nagyon jó, bár éppen tegnap mondta nekem valaki, hogy tele van hibákkal, és szinte használhatatlan. De akkor is jó, hogy van. És milyen sok, csaknem félszáz készült már belőle 15 év alatt! Az is remek, hogy szinte minden külföldön megjelent könyv elérhető nálunk is, sokszor magyar mutációban, vagy ha nem a boltban, akkor megrendelhető az interneten, és holnap itt is van.

Az elmúlt 15 év alatt ötvennél több könyvet készítettem. Egyik sem művészi fotóalbum, nem önkifejezés. Vannak köztük szépek és csúnyák, vékonyak és vastagok, nagyok meg kicsik, képzőművészeti albumok és „szerzői” könyvek. A Vince Kiadó Budapest-sorozata – öt kötete jelent meg – azért fogy el akkora példányszámban, amekkorában, mert a tervező nagyon jól kitalálta. Ajándékozni lehet, jó kézbe venni, befér a zsebbe. Én csak a fényképeket csináltam, az egész Kaszta Móni, a tervező munkája. Soha nem is szóltam bele a dolgába, legfeljebb néha-néha rimánkodtam egy-egy képemért: csak azt az egyet tedd vissza, annyira szeretem. Ő meg csak annyit mondott: nem. A Klösz-könyvemnél, a Budapest 1900–2000 címűnél is az ő szava döntött. Én színesben készítettem a mai képeket. Többen állították, s én is úgy gondoltam, ha Klösz ma élne, színesben fotózna. Kaszta Móni pedig azt mondta: a fotók fekete-fehérek lesznek, s igaza volt, úgy lett jó.

Egyébként éppen szeretném abbahagyni a könyvcsinálást. Ugyanis szerettem volna ebből megélni, de nekem nem ment. Nem panaszként mondom, csak egészen egyszerűen nem gondoltam át, hogy ebből menynyit lehet keresni. Annak idején, amikor a „kis Klösz”, a Budapest 1900–2000 megjelent a Vincénél, remekül fogyott, sokat vettek belőle. Gondoltam, kell öt ilyen könyv a piacon, s azokból majd jönnek a százalékok az eladás után. Csakhogy az a baj – s ez tulajdonképpen senkinek sem róható fel, senki sem hibás benne –, hogy ezek a könyvek túlzottan olcsók, itthon 2800 forint, Bécsben 15 euro. Könyvcsinálásból úgy lehetne megélni, ha egy nagy kiadó megjelentetné az adott könyvet öt nyelven, terítené szerte a világban, sokba kerülne a boltban, és elfogyna belőle 20–30 ezer példány. Volt is egy ilyen lehetőség a német Könemann kiadónál. Budapestről szólt a könyv, megkötöttük a szerződést, le is fényképeztem, de a készülés folyamatában a kiadó tönkrement. Olcsó könyvből hiába kapja a szerző a royaltyt egy olyan kis piacon, mint amilyen a magyar vagy az osztrák, abból nem lehet megélni. Ezt mondja egyébként Kurt Kaindl barátom is, a salzburgi Fotohof Galéria vezetője.

Több könyvet úgy készítettem, hogy a kiadók fizettek valamennyi előleget, amit később, amikor árusítani kezdték a kész albumot, levontak a bevételekből, és ennél a két osztrák könyvnél a bevételekből származó százalékaim még nem érték el az előlegként kifizetett összeget. Azt mondhatom, hogy az ötven általam készítettből egyetlen könyvön kerestem viszonylag rendesen. A többiért is fizettek előleget meg százalékot, ne érts félre, de azon túl szinte semmit. Az Athén régen és most cíművel azért sikerült keresnem, mert 44 euróba került odakint a boltban. Görögországban ugyanis drágák a könyvek, s így magasabb a százalékból befolyó öszszeg is. És a Vince kiadó öt kötetes sorozatából a mai napig elmegy évente négy-ötezer példány, úgyhogy abból is rendszeresen jön pénz, ha nem is sok, mert ez az a bizonyos olcsó könyv kategória.

