photokina 2008
Úti jegyzetek
Kis ország, kisváros. Előbbiről azt szoktam mondani: politikusai becsületesek, a sajtnak íze van. Utóbbiban fényképezőgép-múzeum is működik, és 2008 szeptemberében Images ’08 címen fotófesztivált rendeztek. (Nem rejtvény, a megfejtést nem kell beküldeni!)Svájc, Vevey; a Léman-tó partján fekvő városkában mindenütt fényképek, a különböző kiállításokat hirdető plakátok. Úgy tűnik, divatos dologgá vált a fényképezést bemutató rendezvénysorozat. (A vevey-ivel egy időben Bielben is hasonló rendezvényre került sor, az alfabetikus sorrendben felsorolt kiállítók között az első: István Balogh.) Vevey a fesztivál ellenére feltűnően csendes; szinte hallani, ahogy a tóparti, ódon apátság vaskos, több százéves kövei a napsütés hatására felmelegszenek, lélegezni kezdenek, pattogó hangot adva nyújtóznak.A fényképezőgép-múzeum – XIX. századi, kézműves eszközeivel – kitűnően illeszkedik a piactér régies hangulatához, az időszaki kiállítás, „60 éves a Sinar” meg, mintha bocsánatot kérne a miliő megzavarásáért: olyan benyomást kelt, mintha még mindig a szállításra készített csomagolóanyagban lenne. A kiállítóhely felzárkózott az európai nem-fővárosi fotógyűjtemények élvonalába, a lyoni Lumiére-Museum vagy a Chalon-sur Saone-i Maison Nicéphore Niépce mögé. (Utóbbi úgy hirdette magát: „Maison de la premiére photographie”. Kérdés, hogy fog ez változni azok után, hogy 2008 áprilisában a Christie’s árverésén felbukkant Wedgwoodnak egy 1793-ban készített fotogramja?)A tóparton állva egy pillanatra összezavarodnak az idősíkok. Balra a már említett középkori épület, a hátam mögött a vízi járművektől nem terhelt, kristálytiszta vizű tó, előttem a piac, ahol háromszáz éves, fából és öntöttvasból készített szerszámokat is lehet kapni; jobbra emberi léptékű, tiszta épületek: nem érzem a XXI. századi, értelmetlenül rohanó élettempót. Megértem a fogalomszerűen világhírű Chaplint, aki idős korában ide költözött, hátrahagyva azokat a dolgokat, amelyek nem tetszettek neki.Lausanne-on két évvel ezelőtt csak átutaztam, és nem tudtam időt szakítani arra, hogy a Musée de l’ Elysée-ben megnézzem a Chaplin en Images című tárlatot. Ezúttal már a vasútállomásról odasietek. Az éppen aktuális időszaki kiállítás – fiatal fényképezők művei – kisebb közérdeklődésre tart számot; ennek megfelelően a nyitvatartási időt is lerövidítették. A domboldalon álló, helyi viszonylatban is elegáns villa kertjében még nagyobb a csend, mint Vevey-ben. Az intézményt bemutató leporelló első oldalán rövid és határozott, soknyelvű alcím: „Ein Museum für Fotografie, a Museum for Photography, un museo per la fotografia”. A felsorolás tizenhat nyelven folytatódik, a cirill betűs szöveget még el tudom olvasni, de öt másféle írásmódút már nem. Úgy tudom, néhány évvel ezelőtt honfitársaink is vendégei voltak a lausanne-iaknak, és lehet, hogy ottjártuk majdnem olyan mély benyomást gyakorolt a háziakra, mint kalandozó őseink lovasvágtája a szentgalleni kolostor kódexkörmölő szerzeteseire. Remélem, a Musée de l’Elysée-ben érzékelik az ismertetőjük címlapján magyarul olvasható rövid hitvallás – „…egy múzeum a fotóművészetért” – és a többi szöveg közötti árnyalatnyi különbséget.Csak négy óra vonatozás, és máris Párizs nagy múltú kiállítótermébe, a Jeu de Paume-ba igyekszem, melyben Richard Avedon retrospektív tárlata látható. (A kiállítás a cikk megírásának