SZEMÉLYES TÉR
„Az olyan ember, aki elvesztette a szerelmét, rendszerintragaszkodik azokhoz, akik a szerelmét ismerték.Az ilyen ember azt mondja magában:Amikor a piros szvetter volt rajta, Honzával találkoztunk.És szalad Honza után, nem maradt-e a zakójánegy piros szál abból a szvetterből.”1
Ez a cikk, ahogy elemzése tárgya, a Személyes tér című kiállítás sem, nem a szerelemről szól. De még csak nem is piros szvetterekről, pláne annak elhagyott szálairól.Sokkal inkább arról a jelenségről, ahogy maga a tárlat is, miszerint hogyan történik az, amikor egy bármilyen tárgy különleges jelentéssel töltődik fel.Innen két irányba lehet és kell is elindulnunk. Az egyik az a paradoxon, hogy személyes tárgyaink vajon mit és mennyit mondanak el rólunk valójában. Ha például egy nem túl közeli ismerőst beengedünk a lakásunkba, akkor tárgyaink, a rendetlenség, könyveink, az épp elöl lévő ruhadarabok és a négyféle pohár mesélnek az utóbbi pár napok tevékenységéről, az életünk rendjéről, arról, mit viseltünk tegnap.Ugyan akkor, annyira sok mindent mondanak, hogy magyarázat nélkül mégis semmitmondóak. Ha nem meséljük el, hogy azon képen a nővérünk látható óvódás korában, s hogy az apánk lendületből bekeretezte a fotót, és tulajdonképpen ezért került fel a falra, akkor a távoli ismerős ezt sosem fogja kitalálni. Segítenünk kell neki, hogy sejthesse, mi villan át a fejünkön, amikor a képre nézünk. Ha pedig bekerül a történetbe a művészi szándék, a megmutatkozás vágya, a kiállítótér egyszerre intim és közösségi tere, a látogató teljes vadidegensége, akkor az egész kérdés csak tovább árnyalódik.A másik irány az a kérdés, hogy valójában mi közük a tárgyaknak a térhez – ha egy kiállítás címe, és akkor várhatóan a témája is személyes tér, akkor miért kezdünk tárgyakról beszélni?Innen ismét két szálon indulhatunk el. Kezdjük az általánossal.Heidegger A művészet és a tér című írása a teret mint élményt és valóságot, illetve a térnek mint ősjelenségnek a forrását kutatja (ha nagyon leegyszerűsítjük). Számunkra most a legfontosabb tétel belőle az, amely szerint: „a dolgok maguk a helyek. A ’dolgok’ tehát nem ’kitöltik’ a teret, hanem térben-levésükkel magát a teret határozzák meg.”2 Hétköznapi szavakkal, hétköznapi valóságunk felől ez azt jelenti, hogy a dolgok, a tárgyak teremtenek körénk kezelhető, bejárható teret, hogy a tárgyaknak az aurája adódik össze térré körülöttünk, és a tárgyak vágnak járható-bejárandó ösvényeket számunkra a mindennapok során e terekben.Így aztán személyes tárgyaink személyes terünk kialakításában betöltött szerepe nem kérdéses. A másik szál a tárgyak emlegetésével kapcsolatba az a tény, miszerint a kiállítás fotóin, amelyek alkotóik személyes szféráját hivatottak érzékeltetni, rengeteg munkán többféle kontextusban látható tárgyak szerepelnek. Hol jobban, hol kevésbé megfejthető, hol mindennapos, hol különlegesebb, egyszer otthonos, máskor elvontabb képi közegekben.S ezzel meg is érkeztünk magához a tárlathoz.3 Mielőtt újabb utakra indulnánk, hogy az összes kérdést szemügyre vegyük, amely a kiállítás értelmezéséhez hozzásegíthet, nézzük meg közelebbről, hogy mit is látunk valójában a képeken.A fotókon viszonylag jól csoportosítható