Amikor elkezdek egy könyvet, már tulajdonképpen készen van a fejemben, „csak” el kell menni és lefényképezni, amit elterveztem. Maradtak képeim az utolsó könyvemből, a Budapesti templomokból, és már láttam egy újabb albumot magam előtt: Budapest keresztény életének helyszínei. Az iskolák, a könyvtárak, a rendházak, temetők, kálváriák és a többi. Az egyik kiadónak meg is tetszett az ötlet, s ajánlottak előleget a munkáért. Egy ilyen könyvet végigvinni nagyjából egyéves munka. Szervezni, odamenni, nincsenek ott, megint odamenni, felmászni a toronyba, esetleg archív képeket keresni, s ez – persze, nagyon klassz is, de – eltart egy évig. A kiadó fizetett volna előleget, ami szép összeg lett volna, amikor megérkezik, csakhogy nem egy egész évre szóló pénz. S akkor azt mondtam, nem csinálom meg az ötvenegyedik könyvemet. Inkább valami mással szeretnék foglalkozni a fényképezés helyett, ugyanis amióta digitális világ van, eltűntek azok a megrendelések, amelyekből két könyv között meg lehetett élni. Ilyen volt például a festmény-reprodukció, amit én sokáig műveltem. Manapság maga a művész vagy a galerista elkészíti a reprót a digitális masinájával, s aztán a számítógépen egy kicsit megigazítják.

Pusztán ezekből a könyvekből régen sem lehetett megélni, de persze nem csak a pénzért csináltam, hanem kalandvágyból is. Nagy a kihívás. Bizonyos szempontból nálam ez volt az ego kifejezése. Hogy meg bírok csinálni ekkora munkákat. Hiszen engedik az embert dolgozni, s a kitalálástól a befejezésig tiéd az egész könyv. Nekem nem nagyon vannak olyan képeim, amelyeket egyesével ki lehetne akasztani a falra, én ahhoz értettem, miként lehet olyan képanyagot elkészíteni, amelyikből a tervező rendet tud majd teremteni a végleges albumban. A könyveim kilencven százalékát nem megbízásra készítettem, hanem én találtam ki a témákat, és megtetszett a dolog valamelyik kiadónak. Főként a Vince Kiadóval dolgoztam és kétszer a Magyar Könyvklubbal. Én találtam ki, hogy legyen „kis Klösz”, legyen Zsidó Budapest, legyen Budai Vár, Szentendre. A szecesszióról szóló könyvem viszont úgy született, hogy még 1990-ben a Corvinánál ajánlották, készítsünk róla albumot. Aztán, amikor összejött a képanyag, változott az üzletpolitikájuk, és elálltak tőle. Aztán pár év múlva az Officina Novának is megmutattam, ahol Balogh Katinak megtetszett, de a kiadó meg tönkrement közben. Innen került át a képanyag az ő révén a Magyar Könyvklubhoz, ahol végre némi átdolgozás után 1999-ben megjelent. El is ment háromezer példányban azóta. Aztán a Könyvklub is megszűnt.

Bár nem akarok már fő tevékenységként könyveket készíteni, maradtak még ötleteim: Az Eiffel-toronyról és a Szajnáról is azért csináltam a képanyagomat az André Kertész-ösztöndíj segítségével, mert olyasmi könyveket képzeltem el belőlük, mint a Vince sorozat albumai. Kicsi, zsebre tehető, nézhető. Gondoltam, az egy nagy piac. El is mentem Párizsban több kiadóhoz, de egyelőre nem kellett senkinek. Azt mondták, van ilyenből elég. Van egy albumhoz elegendő képanyagom Athénról, megrendelés alapján készítettem az Apeiron fotóügynökség megbízásából. Látták a vincés Duna-könyvet, de végül elálltak az athéni megjelentetéstől. Ehhez is próbálok még másik görög kiadót találni. Szívesen csinálnék könyvet Divald Károly nyomában, Samuel Bour-ne nyomában, meg Fred Boissonnas nyomában címmel. Három kedvenc fényképészem: nagy lemezekkel utaztak a Himalájában, a Tátrában és Görögországban. Szívesen megnézném, merre jártak.

Én sohasem gondoltam rá, hogy olyan szerzői albumot készítsek, mint amilyen a Bartáé, az én önkifejezésem ez az ötven könyv. Amikor elkészül a könyv, és kijön a nyomdából, és a kezedbe fogod, csodás érzés: még egy gyerek. Miközben készül, az is jó. A kalandok is jók. A fényképezésben az a legjobb, hogy olyan helyekre jutsz el általa, ahová különben soha. Mikor mászol fel a Keleti Károly utcai Krisztus Király templom tornyába? Ott van Budapesten az egyetlen működő figurális órajáték. Ha nem akartam volna lefényképezni, sohasem mentem volna föl. A könyvet az elejétől a végéig nagyon jó dolog csinálni, s amikor készen van, az még jobb. Csapatmunka is, meg egyéni is.