időpontjára, 2009. január közepéig, Berlinbe, a Martin Gropius Bauba költözött.)Az auditóriumban Helen Whitney 1995-ben készített, 87 perces interjúfilmjét vetítik. A barátai által csak Dicknek nevezett Avedon elmeséli: 1952. szeptember 13-án megszólalt műtermében a telefon. „Halló! Charles Chaplin vagyok.” A fotós mérgesen válaszolt: „Johnny, megismertem a hangodat, most nincs kedvem viccelni!”, és lecsapta a kagylót. Néhány másodperc múlva az újabb csengetés után a telefonban egy krákogás, majd rövid köhögés után ismét az előző hang szólalt meg: „Kedves Uram! Én valóban az vagyok, akinek mondtam magam, és arra kérem, fényképezzen le.” Avedon bocsánatot kért; a 29 éves fotós egy pillanatra talán látta lelki szemei előtt a New York-i telefonkönyv Photographers címszavát, melyben neve az ábécé sorrend miatt az elsők között szerepelt. Még aznap lefényképezte az ősz hajú színészt, aki a műveletek szemmel látható befejezése után hirtelen egy saját, addig nem kért pózt vett fel. A meglepett fotós exponált, és ismétlést kért. Chaplin újra lehajolt, majd hirtelen felegyenesedve, két öklét a füle mellé szorítva, szamárfület mutatott.A következő nap megjelenő újságok címlapjukon tették közzé a szenzációs hírt: a színészt politikai magatartása miatt kiutasították az Egyesült Államokból. Avedon lágy, életlen, bemozdult és rosszul világított képe hirtelen új értelmezést nyert, és megszámlálhatatlan magazin közölte; Chaplin szamárfület mutat a McCarthy Bizottságnak.A filmben többször szóba kerül a Retrospective 1944–1994 című kiállítás és az előadás, amit Richard Avedon annak keretében 1994. szeptember 21-én (a photokina megrendezésével egy időben) Kölnben tartott. Sokat változott azóta a fényképezés műfaja, és a két tárlat sem azonos méretű és jelentőségű. A Rolling Stone magazin megrendelésére készült 69 portré Párizsban 20x25-ös kontaktokban egy teljes falat foglal el. Nehéz egybevetni a képaláírásokat az arcokkal, pedig érdemes. Az egyik modell a fényképezés idején egy három betűvel jelzett állami szervezet igazgatója volt; később több ciklusban elnök lett, sőt fia is betöltötte ezt a tisztséget. Kitűnően választott a fotós! Az 1994-es photokinán a Kodak standon életnagyságúnál nagyobb nagyításokat állítottak ki, így jól lehetett látni: Avedon az elnök fejének a film szélétől lévő távolságával, vagy annak hiányával jelezte véleményét. A kölni tárlatra lényegében a Josef-Haubrich Kunsthalléban került sor, ahol bővebb válogatást és nagyobb méretű nagyításokat láthattak a nézők, mint most Párizsban, ahol a 250 kép megtekintéséért hosszú sorok álltak a Concorde téren.Az interjúfilm bőséges teret szentelt annak a sorozatnak, amit Avedon édesapjáról készített, és a haláleset után Kölnben állított ki először. Az amerikai interjúfilm hallgatott viszont a napalmtól megégett vietnami nőkről készített portrékról, amelyekkel – akárcsak annak idején Lewis Hine a gyermekmunkáról szóló sorozatával – Avedon egyértelmű és kimutatható hatást gyakorolt a törvényhozókra. Kölnben még fekete vászonnal takarták le a képeket, Párizsban már nem bízták a nézőkre a döntést, el tudják-e viselni a látványt.Már 1994-ben is feltűnt: a fiatalabb nézők döbbenten álltak Avedon olykor tíz méteres nagyításai előtt. 