NYOMELEMEK: LÉLEK ÉS EMLÉKEZET A JAPÁN ÉS AUSZTRÁL FOTÓMÉDIÁBAN
Tokyo Opera City Art Gallery, Tokió, 2008. július 19. – október 13.Performance Space at CarriageWorks, Sydney, 2009. február 19. – március 21.
A Tokyo Opera City többek között magába foglalja a tokiói opera koncerttermeit (Concert Hall and Recital Hall) és két szinten helyet ad a kortárs művészettel foglalkozó Art Gallery-nek. Az épület 53. és 54. emeletén csak éttermek találhatók. „A XXI. századi színház város” célkitűzéssel épült komplexum egy olyan kulturális övezet, amely a tokiói Új Nemzeti Színházat is magába foglalja. Minden egyes emeleten közel 2000 négyzetméternyi iroda található. A Tokyo Opera City-ben a koncertterem, a galériák és az Inter Communication Center mellett egy 200 méter hosszú, félig nyitott kiállítótér is található.A „Nyomelemek: lélek és emlékezet a japán és ausztrál fotómédiában” című kiállítás körülöleli a fotómédia gyakorlat hagyományait és újításait, a fekete-fehér fotográfiától az interaktív videóinstallációkig. A fotográfia kapcsolatát vizsgálja az időhöz, az emlékezethez, a médium metafizikus kapcsolatát a fantazmagóriához, illetve a médiumnak a megélt élménnyel való hasonlóságát.A kiállítás Shihoko Iida, az Art Gallery kurátora és Bec Dean, a sydneyi Performance Space kurátora közötti együttműködésnek köszönhetően jött létre. A tárlat egy pillantást vet a múltra, a jelenre, aztán a fotográfia és a fotómédia segítségével felkutatja azon dolgokat – mint amilyenek az emlékeink, a történetünk, a saját magunk után hagyott nyomok illetve a magunk mögött hagyott audio-vizuális maradványok –, amelyek igazából emberré tesznek minket.Furuhashi Teiji, a kiotói Dumb Type csoport vezetőjének Lovers című, legendás egyedi munkája egy, már az emberléptéken túlmutató teremben kapott helyet. Ennek a sötét csarnoknak a középen hét projektor forog körbe, meztelen nők és férfiak sétálnak, gyalogolnak, futnak, közelednek és távolodnak a négy falra vetített képeken megelevenedve. Nagy ugrás ez a japán szemléletet tekintve, ha belegondolunk, hogy egészen 1872-ig nem engedtek fel nőket a Fujira, száz évvel ezelőtt a szentnek tartott hegyet csak szerzetesek és zarándokok mászhatták meg. Most meg már nem optimális a helyzet Furuhashi Teijinek, a jelen diktálta kérdésfelvetése szerint. Viszont a két időpont között valahol feltehetően létezett egy Aranykor. Ezen munkájában Teiji, szándékai szerint, a szerelem lehetséges voltát kívánja megkérdőjelezni az információs társadalom korában. A következő kérdéseket teszi fel: „A szerelem redukálható-e az információra?”, vagy „A szerelem redukálható-e a testre?”.Ez egy meglehetősen csendes, gyönyörű munka. A kurátorok szerkesztési elveire úgy visszhangoznak ebben a munkában, hogy vajon „A művészet lehet-e „nyomelem”?”, amely a kiállítás központi fontosságú kérdésfelvetése.Videoprojektorok és diavetítők által előbukkannak és eltűnnek az alakok, mozgásukat számítógépek vezérlik. Mind meztelenek, a társadalmi kódok és a személyes történetük nem könnyen olvasható le a képekről. Az arckifejezéseik elmosódottak. Ezek az emberek homoszexuálisak, heteroszexuálisak, leszbikusok, biszexuálisak, HIV-fertőzöttek, halláskárosultak, mindenfélék, azonban a képmások nem hangsúlyozzák ki ezeket a