„A fotókönyv drága vállalkozás, még akkor is, ha eladható”

Korniss Péterrel az új és a régebbi könyveiről

Támogatás nélkül nem lehet fotográfiai könyveket kiadni. Jó példa rá Gera Mihály tevékenysége. Nagy lelkesedéssel készíti majd’ két évtizede a könyveket, például a Fényképtárat, elsősorban a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. S e nélkül a szponzorálás nélkül nem jelenhetnének meg ezek a kiadványok. Ugyanis a fotós könyv nagyon drága, és nehéz eladni. Az a gond, hogy az ilyen kiadványokra kicsi a kereslet, illetve, lehet, hogy van kereslet rá, de a terjesztés szinte megoldhatatlannak látszik. Nehezen találja meg a közönségét. Nemrég hívott Vancsó Zoli, hogy a tanácsomat kérje a készülő könyve ügyében, hogyan és honnan lehetne még szponzort találnia. Azt a keveset, amit tudok, persze, elmondtam neki, s szerencsére azóta meg is jelent a könyve. Úgy tudom, szerzői kiadásban és óriási szervező munkával, de sikerült neki.

Egy fotográfiai albummal ma már nem lehet csak úgy megkeresni egy kiadót, mondván, adjátok ki. Csakis úgy mehet az ember, hogy pénzt visz, illetve szponzort. Ez egyébként nem magyar sajátosság, világjelenség.

Az én esetem azért más, mert amit csinálok, az nem csak tisztán fotográfia. Lehet, hogy ez a fotóesztétikával foglalkozók szemében negatív dolog, de van egy nagy előnye: sok embert érdekel. És ez nagyon jó.

Ambrus Éva irodalmi vezető és Okolicsányi Tamás kereskedelmi igazgató, akik a Helikon Kiadót vezetik, régóta bíznak bennem. Korábban, amikor még a Magyar Könyvklubot vezették, ők adták ki a Leltár című albumomat is. S a könyv elfogyott. Mondok mást: az első könyvem 1975-ben jelent meg, Elindultam világ útján volt a címe. A Corvina adta ki, s akkoriban még beírták az impresszumba a példányszámot. A magyar kiadás példányszáma 11 ezer volt, megjelent németül 3500-ban, angolul és franciául 2500–2500 példányban. S úgy elfogyott, mint a cukor. A Leltár 1998-ban 5000 példányban jelent meg magyarul, simán elment, angolul ezer példányban, az is elkelt. S amire nagyon büszke vagyok – a Magyar Könyvklub és a Kreatív Média Műhely segítségével szerzett pénzből –, a Leltárt románul is megjelentettük ötszáz példányban. Na, ezt nem tudtuk eladni. A legutóbbi albumom, a Kötődés magyarul kétezer, angolul ezer példányban jelent meg. Ez manapság sok, más lett a világ, egy kicsit félek is, hogyan megy el. Az mindenesetre biztató, hogy az első, decemberi dedikálás két óra hosszan tartott, annyian álltak sorba a könyvért.

Vagyis – ahogy mondtam – nekem van kiadó a hátam mögött. De képzeld el, majd’ negyven évig bármelyik kiadóhoz mentem, mindig ragaszkodtam Sívó Máriához, a képszerkesztőmhöz, aki egyébként még nyugdíjas korában is dolgozott a Corvinánál. Először mindenütt megrökönyödtek, hogy nélküle nem csinálok könyvet, de aztán elfogadták, és nem bánták meg, sőt később más könyvekhez is felkérték Sívó Marit. Sajnos, a Kötődés készítése idején meghalt – neki ajánlottam a kötetet mint örök képszerkesztőmnek –, nem tudom, hogyan fogok dolgozni nélküle.