2008-ban Párizsban ezek közül csak az Andy Warhol-féle Factory társulatot bemutató, egész falat betöltő, több részből összefotózott panorámakép szerepelt, ami a tárlat más munkáinál – és a korábbiakhoz képest is – hangsúlyosabbá vált.Az interjúfilmben a West America-album több modelljét megszólaltatták. Mindenki derűsebb, boldogabb és sikeresebb, mint a korábbi képeken. A könyvben zsiráfnyakú, feltűnően kis fejű, félmeztelen sofőr a filmben elegáns ingben, cowboy-kalapban mosolyogva meséli: korábban csak tenyérnyi nagyságú fotókat látott. Életre szóló élményt jelentett neki, amikor a párizsi tárlatot egyébként rendező Fort Worth-i múzeumban meglátta az őt ábrázoló portré három méteres nagyítását…Csak zárójelben: a budapesti Szépművészeti Múzeumban megrendezett Lélek és test című kiállítás megnyitójára sietve a Hősök terén lévő zebrán véletlenül összetalálkoztam azzal a hölggyel, aki Féner Tamás fotóján egy műteremben ült. A mai tárlaton fotószalon-méretű kép annak idején, a tér túlsó oldalán lévő Műcsarnokban, legalább hat négyzetméteres nagyításban került a nézők elé.*A nagy méretű nagyítás mint fogalom kissé átértelmezve jelenik meg Kölnben, a harmincadszor kaput nyitó photokina fotókiállítási részén, mely Visual Gallery gyűjtőcím alatt tizenhét tárlaton túl vizuális ismereteket oktató iskolák bemutatkozását is jelentette.A kiemelt kiállítások egy része visszatekintő; ilyenek például a Thomas Höpker fotóriportjait, a Dennis Hopper 1960-as évekbeli művészportréit vagy az amerikai polgárháború száz évvel korábbi képi emlékeit közreadók. Ezek a monokróm fotók elviselhetőbbnek tűnnek, mint az Olaf Martens vagy Holga Mühlenbeck által is képviselt kortárs blöffök, melyek nem egyhangúak, sőt, legalábbis kétfélék: csiricsárék és ordenárék.A photokina technikai kiállítási részén építette fel Susanna Kraus és Annegret Kohlmayer az IMAGO 1:1 nevű akció-műtermét. A vállalkozó kedvű fényképezkedő belép a szoba nagyságú kamera látóterébe, és egy fordító-tükör segítségével beállítja saját magát, azaz a mélységélesség és a képkivágás határain belül pózolhat kedvére. A vakuvillanás után tíz perc múlva befejeződik a brómezüst-zselatinos fordítós papír kidolgozása, és kész a méteres, életnagyságú fekete-fehér kép…Bár a vásárt rendező koelnmesse GmbH alkalmazottai kitettek magukért, az új, átépített területű pavilonokban még csak másodízben megtartott photokinán nagyon kevesen tudtak a felkeresni kívánt kiállítóhoz azonnal, rutinosan közlekedve odatalálni. Némileg meglepő, de a szokásos sajtónapi körséta tíz helyszíne közül két standon nem adtak információs anyagot, amit pedig néhány évvel ezelőtt még szakajtószámra osztogattak.A photokina és az ott kiállítók, valamint az általuk közszemlére tett kínálat ma már egyértelműen más, mint Avedon nagy, 1994-es retrospektívjének idején. Visszatekintve elmondhatjuk: a hagyományos fényképezés utolsó korszakának reprezentáns alkotóit, termékeit és cég-képviselőit láthattuk akkor.Meglepő azonban a vég kezdetének dátuma, amire most a Német Fotószövetség kulturális díjával kitüntetett Sasson úr munkásságával összefüggésben derült fény. Az 1970-es évek közepén mi, magyarok csak a szép formájú női frizurái kapcsán világhírűvé lett Vidal Sassont ismertük. Az 1950-es születésű Steven J. Sasson, a Kodak mérnökének híre még nem jutott el hozzánk. A 25 éves kutató 1975-ben kifejlesztett egy elektronikus képrögzítő készüléket. A prototípus egyik lényeges újdonsága az volt, hogy a fiatalok által kedvelt méretű, hordozható hangrögzítő eszközökhöz