tulajdonságokat. Az alakok között van egy, amelyik ugyanúgy mozog mint a többiek, de másfajta létezéssel bír. Maga a művész is jelen van, lassan sétál körbe, anélkül, hogy bármilyen kapcsolatba lépne a többiekkel. Azonban néha megáll, ha „látja”, hogy egy látogató érkezett a kiállítóterembe, és odafordul hozzá.Taguchi Kazuna magazinokból kivágott fotográfiákból készít montázsokat, majd ezen montázsokon alapuló festményeket készít, végül ezeket fotózza le. Olyan képeket hoz létre, amelyek elzárkóznak a határozott jelentéstől, kissé nyugtalanítóak és mégis erőteljes benyomást keltenek. Festményeket helytállóan lefényképezni nem könnyű, és kinyomtatni sem egyszerű. A számtalan folyamaton keresztül a létezés maga átalakul. Taguchi Kazuna gyakran ad olyan címeket a képeinek, amelyeknek „én” vagy „te” az alanyuk, („Minden elveszett emlékem magamban hordozom” vagy „Én leszek a tükröd”) ezzel arra kíván rávilágítani, hogy mivel ezek a szavak nem utalnak konkrétan valakire, az embereknek nem állandó és változatlan az identitása. Az az elgondolása, hogy az „én” és a „te” akár fel is cserélhető egymással. Amikor címet ad a munkáinak, egyúttal személyiséget is ad a montázsokból született embereknek. Valójában a cím az, amely ha tudattalanul is, de bepillantást enged a munka mélyebb rétegeibe. Tageuchi Kazuna kezében a cím az az eszköz, amellyel a karaktereit megajándékozza a létezéssel, vagy éppen megfosztja a létezéstől. Ez, ahogy mondja, „Egy csöppnyi szorongás, ha annak nevezem”. Alex Davis Dislocation („Kizökkenés”) című munkája a jelen idejű valósággal keveredő installáció, amely a hang- és a képtechnika eszközeit kihasználva létrehozza és manipulálja a valóságot az illúziókon keresztül. Davis munkája azt vizsgálja, hogy milyen fizikai és érzelmi reakciókat lehet előidézni, amikor mesterséges környezetbe kerülünk. Amíg nézzük, addig látjuk és halljuk, hogy mi zajlik a környezetünkben, de amikor hátranézünk, kiderül, hogy egyedül vagyunk a szobában.Kutya rendőrrel, síró nő, ifjú virágcsokorral, két verekedő ember jön be a képbe. Közben LLCD veszi a látogatókat, ahogy belépnek a kiállítóterembe. Téged, a hátizsákos turistát, aki megbotlik valamiben, a vihogó lányokat, engem, aki a T-Home-nak vagy a Nippon Telegraph and Telephone Corporation-nek fizetem az iszonyatos számláimat. Itt mégis úgy érzem, hogy most megtérül valami. A Tokyo Opera City Art Gallery az NTT Facilities részvénytársaság fennhatósága alá tartozik, ennélfogva a Tokyo Art City Galériában kitüntetett figyelmet fordítanak az elektronikus információn alapuló médiaművészetnek.Shiga Lieko munkái, „A jövő, amely esetleg a múltban történt” vagy „A még láthatatlan múlt mint ómen” a kiállítás szimbólumai. Shiga két fotós könyvével 2008-ban megnyerte a 33. Kimura Ihei Díjat. A Tokyo Opera City-ben kiállított három sorozat a Lilly című könyvéből való: a „Damien Court”, „Jacques látott engem holnap reggel” és a Lilly korai munkái. A Damien Court egy önkormányzati lakásokból álló háztömb neve a kelet-londoni Whitechapel körzetében, a sorozat az ott élő emberekről készült. Mivel minden egyes lakót lefotózott, az installáció eredetileg 150 fényképből áll.Shiga Lieko hosszú balett-táncosi múltja a kétdimenziós munkáit is áthatja, gyakran