Készítettem Magyarország-albumokat is, amelyek nagyon jól fogytak, anyagilag is jól sikerült vállalkozások. Még a Magyar Könyvklub idejében a kiadó vezetői vacsorát adtak a tiszteletemre, mert a könyveim példányszáma elérte a százezret. Azok nagyon jó évek voltak. Akár a Magyarország Európa szívében, akár a Fényes Magyarország könyveimet igazán büszkén vállalhatom, de azokat a képeket nem fogom kiállítani, az más műfaj. Profi fotográfus vagyok, ez a szakmám, ebből akarok megélni. Tehát azok a könyvek is a kenyérkeresetet jelentik nekem. Nézd meg Tóth Fülest, aki büszkén vállalhatja a reklámfotóit, és számos remek könyvet csinál mellettük, mindig tele ötletekkel. Fantasztikus ember. Én meg Magyarországnak csináltam reklámot. Most számoltuk össze, eddig 21 könyvem jelent meg. Ebben minden benne van, persze. Azt is tudom, nem minden album sikerült egyformán, vannak gyöngébbek is, meg olyanok, amelyek megrendelésre készültek, de túl sok szégyenkezni valóm nincs.

Manapság csökkent a kereslet, kevesebb az embereknek a pénzük, s a kiadók is pénzgondokkal küzdenek. A fotókönyv pedig drága vállalkozás, még akkor is, ha eladható. Párizsban élő barátom, Zaránd Gyula azt mondja, el kell vinni a könyvet a közönséghez, s akkor talán elfogy. Nehéz műfaj a fotóalbum. Megcsinálni sem könnyű, fotózni, szerkeszteni, aztán pénzt és kiadót szerezni, de a végén még el is kell adni.

„A szakma szűk rétege jár a Manóba”

Racsiborszky Ráchel, a Mai Manó Ház könyvesboltjának vezetője

Az elmúlt években egyre több könyv jelenik meg, viszont a vásárlói kör nem bővült számottevően. Sőt, az elmúlt két évben nagyon érezhető, hogy az emberek takarékosabbak, kevesebbet és kevesebben vásárolnak. Szerencsére tavaly karácsonykor is a duplájára nőtt a forgalom, ahogyan ez jellemző volt korábban is. Igaz, utána azért olyan 15 százalékos csökkenés következett be, nyilván a válságnak betudhatón. A viszonylag magas ára ellenére kedvelt könyv lett Vancsó legutóbbi albuma. A külföldiek közül jól ment Leibovitz új könyve. Ajándékképpen az apróságok és a drága, reprezentatív kötetek fogynak legjobban. Az újdonságokat inkább keresik, és ha még az itteni kiállítással egyidejűleg megjelenik az album is, akkor az jobban fogy.

A boltnak van törzsvásárlói köre, olyanok, akik nagyon hű-ségesen járnak vissza. Nem nagyon tudnám megbecsülni, hogy hányan, nem túl sokan, de ők évek óta járnak ide meglehetős gyakorisággal. Rendszeresen átnézik a kínálatot, hogy pontosan tájékozódjanak, és vásárolnak is. Ahogy látom, a szakma szűkebb rétege jár rendszeresen a házba, a kiállítások megnyitójára és ide, a boltba is. Ezek a törzsvendégek az életkorukat illetően nagyon különbözők. Nehezen tudnék bármilyen közös vonást felfedezni bennük.

A másik viszonylag állandó vásárlói réteg a diákság. A különböző állami és magániskolák tanulói. Ők nemcsak a könyvtárt, de a könyvesboltot is rendszeresen látogatják, és vásárolnak is. Ha mégis valamilyen jellemző különbséget kellene mondani, hát az azért jól látható, hogy a fiatalabbak érdeklődőbbek. Több minden iránt fogékonyak, és viszonylag sokszor vásárolnak is. Főként szakkönyveket vesznek, és azoknak a szerzőknek az albumait, akiket szeretnek. Mostanában a nagy klasszikusok mellett a kortársak közül nagyon népszerű – különösen a fiatalok körében – többek között Gárdi Balázs, Dezső Tamás vagy Vancsó Zoltán. A nem album kínálatból is vannak sláger könyvek: Susan Sontag kis könyvecskéit, az átfogó fotótörténeteket, egyáltalán az egy-egy témát átfogó igénnyel tárgyaló műveket mindig keresik. Ezért is volt népszerű a Made in Hungary kötet, pedig nem túl olcsó. A Fényképtár köteteit is szeretik a vásárlóink, nyilván a kedvező ár miatt is. A múzeumi sorozatot is veszegetik, de az már egy kicsit drága a többségnek. Az árengedményes vásár viszont népszerű, van, aki többet is elvisz 999 forintért ezekből a könyvekből. Úgy látom, ha az ilyen stílusú kiadványok olcsóbbak volnának, jobban fogynának.