hasonlóan magnetofonszalagra rögzítette a képet, amit tv-képernyőn tett láthatóvá. (Egy 1960-as évek-beli, Televíziós állóképek mágneses rögzítése című magyar újságcikk szerint a televízió elektromos jeleit rögzítő, ruhásszekrény nagyságú Siemens berendezés a műsor egyes részeit „…40 centi átmérőjű mágneses fólialapra – »lemezre« – veszi fel.”) Érdemes megjegyezni a Sasson-Kodak tízezer pixeles felbontását is, mint a későbbi évek pixel-inflációjának kiindulását.A sajtó-sétán döbbenek rá: a magyar szakemberek számára az ezüst alapú fényképezés – legalábbis az 1970-es évekig – németül beszélt. Ezzel szöges ellentétben ma mindenki angolul kérdez-felel. A korábbi magyar szakkifejezések nagy részét a német szavak tükörfordításából alakították ki. Az új keletű angol megnevezések legnagyobbrészt rövidítésék, betűszavak, melyekből viszont már nem lehet az eredeti fogalom tartalmára visszakövetkeztetni.Tolmács híján a nemzetközi és a „hazai” (értsd: német nyelvű) újságírók részére különböző időpontban rendezték meg a sajtósétát. Íme egy fegyelmezetlen pályatárs elgondolkodtató kérdése és rá a felelet. Újságíró: „Vájfáj?” Nikon-képviselő: „Ofkósz!” (Nem jegyzeteltem, lehet, hogy „Suúúr!” vagy „Nécsöreli!” hangzott el.) Mi ezek magyar megfelelője? Kvescsön: „Van benne vifi?” Ánszver: „Tutira!”*Az Adobe sajtótájékoztatóján három fiatal, pergőnyelvű munkatárs angolul ismertette szoftvereiket. A demonstráció után megnyugodtam, a hivatásos videókészítők programja nemcsak bonyolultabb még a Photoshopnál is, hanem kifejezetten science-fiction-be illő.Az Olympus komolyan vette saját, két évvel korábbi reklám-érvelését, amit körülbelül úgy lehetne összefoglalni: nyugodjon meg, ha le van ejtve (persze nem képletesen, hanem valóságosan) a fényképezőgépe. Az Olympus-standon egy futószalag két méteres magasságba vitte fel és ejtette a padlózatra a cég legújabb, akár vízbe is helyezhető modelljét.Az Epson a Hasselbladdal együttműködve alakította ki új, 11 féle festéket használó nyomtatóját. A stand látványát a svéd fényképezőgépet használó hivatásosok méteres printjei élénkítették.A Panasonic a tv-kamerákban már bevált monitort importálta cserélhető objektíves fényképezőgépeibe, így módjukban állt elhagyni a tükörreflexházat, és jelentősen csökkenteni a gép méretét, reagálási sebességét.A Nikonról az újságírói kérdés kapcsán már szóltam, ők a műholdról közvetlenül letölthető (illetve továbbítható) képkészítésre alapoznak. Korábbi utazásaimnál feltűnt, hogy a franciák akkortájt kevesebbet mobiloztak, mint a nálunk még „bunkófon”-nak nevezett eszközt használók. Most viszont mindenki a mobilját szorongatja. Lehet, hogy nem minden mobil, ami annak látszik; elképzelhető, hogy egyesek többedik generációs MP3-at vagy Iphone-t (esetleg utánzóit), mindenesetre az általános idegesség jeleként valami ilyesmit mindenki a kezében tart. Még csak nem is a zsebében vagy a táskájában, hanem a kezében: hátha olyan gyorsan lesz rá szükség. Túlzás lenne azt állítani, hogy fogdossa; egyszerűen csak szorongatja. Természetesen ezek az eszközök állókép rögzítésére és továbbítására is alkalmasak, így az elektronikus kompakt képkészítő készülékeknek ezzel a kíméletlen konkurenciával kell felvenni az egyenlőtlen küzdelmet. Hiszen a kompaktokkal jelenleg még nem lehet telefonálni. Mit tesz még a mobilt-szorongató massza, a tömeg? Négy évvel ezelőtt Frankfurt és Mannheim között utazva úgy éreztem: indokolatlanul siet. Most úgy láttam: harsányan tülekedik.