megkoreografálja modelljei mozdulatait. A művész a tapasztalatai alapján úgy vélekedik az előadás és a kép kapcsolatáról, hogy az valamiképpen a tevékeny pillanat és a megfagyott pillanat összevetése. Amikor fotográfiáin megragadja a térben áramló-sodródó testek szubsztanciáját, akkor ezzel egy kézzel fogható dolog jön létre, az elmúlt idő bizonyítéka. Ez egyfajta „élet”, ami határozottan létezik – állítja Shiga Lieko. „Ha én magam volnék a múló idő, akkor a fényképem pont az ellentétem lenne. Szélsőségesen fogalmazva, a nem létezésem halált jelent, de a fényképem az életet jelenti, mivel az mindig létezni fog. Amikor azt állítom, hogy a fotográfiával rabul ejtem az életet, akkor azon azt értem, hogy én vagyok a fotográfus, aki rögzíti a képet, így az életem expozíciós idő alatti része egy szilárd tárgyban manifesztálódva végzi. Az életem jelentősége úgy képzelhető el, hogy egyfajta áldozat, amit a fotográfiának kívánok felajánlani”.Furuya Seiichi japán művész 1973-ban felszállt a transzszibériai expresszre, és Európában kötött ki. Grazban telepedett le. Emberek lelki állapotát és a társadalomban, közösségben való létezés finom és láthatatlan határait kívánta ábrázolni. 1985-ben felesége, Christine öngyilkos lett, s ekkor több könyvet készített a Christine-ről készült képeiből. Mindegyiknek „Memoár” a címe, A Tokyo Opera City Art Gallery-ben 99 munka látható a feleségével együtt töltött hét és fél évből. Ez Furuya Seiichi egyfajta válasza az emlékeit ért támadásra.Genevieve Grieves az ausztrál őslakosok ábrázolási lehetőségeit kutatja a négy video csatornás és egy hang csatornás installációjával. „Az ősök ábrázolása” sorozatában a XIX. századi műtermi felvételek mintájára elkészített installációjában a fotográfusi magatartást vizsgálja, azon a széles skálán, hogy antropológiai információkat gyűjtsön, vagy egy kihalóban levő fajt rögzítsen. Az egzotikus fajokat ábrázoló népi fotográfia XIX. században elterjedt és népszerű műfajába sorolandók ezek az ausztrál képek is, amelyek Grieves saját őseit ábrázolják, a Koorie embereket Délkelet-Ausztráliából. A művész által készített videók újra megelevenítik a múlt képeit, miközben az ausztrál őslakosok történelméből lehetséges történeteket mesélnek el. Genevieve Grieves videóinstallációján a modell és a fotográfus magatartását apró és jól ismert rezzenésekkel teszi plasztikussá. Olyan, mindnyájunk számára ismert mozdulatokkal és magatartásokkal, amelyek megelőznek egy fényképet, amikor zsibbad a tarkó, igazítjuk a hajat, nézzük a másikhoz való viszonyunkat, a vállainkat beigazítják, és sűrűn pislogunk, miután kimeresztettük a szemünk.A Nyomelemek című kiállítás összességében 12 ember hangját szólaltatja meg, beleértve a két kurátort is, s azt nézi meg, hogy mi lehetséges a művészetben, még pontosabban a kortárs fotómédiában. Egy elképzelés, amellyel újrateremthetők az emlékek a fotómédia segítségével. Egy levél, amelyet a „belső énnek” címeztek, a múltban, a jelenben és a jövőben.„Amikor a fotográfia létrejön mint egyfajta teremtményem – vallja Shiga Lieko –, azt gondolom, hogy ezzel betekintést enged a jövőbe, egy iránytű, amelyik megmutatja nekem az eztán követendő utat, egy térkép, amely meghatározza számomra a jelenlegi helyemet.” Kemenesi Zsuzsanna