Általában elmondható, hogy azokat a könyveket viszik inkább, amelyekben sok a kép, s maga a könyv is szép kiállítású. Az ismertebb nevek, a nagy klasszikusok szép albumait szívesen megveszik drágábban is. Van, aki rendel is nálam, s én akár külföldről is behozatom a kívánt kötetet. A nyugati könyvekkel összehasonlítva a magyarokat, nem egészen pozitív a kép. Összességében nem túl igényes megjelenésűek a hazai könyvek – azt hiszem, ezen spórolnak a kiadók –, pedig az olvasóknál alapvető a könyvészeti érték. Járnak be ide könyvgyűjtők, ők nem a fotográfia miatt, hanem azért vesznek meg valamit, mert szép kiadvány.

Természetesen sok a külföldi vásárlóm is. Ők – az ismert nevek könyvein kívül – azt vásárolják meg, ami angol nyelvű is.

A jó könyveknek is legalább három év kell, hogy elfogyjanak. Nyilván jobban is kellene reklámozni a kiadványokat, de erre a kiadóknak általában már nincsen energiájuk. Pedig biztosan volna haszna, ugyanis annak, akiről a médiában egy kicsit többet kezdenek beszélni, mindjárt jobban fogy a könyve. Ha az olvasók több információt kapnának, mindig adnánk a kezükbe egy kis magyarázó leírást a könyvről, biztosan jobban vennék. Megszoktuk, hogy van egy kör, amelyik jön magától is, s ezeken kívül nehezen vagyunk képesek elérni másokat. Budapesten kívülre szinte lehetetlen eljutni. Bár én is próbálom vidéken meg a könyvtárakban is terjeszteni a kiadványainkat.

„Az utóbbi években jóval kevesebb pályázatot, de arányaiban nagyobb összegekkel támogatnak”

Az NKA mint fő mecénás

Az eddigi megszólalók szinte kivétel nélkül megerősítették a közvélekedést, hogy a Nemzeti Kulturális Alap Fotóművészeti Szakmai Kollégiuma nélkül a hazai fotó tárgyú könyvkiadásban le lehetne húzni a redőnyt. Bár a kollégium működését a kezdetektől fogva érték jogos vagy teljességgel alaptalan kritikák, sőt kifejezetten agresszív és gonosz támadások is, úgy látszik, akik az elmúlt másfél évtizedben valamilyen kulturálisan értékes és fontos vállalkozásba fogtak ezen a területen, azoknak jó része kapott valamelyes támogatást a mindenkori kuratóriumoktól.

Kezdetben, amikor az alkotó és író emberek még csak tanulták a pályázás mesterségét, jóval kevesebb kérést kellett elbírálniuk a kurátoroknak, s a megítélhető támogatások címkézése, kategóriái is rendre változtak az időben. Kiállításokat és kiadványokat az első pillanattól fogva támogatott az NKA, a különböző ösztöndíjak, elméleti rendezvények, honlapok, műtárgyvásárlás csak fokozatosan vált a kiírható témák részévé. A könyvek és katalógusok támogatása változó mértékű és arányú, de az NKA megalakulása óta ez az egyik legfajsúlyosabb része az évente elkölthető pénzösszegnek. Roppant nehéz tisztán látni az évente elbírált pályázatok sorsát illetően, mert az elutasítottakat nem ismerhetjük (bizonyos években még a számukat sem), s arról sincs teljes körű információ, hogy amit támogattak, az végül tényleg megvalósult-e, s ha igen, pontosan milyen formában. Mégis érdekes lehet talán megvizsgálni egy régebbi évet és a közelmúltat.

Az 1996-os évben Pilaszanovich Irén (akkor a Műcsarnok igazgató-helyettese) volt a kuratórium elnöke, a kollégium pedig meglehetősen népes: Kerekes Gábor, Török László, Tóth József, Boros Géza, Bánkuti András, Gera Mihály, Kincses Károly, Tasnádi László alkották. Abban az évben összesen 71 pályázatot támogattak 51 millió 145 ezer forinttal.