*A Pentax átlagosnál kisebb méretű tükörreflexes kamerájának érzékelőjét a külső szigetelés jól védi a portól. Ezt bizonyítandó, a gépet egy vitrinben létrehozott permanens szaharai mini-homokviharba helyezték.A Fujifilm, cégnevével ellentétben, nem mutatott be új filmet, viszont közszemlére tették egy térhatású képet készítő, két objektíves, elektronikus sztereo-fényképezőgép prototípusát. A cég képviselője szerint a végleges változat külsejét igényesebben fogják kialakítani, így az talán kevésbé hasonlít majd Brewster száznegyven évvel ezelőtt forgalomba hozott sztereo ős-masinájához.A Kodak új Ektar színes filmjét a valamennyi forgalomban lévő közül a legélesebbként mutatták be. (Az a filmtípus viszont, amit valaki az utolsóként és egyedüli típusként fog majd gyártani és forgalmazni, minden jó tulajdonságot magáénak tudhat majd!)*A Sony bemutatta a teljes (24x36 mm-es) képformátumú elektronikus fényképezőgépét, mely újdonságnak egyre kisebb a hírértéke. Jókora tévedésnek bizonyultak azok a korábbi kijelentések, amelyek Oskar Barnack képméretének véletlenszerűségéről és a XXI. század elektronikus képkészítésével való összeférhetetlenségéről szóltak. (Miért kerülöm egyébként a digitális fényképezés, digitális fényképezőgép szóösszetétel túlzottan gyakori használatát? Egy rövid indoklás: a már említett nyelvhasználat és kiejtési gyakorlat miatt azt, hogy di-gi-tá-lis – így, minden szótagot hangsúlyozva – csak mi mondjuk. A Lajtán túl ez lendületesen, egy szuszra: dizsitel.)A teljes képformátum élharcosa, a Canon 49 termékkel jelentkezett a photokinán. Az elegáns sajtónapi különbemutatón kézbe adott Canon EOS 5D Mark II-be és 50D-be véletlenül éppen az a két objektívet tették, amit baráti beszélgetéseim során gyakran emlegetek: a 1:1,2/85 mm-es kis telét és az új EF II USM 1:1,4/24 mm-est… Érdekesnek ígérkezik az árverseny, ami ez év végére várható a piacon. Első lépésben a gyártó a két fényképezőgépet az 1300 és 2500 eurós kategóriába sorolta. Ez után három v következik: válasz, vetélytársak, vevők.A kisfilmes képformátumról korábban az elektronikus képrögzítés kapcsán sokszor beszéltek, cikkeztek. A Leitz cég egyébként a XX. század elején 13x18 cm képméretű fényképezőgépet is gyártott, objektívjeit pedig a későbbiekben is beépítették 6x9-től 9x12 centiméterig mindenféle fényképezőgépbe. (Eredetileg a 105 mm-es és a 135 mm-es Elmar is erre készült, csak Barnack kamerájának piaci sikere után dolgozták át őket kisfilmes csereobjektívvé.)Max Berek fogalommá vált kisfilmes objektív-konstrukciói közül a normál objektív gyújtótávolságát meghatározó 50 mm-es Elmar természetesen nagyobb kört rajzolt ki élesen, mint szükséges. 1931 és 1935 között gyártotta a stuttgarti Nagel cég a 127-es filmre dolgozó 3x4 cm képméretű Pupille-t, aminek drágább változatába Leitz Elmart építettek be.A klasszikus, távmérős Leica M8.2 új, fekete változatán az embléma már nem piroskodik, ami azt jelzi: a tervezés felülírta a legfontosabbnak kikiáltott marketing-érvet is. (A cégfilozófia szerint minden terméken azonos a piros korongba írt cégnév és a kivitel tökéletességre törő minősége.) Az 50 mm-es Noctilux objektívet 1966-ban kezdték gyártani 1,2-es fényerővel. 