tematikák kapnak főszerepet, és hasonló képalkotási módok teremtenek egységet a művek között. A 25 alkotó közel 100 fotóján nagyon sokszor találkozunk az egyik legintimebb terünkkel, a vetetlen ággyal. Az éjszaka dinamikáját, testünk melegét őrző, az anyaméh után bennünket talán a legpuhábban és legmelegebben körülvevő-befoglaló közeg képei igen gyakoriak. Van, hogy valaki fekszik benne, akit jobban vagy kevésbé látunk, van, hogy az ágy feletti fal szakadozott tapétája által teremtett kietlenség furcsa ürességbe veti az ágyat, a gyűrött ágyneműt, amely negatív formaként őrzi testünk lenyomatát.Nagyon sokszor, többféle összefüggésben látunk virágokat. Üvegvázában, cserépben, földben. Ablak előtt, vagy asztalon. Néhol az üveg és a szárak látványa a lényeges, néhol maguk a virágok, bimbók jelennek meg egészen minimalista letisztultsággal. Majd minden otthonban vannak virágok és növények – ennyi természetet mindannyian belopunk a környezetünkbe.S aztán ott vannak a sokat emlegetett tárgyak: összevissza rendetlenségben, az otthon-lét spontaneitásában, vagy éppen „természetellenesen” letisztult közegben mutatkoznak. Ilyenkor a térben csak maga a tárgy jelenik meg, mindenfajta külső viszonyítási pont nélkül.Sok alkotónál fordulnak elő alakok. Hogy mikor van dolgunk önarcképpel, azt ennyi képből nem nagyon tudjuk meghatározni. Ami azonban biztos, hogy a szerepeltetett figurák java nem látszik jól. Nem beazonosíthatóak: túlexponált, fehér kiégett foltok csupán, vagy háttal állnak, vagy a hajuk takarja őket, vagy a paplan, vagy az ablakon át rájuk ömlő fény borítja be az arcukat előlünk. Látomások, benyomások, emlékképek.A túlexponálás, a fotós fejének a kép terébe belógó árnyéka, az életlenségek, és így tovább: egy sor olyan eszköz, amely látszólag teljes mértékben az ún. (ma már nem kényszeresen elvárt, nem az egyedüli magas színvonalat jelentő, de mégis) profizmus ellentéte, és fotósaink (a most elemzett kiállításé, s a kortársak általában) előszeretettel élnek vele. Az amatőr, privátfotók jellegzetességei ezek – használatuk nem véletlen.4 Ezek a képek ugyanis részben egyszerűen: ilyen privátfotók. Másrészt, amikor tudatos választás eredménye az ilyen képalkotási mód, akkor a privátfotónak megfelelő technikai megoldások, esetlegességek azt az intim viszonyt tételezik, amely a privátfotós és fotójának tárgya között fennáll. Azonban, egy izgalmas feszültség is a kiállítás sajátja: ugyanis több fotó éppen, hogy nem spontán, hanem megtervezett-beállított, noha a téma ugyan az: „Érdekes összefonódása ez a klasszikus értelemben vett amatőr fotográfiának, amely a szűkebb környezet feltérképezésére, a család közös pillanatainak megörökítésére hivatott, és a pillanatnyiságot, a fotó igazságrögzítő szerepét és képességét megkérdőjelező staged fotográfiának.” – írja a két projektvezető.5 Ha pedig beállítottság, akkor felmerül a szándékosság mikéntjének-mértékének kérdése is. Az itt látható fotók olyan képeket mutatnak, amelyek „a készítőjük képzeletében megjelenő öndefinícióhoz/identitáshoz kapcsolható”-ak, s nem feltétlenül pillanatképek. Ez visszavezet ahhoz a paradoxonhoz, amellyel kezdtünk, nevezetesen, hogy mi mondd el rólunk – és mit. Ha szeretném