A fotóalbum támogatásra beadott 32 pályázatból 11-et támogattak, összesen 8,6 millió forinttal. A legkisebb megítélt öszszeg 400 ezer, a legnagyobb 1,3 millió forint volt. Utóbbit a Pelikán Kiadó kapta a sajtófotó-kiállításhoz kapcsolódó Az év képei könyvre. Támogatták ezen kívül Balla András, Hemző Károly, Kaiser Ottó, Rév Miklós, Révész Tamás, Somogyi György, Stalter György–Horváth M. Judit, Szűcs Tibor és Vékás Magdolna könyv-pályázatait. A Magyar Fotóművészek Szövetsége kérését, két Fényképtár kötet anyagi segítését illetően is pozitív volt a döntés. Szűcs Tibor elkészült munkáját később a Magyar Fotográfiai Múzeum adta ki az egyik sorozatában. A múzeum további két könyvét is támogatták még szakkönyv kategóriában (a Loránt Istvánról szóló monográfiát és Albertini Béla szociofotó nagymonográfiáját), ezeken kívül szakkönyvként támogatták a Mezey Lajosról szóló kötetet. Úgyszintén múzeumi könyv lett később Simon Mihály fotótörténete. Erre a műre 1996-ban az MFSZ adott be sikeres pályázatot, a képek jogdíjának megvásárlására. Szintén az MFSZ kapott pénzt Pécsi József könyve, A fényképező művészete kiadására – ezt is Gera Mihály szerkesztette. Ezen túl még egy oktatási témájú könyv terve szerepelt sikerrel. Összesen 5 millió 346 ezer forintot ítéltek meg a beadott 24 könyves pályázat közül 14-nek.

Katalógusra majdnem akkora össztámogatást ítéltek oda 1996-ban, mint albumokra: 7 millió 650 ezer forintot. Viszont ebben a kategóriában 56 pályázatból 24 szerepelt sikerrel. Vagyis több mint kétszer annyi katalógus kevesebbet kapott, mint a fotóalbumok (a támogatott albumok száma 11 volt).

1996-ban az összes elosztható pénz csaknem 17%-át albumoknak, 15%-át katalógusoknak, valamivel több, mint 10%-át egyéb kiadványoknak ítélte oda a kuratórium. Tehát a megítélhető összeg valamivel több, mint 42%-át kiadványok támogatására fordították. Amennyire nyomon követhető, a támogatott albumok és szakkönyvek meg is jelentek. Ha nem a következő évben, akkor később, esetleg további sikeres pályázások után. A kiállítási katalógusokat, magukat a kiállításokat már nehezebb nyomon követni, erről tökéletesen megbízható információk nem lelhetők fel.

2002-ben a teljes elosztható összeg 82 millió 164 546 forint volt, s erre 297 pályázatot nyújtottak be. Vagyis a pályázók száma több mint háromszorosra növekedett az eltelt hat év alatt. Összesen 152 pályázat kapott valamennyi támogatást az öszszes kategóriában. Chochol Károly, az akkori kuratóriumi elnök éves beszámolójában már panaszkodott a szűkös keretre, és arra, hogy az igényeltnél jóval kisebb összegeket voltak képesek megítélni emiatt. Viszont már megfelelőnek tartotta a pályázatok formai minőségét, vagyis a szakma gyorsan megtanulta az ehhez szükséges bürokratikus szabályokat. Ebben az időszakban már nem választották külön a kiállítások és katalógusok támogatását, így e tárgyban nincs összehasonlításra módunk. Az albumokat és a szakkönyveket pedig együtt tartották számon. Összesen 72 különféle könyvet segítettek különböző összegekkel. Szembetűnő, hogy az igényelt teljes öszszeg 121 139 174 forint volt, s ennek csak szűk 15%-át kapták meg a pályázók, vagyis 17 909 000 forintot. A teljes összegnek így is majdnem 22%-a jutott kiadványokra, s ebben a katalógusok nincsenek benne. Csak megbecsülni lehet, de a könyvekre és katalógusokra megítélt összeg aránya a teljes költségvetésben nem nagyon változhatott a hat évvel korábbihoz képest. Egyre több lett viszont a pályázó, és egyre jobban emelkedtek a könyvek előállítási költségei. Az általános áremelkedésen kívül nyilván a minőségi fejlődésnek betudhatóan is növekedtek meg olyan látványosan az igényelt összegek.

Az utóbbi években annyiban változott a kuratóriumok stratégiája, hogy jóval kevesebb pályázatot, de arányaiban nagyobb összegekkel támogatnak, hogy növeljék a megvalósíthatóság esélyeit. Így, persze, jóval többeket kénytelenek évente elutasítani, hiába megalapozott és jogos az igényük. A kezdetekhez képest szinte általános szabály lett, hogy csak résztámogatást nyújtanak a ku-ratóriumok, vagyis egy-egy könyvet más szponzorok bevonásával és gyakran további ingyenmunkával lehet csak elkészíteni.

Szarka Klára