1975-ben jelent meg az 1-es fényerejű változat. Az idei photokinán pedig a Leica a 0,95-ös fényerejű, aszférikus lencsetagokat tartalmazó 50 mm-est mutatta be, amivel a Leica M8.2 egy távmérős fényképezőgép-trió harmadik tagjává vált. A sort az 1960-as évek elején a Canon 7-es nyitotta meg, szintén 0,95-ös fényerővel. A trió élmunkása a szovjet ipar remeke, a Kiev–5-höz az 1960-as évek végén gyártott 52 mm-es, 0,9-es fényerejű Rekord–4-es. (Erről az objektívről már olvashattak lapunkban, sőt, a világon elsőként, röntgenfotóját is közöltük a Fotóművészet 2001/5–6. számában megjelent Mladek úr esete az X sugárral című cikkünkben.)A kis méretű érzékelőhöz az analóg fényképezésben megszokott paraméterű objektíveket gyártók számára a Leica most új irányt jelölt ki azzal, hogy korábbi termékeit jelentősen megnövelt fényerővel jelentette meg. Éppen ötven évvel ezelőtt, 1958-ban került a piacra a 4-es fényerejű, 21 mm-es Leitz Super Angulon. 1963-ban jelent meg a 3,4-esre, majd 1980-ban a 2,8-asra növelt fényerejű változat. A képméret csökkenése miatt aszférikus elemek alkalmazásával a nagylátószögű objektív fényerejét a tervezők 1,4-re tudták növelni. A csak 1996 óta forgalmazott 24 mm-es gyújtótávolságú nagylátószögű most két – áttervezett – változatban jelent meg 3,8-es és 1,4-es fényerővel.A Leitz 1935-ben hozta forgalomba első 28 mm-es nagylátószögűjét. A fényerő 1955-ben 5,6-ra, 1965-ben 2,8-ra nőtt. A tervezők a belső fénymérés sugármenete miatt ezt az objektívet háromszor is átalakították. (1972-ben az M5, majd 1979-ben az M4-2 és 1992-ben az M6 miatt.) 2000-ben már megjelent az aszférikus 2/28-as, a hasonló paraméterű új objektív kialakítása és felhasználási módja egyaránt eltér attól.Új helyzetet teremt a kínálatok sorában a Leica S-System. A lényegében kisfilmes méretű, de 3x4 cm-es méretű és 37,5 megapixel felbontású szenzorral ellátott tükörreflexes fényképezőgéphez kilenc különböző gyújtótávolságú objektív készül. Summarit-S 2,5/70 mm-es aszférikus normál, 100 mm-es, 120-as Apo-Macro Summarit, egy Shift; továbbá a 2,8/24 mm-es nagylátószögű, két kis tele és a 350 mm-es Apo-Tele Elmar S. Bebizonyosodott tehát: az adott méretű gépvázba nem kisebb, hanem egy képformátummal nagyobb méretű szenzor illeszthető. A kisfilmes elektronikus Canon a korábbi középformátum (6x6) filmes minőségét, a 3x4-es szenzor méretű gépek pedig már az egykori lemezes műszaki gépekét érik el.*Végkövetkeztetés helyett, a filmre fényképező és fotópapírra másoló kartársak vigasztalására. Richard Avedon 1975-ben lefényképezett egy költőt. A poéta művei – mily ismerős sors ez mifelénk – annyira nem tetszettek honában, hogy a rosszallás hatására jobbnak látta külországba költözni. A róla készült portrét nem lehet eszköztelennek nevezni, mert Avedon igenis használt eszközöket: bizonnyal egy éjtbájten negatívméretű lemezes gépet, jó minőségű síkfilmet, hordozható vakut, fénymérőt, állványt, csinos asszisztensnőt, fekete kendőt és furgont (sofőrrel) mindezek szállíttatására. Az eszközhasználat az, ami nem ordítja túl a képen a modell olyannyira határozott egyéniségét, hogy csendben, titokban úgy érezzük: a sokat vitatott verseskötet-cím nem csak a tartalomról, hanem a sorok papírra vetőjéről is szól. Egy szó, mint száz, jó portré. Szuggesztív. Egyszerű beállítású, nem vágja a fejet, amit a fotós hagyományos módon helyezett térbe.Avedon hetvenkét éves volt a felvétel elkészítésekor, ez talán azt jelzi: van még remény. Fejér Zoltán