magam megmutatni, akkor el is dönthetem, hogy mi legyen azon a képen. Amely leválik a látványról/rólam, és a műalkotások/képek közös terébe kerül, nélkülem.Egészen gyakran látunk a fotókon lábakat – mintha az önmagunkra nézés természetes állomása lenne, ahogy lehajtjuk a fejünket, illetve, pars pro totoként az embert jelölik, de úgy, hogy pontosan nem tudjuk, kit is látunk. De más testrészek is többször szerepelnek, a karok, a fej, a hát, a szem. Mintha nem csak a tárgyak osztanák fel-töltenék ki a teret, hanem a testrészek is, amelyekkel szintén felosztják, és egyúttal használják is azt a szereplők. A testrészeikkel, amelyekkel, amelyek mozgásával aurát vonnak maguk köré.S ide kapcsolódik egy következő közös jellemző: a külső helyszínek, leginkább természeti közegek jelenléte. Erdő, rét, kert – s bennük néhol az alakok, ahogy eddig, csak egy lábként, kézként, hátként. Felmerülhet a kérdés: hogyan lehet személyes, intim a külső, azaz a falak nélküli, nem (csak) általunk használt és berendezett közeg? Amelynek nincsenek falai, határai, amelyen belül azt mondhatjuk: miénk?A kötődések azonban nem ettől függnek, hanem a tapasztalattól, a szokásoktól, a szubjektív térhasználattól, a saját-élményektől. Ezek töltik fel számunkra ezeket a helyeket vagy itt megélt pillanatokat éppen úgy, ahogyan a tárgyakat is. (Kicsiként a kötődés szagokon és ízeken át is evidensen közlekedik és működik. A már büdösre nyálazott plüsskacsa mindennél kedvesebb számunkra. Ezeket a primér kötődési szálakat cseréljük árnyaltabbakra, tudatosabbakra – részben, mert fejlődik szervezetünk és személyiségünk is, részben, mert a társadalom ezt várja el. Vagy, valószínűbb, hogy nem is cseréről van szó, csak a kötődés definiálása ölt sokkal „civilizáltabb”, felnőtt formát.)Közelítsük a kérdését most ne a tér, hanem az egyén felől: „A személyes tér az egyénből eredő, vele elválaszthatatlanul együtt mozgó zárt buborék, mérete s érzékenysége az adott személy belső világának függvénye.” – definiálják a kiállítás címében szereplő fogalmat a már idézett szövegben a projektgazdák.Ez a zárt buborék pedig úgy tűnik, a virtuális térben is megalkotható – oda is kiterjeszthető. A Személyes tér kiállítás alkotói ugyanis kivétel nélkül a Flickr képfeltöltő oldal használói/létrehozói. A kurátori szöveg szerint a Flickr „Az internet hatalmas, beláthatatlan közterébe ékelődő apró, saját univerzum megteremtésére ad lehetőséget.” Ráadásul nem csak egyénenként, hanem csoport szinten. A fotóknál már ugyanis kiderült, hogy nem csak a téma, hanem annak feldolgozási módja is hasonló az egyes alkotóknál. „Az internetes galéria másrészt társadalmi térként is funkcionál…. A kiválasztott valóságdarabok átdolgozása… ezen határok nélküli közösség tekintetére komponált, a fényképek szinte egységes stílusa íratlan szabályok mentén alakul ki, amelyek megkönnyítik az üzenetek értelmezését.”6Milyen érdekes, hogy a saját magunk világát így vagy úgy ábrázoló fotó feltöltése üzenet – magunkról a másiknak, akivel értékrendünk, életünk-rendje, a bejárt terek (amely itt most egy virtuális köztér, amelyet a csoporttagok együttesen tesznek otthonossá/személyessé egymás számára) összekötnek.A képeket két ízben is kiállították: először a K.