STEVEN J. SASSON, A DIGITÁLIS FÉNYKÉPEZŐGÉP FELTALÁLÓJA
A Deutsche Gesellschaft für Photographie e. V. (DGPh) 2008. évi kulturális díjazottja
Ki készítette az első „digitális fényképet”? – tette fel nemrég a kérdést Dr. Christoph Schaden (DGPh), de a választ senki nem tudott rá adni. Az elmúlt éveket leszámítva nem éltünk még olyan kort, amikor annyit „csattogtatták” volna a fényképezőgépet, mint manapság, amikor mindenhol és minden pillanatban lefényképeznek valamit digitális fényképezőgép vagy mobiltelefon segítségével. Annál meglepőbb, hogy ilyen nehezen válaszolható csak meg a kérdés, tulajdonképpen ki is a digitális fényképezőgép feltalálója.Az idei Photokinán, szeptember 27-én végre ott állt a vásár Kristálytermének színpadán Steven J. Sasson, szerényen mosolyogva, leginkább amerikai gyereksorozatok apafigurájára emlékeztetve. Ünnepélyes keretek között adták át neki az idei év kulturális díját a digitális fényképezés feltalálásáért. Sasson ötlete az elektronikus képérzékelő és a fénykép rögzítésére szolgáló, filmet helyettesítő digitális adattároló kombinációján alapul. „Úttörő találmánya korszakváltást jelentett abban, ahogy ma bánunk a technikai képekkel”, foglalta össze a forradalmi teljesítményt Gottfried Jäger (DGPh), aki szintén úttörőnek számít a digitális technika alkalmazásában. Bizonyos értelemben ugyanúgy a kép demokratizálódásáról lehet beszélni, mint egykor a kisfilmes kamera feltalálásakor.A DGPh olyan szervezetként határozza meg magát, amely elsősorban a fényképezés és a hasonló képmédiumok kulturális jelentőségének növelése érdekében tevékenykedik. Tagjai a német és a nemzetközi fotós közélet érdemes személyiségei. A szervezet által kiosztott különféle kitüntetések között szereplő kulturális díjat 1958-ban alapították. Dr. Gerhard Schröder méltató beszédében úgy fogalmazott, hogy „a kulturális díj... jelentős teljesítményeket emel ki, melyeket a fényképezés segítségével értek el, különösen a művészet, a humanitárius és karitatív tevékenység, a társadalom, a technika, az oktatás és a tudomány területén.“ Az oklevél mellett a kitüntetett megkapja az Ewald Mataré (1887–1965) által tervezett arany foglalatba helyezett optikai lencsét. Az eddig kitüntetettek között olyan jelentős személyiségek találhatók, mint August Sander (1961), Man Ray (1966), Gis?le Freund (1978) és Cornell Capa (1990).Steven J. Sasson 1950-ben született Brooklyn Bay Bridge nevű városrészében. Mivel szüleinek nem volt lehetőségük a továbbtanulásra, fokozottan támogatták a gyerekek különféle törekvéseit. Steven a bátyjával és az öccsével együtt a brooklyni műszaki főiskolán tanult, ahol kibontakoztathatta az elektronika és az elektrotechnika iránti érdeklődését. Már gyerekként is híres és hírhedt volt a maga barkácsolta rádióiról és adóiról. A család otthonának tetején elhelyezett antennák sokasága még a szomszédokat is felbosszantotta.Tanulmányait követően az Eastman Kodak cég rochesteri alkalmazott kutatási laboratóriumában találta meg a helyét. Főnöke, Gareth A. Lloyd ösztönzésére kezdett el kísérletezni az 1974-ben kifejlesztett elektronikus érzékelővel, a CCD-vel (charge-coupled device), a fényképkészítésre való alkalmasságát vizsgálva. A szenzor egy feltöltött kondenzátorhoz hasonlít, ahol a félvezető fizikából ismert (!) fotoelektromos hatás eredményeként, a fény elektromos impulzusokká alakul. Így a CCD alkalmas arra, hogy egy fényképet elektromos jelekké (adatokká) alakítsa és tárolja. Ez a fényérzékeny szenzor a lelke minden digitális fényképezőgépnek. Sasson, akinek kifejezetten jó a humorérzéke, mesélt a sok hiábavaló kísérletről, hogy egyáltalán képet tudjanak rögzíteni. „A laborban olyan kevés fény volt, hogy egyáltalán nem lehetett fényképet készíteni. Így kimentem a titkárnőnkhöz az első emeletre. Micsoda boldogság volt, amikor az első fekete-fehér eredményeket láthattuk!”Sasson és munkatársai a digitális fényképezőgép első prototípusát 1975 végén építették, egy analóg digitális átalakító, egy optikai lencse, egy CCD chip és egy Kodak gép felhasználásával. Ennek az első berendezésnek a méretei megegyeztek egy kenyérpirítóéval, ezért így is nevezték el. 3,6 kilót nyomott, és fekete-fehér képeket lehetett vele készíteni 0,01 megapixel, azaz ma már nevetségesnek tűnő, tízezer pixel felbontásban, amit egy mágneses szalagon tároltak. A gépnek 23 másodpercre volt szüksége egy-egy kép rögzítéséhez, és újabb 23 másodpercre ahhoz, hogy azt megjelenítse egy monitoron. Az első „digitális” felvételként számon tartott képen egy fiú látható, kutyával a karjában. Sasson meg volt győződve róla, hogy legalább 15-20 évig tart majd, amíg találmánya széles körben is elterjedhet. De minden lényegesen gyorsabban történt, és a mai apró, elegáns fényképezőgépek már nem sokban hasonlítanak az egykori „kenyérpirítóra”.Sasson találmányát 1977. május 20-án nyújtották be az Egyesült Államok szabadalmi hivatalánál, és egy évvel később a 4 131 919 számon regisztrálták. Az interneten keresztül az eredeti szabadalmi leírásba is betekintést nyerhetünk. Érdekes a kérdés, amelyben a találmány általános jelentőségét firtatják. Nem a sors iróniája, hogy a legnagyobb filmnyersanyag-gyártó vállalat egyik alkalmazottja fejlesztett ki egy olyan médiumot, amely végső soron feleslegessé teszi majd a filmet? Mindenesetre hatalmas távlatok tárultak fel az egyszerű képen túl. Például az interneten zajló képkommunikáció, az amatőrök mobiltelefonjai és a profi fényképezőgépek, továbbá a kép mint adathalmaz vagy végtelenül bonyolult digitális nyomat. A képkészítés végső soron egyfajta tömegsporttá változott, a felvevőgépek pedig státuszszimbólumokká lettek. A digitális képfeldolgozás lehetőségei ugyanakkor (talán) eltüntetik a „fénykép hitelességének” utolsó maradványait is, még akkor is, ha köztudott, hogy már az analóg fényképeket is hamisították. Az új képáradat felveti a kép tárolásának és megőrzésének kérdését. Ezzel együtt viszont nőttek az alkotási szabadság, a rugalmasság és a negatív környezeti hatások csökkentésének lehetőségei. „Az új képfilozófia figyelembe veszi témaválasztásaiban a fejlődés új lehetőségeit. Egyre kevésbé van szó a képen látható realitásról, sokkal inkább a kép realitásáról” (Gottfried Jäger). Anne Kotzan
