KOVÁCS ENDRE KÉPEIRŐL
A déj? vu olyan emlékezeti csalódás, amikor azt hisszük, hogy egyszer már átéltünk valamit, ami valójában sohasem történt meg. Valahogy úgy, amint Marcel Proust-tal történt, amikor a tea mellé kínált Madeleine sütemény íze, illata által újjáéledt benne az elsüllyedt múlt. Az íz és az illat, ami a múltból továbbél, anyagtalanul és sok más dolognál elevenebben – s ezáltal az időt nem határolja kezdet és vég, mert így képes visszahozni a múltat. Az emlék a tudat felszínére jön, és az emlékezőben az eltűnt idő, a temps perdu, feleleveníti az elsüllyedt régi időt, és varázslatosan megelevenedik a múlt.Valahogy ilyesfajta érzések kavarogtak bennem, amikor Kovács Endre balatonos meghívója a kezembe került: a kép előterének zöld fövenye, a túlpart lágy kék dombjainak a hullámzása és a gyöngyházszínben csillogó víz előtt a három figura – nehezen meghatározhatóan a déj? vu érzést idézte fel bennem. De valójában másfajta, csalóka emlékről van szó, ami nem a kép megpillantásával egy időben kristályosodott ki: szerepe van benne a vízparton való hajnali ébredések tisztaságának is, de más, erre a kompozícióra rímelő korábbi képélményeknek is.Ferenczy Károly Kavicsot hajigáló fiúk (1890) festménye óhatatlanul, talán leginkább a nyugodtsága, harmonikussága miatt rokona e fotónak. Ferenczy képén a három alak háromszögbe rendezetten jelenik meg a képen: a kavicsért lehajló, az álló és a dobni készülő figura mintegy három fázisát jeleníti meg az akciónak, és közben a gyöngyházszürke ragyogásból kilépve uralkodnak a derengő fények. Ugyanakkor a különbözőségek is erősödnek: Kovács fotójának líraiságát erősítik a szemközti dombok hullámai, azoknak finom ködös halványsága, nem olyan mesterkélt a három figura, mert apró foltként még két apró személy is jelen van a vízben, és a három fő alak is teljesen természetes mozdulatú, sőt olyan spontán játékosság árad belőlük, aminek a természetessége atmoszférateremtő erővel is bír. (Ferenczy képén kifejezetten tanulmányrajz-merevségűek az álló fiúk.) Sok szempontból talán felesleges is idézni a festményt, annyi a különbözőség. De valamilyen módon a Ferenczy-kép az ismertsége révén olyan közös kincset jelent, ami beleivódik a memóriánkba. Nagy festőink ismert képei befolyásolják a látásunkat. És persze lehet ez emlékezet-csalódás is, mert nem kizárólag saját élmény egy-egy kép, de az alap mégiscsak olyan közös vizuális élményanyag, amely tudatunk mélyén meghatároz bennünket.Kovács Endre életútjában amúgy is nagy szerepe volt a történelem, bölcselet értékőrző tanításainak, és a Magyar Nemzeti Galériában töltött gyakornokévek is intenzíven alakították látásmódját. Formálták persze a Kassák Színházzal (később Squat Theatre) töltött évek és a genfi Vizuális Művészetek Főiskolán végzett stúdiumok is. A svájci magyar művész-kolónia tagjaként is aktív kísérletező tevékenység jellemezte, már a hetvenes években is. Eszembe jut Kovács Endre gonddal megalkotott kiállításain a cézanne-i gondolat: „Amit a természetben látok, azt igyekszem logikusan kibontakoztatni” (Je vais au développement logique de ce que je vois dans la nature). Ez a Kovács Endre által megkonstruált tárlat- konstruálásokkal is összefügg.Adott az alap-szituáció: létezik Veszprémben egy igen karakteres gyűjtemény, a Vass László által felépített Modern Képtár. A Turányi Gábor építész által tervezett múzeumépületben nemzetközi anyaggal is folyamatosan gazdagodó, konstruktív koncepciójú művek láthatók. A kiállító tér falai között helyet kapott tárlatok a nevükben is jelzik a geometrikus absztrakció történetének egyes fázisait és haladási irányait. Így Kovács Endre – a fotóra is figyelő gyűjtő kérésének eleget téve – igazodott a hely szelleméhez (konstruktivizmus, absztrakt, monokróm, hard-edge), és kiállítási anyagával párbeszédet folytatott vele. Mivel pedig par exellence fotográfus, kiindulási alapja mindig analóg (negatív, dia vagy polaroid) fotóeljárásból indul ki, és ellenpontozásként hagyományosnak nevezhető fekete-fehér és színes képeket is tett a kollekcióhoz. Ezek a fotó alapú munkák finoman rímelnek Richternek a művészetet és a művészi alkotótevékenységet is körüljáró, fotó alapú festményeire. Különösen izgalmasak a tintával színezett video-stillekből összeállított színes képek (Erdei találkozás, A borz futása), amelyek a (Kovács által is idézett) John Szarkowski MOMA-igazgató régi mondását cáfolják: „A színes fotók szinte teljességükben gyerekesek”.Kifejezetten izgalmas A kép tárgyi világa című, polaroidra festett fotósorozat; a képek négyzet, sarkára állított négyzet és rombusz formájúak, és a ráfolyatott-festett színakkordok, az átlós formát hangsúlyozva, mintegy erősítik a képek tárgyi valóságát, plaszticitását. Egyszerűbb a formálásmódja Kovács Endre monokróm felé tartó képeinek. A monokróm kifejezést – a szakirodalom szerint – először Yves Klein használta, az 1950-es években, és abban is nagy szerepe volt, hogy a fogalom is átértékelődött. A Figurális monokrómia képen ismét tetten érhetjük – nemcsak a színekre oly fogékony képalkotót, aki érzi és érvényesíti a színek materiális erejét, de az ecsetvonások érzékeny megvilágításán: a fotóst is. Sajátos párbeszéd ez a Vass-gyűjtemény monokróm műveivel, Marcia Hafif, Phil Sims, Jakob Gasteiger és a művész-kurátor Gál András „képtestjeivel”. Nagy kaland vizuális képkísérleteket folytatni, színtanulmányokkal foglalkozni. Ha sikeresek a kísérletek, érezzük a belőlük áradó erőt. Igazolva érezzük a színekhez értő Johannes Itten mondatait: „Nem szimbólum ma a kép sem. Létjogosultságát önmagában, színeiben és formáiban hordja. Munkája közben a festő képsíkokat és színeket használ fel; az erő áramai belőle magából fakadnak. Érzésének az intuíció vagy inspiráció által vezettetve ad formát. Bárhogyan fejlődik is a festészet, (és hozzátehetjük: a fotográfia is) bizonyos, hogy a színek kifejezőereje mindig a művészi munka lényeges eleme marad.” Gopcsa Katalin
