BANKBÓL MÚZEUMBA

Eug?ne Atget, Julia Margaret Cameron, Man Ray, Henri Cartier-Bresson: impozáns névsor. A mai fotóárak mellett kevés magánszemély vagy intézmény engedhetné meg magának egy ilyen gyűjtemény létrehozását. Harminc éve még kedvezőbbek voltak a lehetőségek, és a Bank Austria elődjének akkori igazgatója felismerte ezt. Tanácsadóra is lelt Anna Auer személyében, aki 1970-ben az elsők között nyitott kizárólag a fotóművészetre szakosodott galériát. 1976-ban megállapodtak, hogy a pénzintézet fotókiállításokat fog rendezni, fokozatosan saját kollekciót épít, és ehhez vizuális nevelési programokat társít.

Tíz éven át tartott az együttműködés, ezalatt kereken hatvan tárlat jött létre, közötte nemzetközi, New Yorkot is megjárt projektekkel, mint az Alfred Stieg-litznek szentelt bemutató. A kísérőrendezvények tudományos színvonalát Vilém Flusser, Benjamin Buchloh, Victor Burgin és további vezető tudósok biztosították. A gyűjtemény eközben részben kronológiailag gyarapszik William Henry-Fox Talbottól Eadweard Muybridge-en át Ed-ward Westonig; részben kialakít egy avantgárd fókuszt (Herbert Bayer, Alekszander Rodcsenko).

Moholy-Nagy László és André Kertész révén magyar vonatkozást is találunk. A nyitás a kortárs felé viszonylagos: Bernd és Hilla Becher vagy Diane Arbus munkái a gyűjtés idején (a nyolcvanas évek elején) valóban jelenkori szerzeményeknek számítottak, de láthatóan egy történeti anyag végpontját jelentették új kísérletezés helyett.

A kollekció 1986-ban átfogóan bemutatkozik – ám a következő évben már nem hosszabbítják meg a galériás tanácsadói szerződését, a programnak vége szakad, a gyűjtemény azóta Csipkerózsika-álmát alussza. Ezen kívánt változtatni 2008 őszén a bank azzal, hogy az időközben nemzetközi figyelmet keltő kiállításairól híressé vált, a pénzintézet egyik önálló alapítványa által fenntartott Kunstforumon Bécs belvárosában 270 alkotással és új katalógussal kiállította a gyűjteményt.* Az anyagot ezt követően a prágai Nemzeti Galériában mutatták be, majd az immáron két reprezentatív helyszínen látogatható (Mönchsberg és Rupertinum) salzburgi múzeumban helyezték el tartós letét formájában.

Ez komoly státusemelkedés: Ausztriának hirtelen közgyűjteményi kezelésben (bár továbbra is a pénzintézet tulajdonában), a nyilvánosság számára elérhetően, egyetemes rangú fotóművészeti gyűjteménye lett. Mivel nem egy szakmúzeum fogadta be az anyagot, az nem is marad belterjes ügy, hanem gazdag modern művészeti szekciókhoz ízesül. A salzburgi látogatók számára – egy Münchentől Milánóig terjedő hatósugárban – a fotóművészet a „nagy művészet” részeként fog megjelenni. Ez a múzeumnak is nyereség, hiszen ezt a kollekciót ma képtelenség lett volna piaci áron megszerezni.

Azonban tekinthetjük mindezt kritikusan is. Az eredeti program nemzetközi összehasonlításban is úttörő volt, ám a jelek szerint valamilyen – még a mai katalógusban, tehát húsz év távlatából sem elárult, esetleg egy kiábrándítóan banális, és emiatt nem említett – vállalati belső ok (takarékoskodás, személyi változás, unalom) hirtelen véget vetett neki. Ez jelzi, hogy a vállalati, tehát gazdasági racionalitástól befolyásolt művészeti programok milyen borulékonyak. 1986-tól nem foglalkoznak a fotóanyaggal, veszni hagyják a cég számára felhalmozódott marketingelőnyt és a szakmai lendületet egyaránt. Kész szerencse, hogy létrejött addigra a gyűjtemény, és azt megőrzik – így tartós eredmény is marad!