É.K-ben, Budapesten, egy használaton kívüli üres irodaház több emeletén is – ez remekül illeszkedett a fotók egyszerű, keresetlen mivoltához. A képek már itt is viszonylag kis méretben jelentek meg, és látszólag véletlenszerűen, semmiképpen sem az ortodox kiállítás-rendezés szabályait követve kerültek kiállításra. Például, nem egyszer térdmagasságban sorjáztak egymás mellett, a megszokottól eltérő kiállítótermi viselkedésre késztetve a nézőt. Talán azért is, mert nem szokásos kiállító teremben voltunk. Ebben teljesen hasonlított a második helyszín is: az ugyanis egy, használaton kívüli, üres lakás volt Miskolcon, amelyet az M.ICA a kiállítás idejére használhatott. A lakásgaléria kialakításának jelentőségét a megnyitón Csizmadia Alexa többek között a hazai progresszív művészet underground időszakával vetette össze, hogy ti. akkor mit jelentett egy lakásban kiállítani, hogy mennyire máshová vágyódtak akkor a művészek.Érdekes (de korántsem érthetetlen) fordulat, hogy amikor már javában „ki lehet menni”, akkor mennyire felértékelődik a „benn levés” lehetősége, és sajátosságai. Ezzel mutat párhuzamot, vagy ugyanezen tendencia része, hogy egyre több fotós használja a kamerát, mint tükröt, s nem, mint ablakot, amelyen át a világra tekint. Vagy, ha igen, akkor azt a tükör felé fordítja. Valahogy úgy, ahogy a Személyes tér kiállítás egyik emblematikus fotóján történik: itt a főszereplő női kézitükörben nézi saját magát egy nagy fali tükör előtt, a háta mögött pedig ott áll a fotós, aki mindezt rögzíti. A különféle érzékelés-tapasztalat rétegeken sokszorosan visszatükröződő, így aztán csak sejtett-vélt-szubjektív valóság képét rögzítő fotó szimbóluma is lehetne ez a fotográfia.Főleg a Személyes tér című kiállítás esetében, amelynek fotóin a valóságban „ott volt” még kvázi indexikus úton7, de már digitális térbe kerül (a kamera memóriájába), ahonnét egy másik virtuális térbe, az internet közösség-teremtő világába érkezik. Innen azonban e kiállítás során visszatér abba a valóságba, amelyről levált. És a kurátorok jóvoltából legalább szimbolikus értelemben véve visszatért abba az intim térbe, amelyből elindult.Somogyi Zsófia( M. ICA Kortárs Művészeti Intézet /Miskolci Galéria/, 2008. 09. 10. – 30.)
Jegyzetek1 Ludvík Aškenazy: Emberek és emberkék. Európa Könyvkiadó Budapest, 1965. 53. o.1 Vinczellér Katalin. Térben-lét. Grünwalsky Ferenc- Ladányi Andrea: Test-tér. http://www.c3.hu/othercontent/kritika/8ford/vinczeller.html1 A kiállító művészek: Phlox Tsemel, Erin Jane Nelson, Gu Fan, Lynn Kasztanovics, Olya Khlebalina, Katharina Schumacher, Uiljona Odisarija, Jurate Gacionyté, Rasa Staniunaite, Kuku Smigun, Mariko Ogawa, Irina Gusakova, Sigita Mockuté, Susu Laroche, Tudor Ene, Niki Papp, Ilinca Diaconescu, Zsuca Varga, Gregory Dryapak, Celia Perrin Sidarous, Jerilee Negrillo, Paul Herbst, Adam Bernales, Juli Laki, Rein de Wilde.1 Természetesen az is lehet, hogy a képeket nem minden esetben profi kortárs fotográfus készítette, hanem olyan fiatalok, akik számára a fotózás és képmegosztás kézenfekvő/kedvelt megoldás. A lényeg, hogy a profi és amatőr/privátfotós itt nem értékkategóriák, sokkal inkább a képek felhasználásának és készítésének módjainak, a megmutatási-motivációs attitűdök eltéréséire utalnak a kifejezések.1 Laki Júlia (független kurátor) volt a budapesti, Nagy Szilvia (az M.ICA kurátor) pedig a miskolci kiállítás projektvezetője, a kiállítást kísérő szöveg közös munkájuk. A kiállítás alapkoncepciójának projekttervét Laki Júlia írta egy korábbi, párizsi kiállítás alapján. Ld 5. jegyzet.1 „A kiállítás alapötlete Mariko Ogawáé, aki egy híres párizsi művész-squatban (La Miroiterie) rendezett közös kiállítással mutatott példát arra, hogy lehetséges, sőt, szükséges az interneten önmaguknak megmutatkozási lehetőséget kereső fiatal alkotók összeszervezése.” Idézet a kísérőszövegből.1 A digitális kameráknál nem beszélhetünk arról, hogy a fényérzékeny anyagon tkp. lenyomatot hagynak a fotózott tárgy (bármi) által visszavert sugarak, a fejekben mégis éppen ilyen rögzítési mechanizmusnak tekintett az, ami digitális fényképezőgéppel történik, ezért merem használni a kifejezést. Lásd ehhez pl.: Rosalind Kraus: Megjegyzések az indexről I., II., Ex Symposion. Dokumentum. 2000/32-33. Hozzáférhető a teljes szám: www.exsymposion.hu
1 Ludvík Aškenazy: Emberek és emberkék. Európa Könyvkiadó Budapest, 1965. 53. o.2 Vinczellér Katalin. Térben-lét. Grünwalsky Ferenc- Ladányi Andrea: Test-tér. http://www.c3.hu/othercontent/kritika/8ford/vinczeller.html3 A kiállító művészek: Phlox Tsemel, Erin Jane Nelson, Gu Fan, Lynn Kasztanovics, Olya Khlebalina, Katharina Schumacher, Uiljona Odisarija, Jurate Gacionyté, Rasa Staniunaite, Kuku Smigun, Mariko Ogawa, Irina Gusakova, Sigita Mockuté, Susu Laroche, Tudor Ene, Niki Papp, Ilinca Diaconescu, Zsuca Varga, Gregory Dryapak, Celia Perrin Sidarous, Jerilee Negrillo, Paul Herbst, Adam Bernales, Juli Laki, Rein de Wilde.4 Természetesen az is lehet, hogy a képeket nem minden esetben profi kortárs fotográfus készítette, hanem olyan fiatalok, akik számára a fotózás és képmegosztás kézenfekvő/kedvelt megoldás. A lényeg, hogy a profi és amatőr/privátfotós itt nem értékkategóriák, sokkal inkább a képek felhasználásának és készítésének módjainak, a megmutatási-motivációs attitűdök eltéréséire utalnak a kifejezések.5 Laki Júlia (független kurátor) volt a budapesti, Nagy Szilvia (az M.ICA kurátor) pedig a miskolci kiállítás projektvezetője, a kiállítást kísérő szöveg közös munkájuk. A kiállítás alapkoncepciójának projekttervét Laki Júlia írta egy korábbi, párizsi kiállítás alapján. Ld 5. jegyzet.6 „A kiállítás alapötlete Mariko Ogawáé, aki egy híres párizsi művész-squatban (La Miroiterie) rendezett közös kiállítással mutatott példát arra, hogy lehetséges, sőt, szükséges az interneten önmaguknak megmutatkozási lehetőséget kereső fiatal alkotók összeszervezése.” Idézet a kísérőszövegből.7 A digitális kameráknál nem beszélhetünk arról, hogy a fényérzékeny anyagon tkp. lenyomatot hagynak a fotózott tárgy (bármi) által visszavert sugarak, a fejekben mégis éppen ilyen rögzítési mechanizmusnak tekintett az, ami digitális fényképezőgéppel történik, ezért merem használni a kifejezést. Lásd ehhez pl.: Rosalind Kraus: Megjegyzések az indexről I., II., Ex Symposion. Dokumentum. 2000/32-33. Hozzáférhető a teljes szám: www.exsymposion.hu