A mostani bécsi kiállítást is értékelhetjük búcsúfellépésnek. Úgy tűnik, a bank nem akarta volna újjáéleszteni a gyűjtést, folytatni például a mai kortársak felé. Irodadekorációs vagy kiállítási célra nem kellenek a fotók, hiszen a különböző fúziók során időközben nagy, nemzetközi konszernné nőtt pénzügyi cég több ezer darabos képzőművészeti gyűjteménnyel bír, annak a kezelése önmagában állandó kérdés. A cégcsoport magyar tagvállalatának is jeles kortárs magyar gyűjteménye van (ami szintén rejtett mind a szakma, mind a közönség elől, még egyszer sem volt kiállítva vagy publikálva).

A fotógyűjtemény elhelyezésének legegyszerűbb módja ezért a múzeumi elhelyezés volt: a cégnek nem kell vele törődni, a múzeum viszont a kiállítási életben forgatja az anyagot, amelynek értéke így folyamatosan nő, és letétje szükség esetén felmondható.

Túlzottan negatív ez a megközelítés? Inkább illúziómentes. Állunk a Kunstforum kiállításán a fiatal középgeneráció egyik kifejezetten sikeres kurátorával, Florian Steiningerrel – és körülöttünk sehol egy lélek. Elismeri: a bécsi közönség valójában ma sem fogékony még a fotóművészet iránt. Pedig a kiállítás meglepetést is tartogat: tizenegy kortárs alkotótól kölcsönöztek nagyméretű, igazán látványos műveket (Günther Förgtől Candida Höferen át Andreas Gurskyig), ami élővé teszi a klasszikus anyagot. A kapcsolat is kézenfekvő, hiszen a gyűjteményben szereplő Becher házaspár düsseldorfi tanítványaiból nőtt ki a kortárs fotó ezen generációja. A nyelvi közösség adott: a német nyelvterület kortárs művészetének egyik globálisan legsikeresebb ága éppen ez a csapat. De ez sem segít, a kiállítást alig látogatták.

Mintha a Kunstforum maga is tudta volna előre: a felújítás alatt álló épület állványzatát nem a fotóanyag, hanem már a következő sztárkiállítás (Georges Braque) molinójával takarták el. A különbség talán nem csak abban rejlik, hogy Braque vérbeli festő volt, és a fauve vagy a kubista korszaka sokkal közelebb hozható a közönség sznobizmusához, mint a fekete-fehér fotók, hanem, hogy a fotókiállítás nem egyetlen sztár köré szerveződött. Bármilyen sok nagy név bukkan is fel a kollekcióban, a Fotografis Gyűjtemény cím nem elég hívogató a felkapott nevekhez szokott média és a közönség számára. Ha André Kertész-kiállítás lett volna a Fotografis bemutatkozása, az versenyezhetett volna Braque-kal.

Mi a tanulság hazai szemmel nézve? Egyrészt igenis léteznek felelős, felvilágosult cégvezetők, akik tudnak jó időben nagyvonalú művészettámogatási döntéseket hozni; a szakembereknek meg kell őket találni. Másrészt igenis működhet jól a kooperáció egy galériával: az Anna Auer által vezetett program és gyűjtemény utólag sem mutat személyes elfogultságot, érdeket; két nyereségorientált vállalkozás nemzeti rangú művészeti értéket tudott létrehozni. Különösen fontos a gyűjtés, hiszen annak gyümölcse maradandó – és ennek megkezdése soha nem késő, csak a megfelelő területet kell kiválasztani.

A harmadik konklúzió a Kunstforum és a fotó viszonyával kapcsolatos. Magyarországon is egyre több magán fenntartású kiállítási intézmény működik, és a fotóművészet piaci és szakmai szereplői érezhetően szeretnék belobbizni ezek kiállítási programjába a fotót. Tegyék. De érdemes józanul szem előtt tartani, hogy egy ilyen látogatószám-alapú, bevétel-orientált intézményi hálóban a fotónak is a sztárkiállítások versenyében kell majd megállnia a helyét. Nevek, látványos munkák kellenek. És ez könnyen a szakmai érték rovására mehet.