KÖNYVESPOLC
Michael Ruetz: Eye on Infinity – 252 oldal 111 tritone képpel, 29,5 x 29,5 cmSteidl, 2008., ISBN 978-3-86521-766-0 A most hatvannyolc éves Michael Ruetz eredetileg sinológiát tanult, és később fordult a fotográfia felé. A Braunschweigi Művészeti Egyetem professzora, díjakkal szépen dekorált alkotó, aki ebben a könyvében egy húsz évnél is hosszabb ideig folyamatosan készülő képsorozatát mutatja be. Az ide válogatott száztizenegy kép ugyanazt a tájat ábrázolja hajszálpontosan ugyanonnan, ugyanarra nézve, ugyanazzal a panoráma-látószöggel, de a hasonlóság közöttük ennyiben ki is merül. A fotográfiai szándék nagyon mély filozófiai alapokon nyugszik: az azonosságban rejlő kimeríthetetlen változatosságot bizonyítja abban a világban, ami a gátlástalan eladási vágytól (és a hülyeségtől) sarkallva a bármi áron való állandó változtatás szükségességét hirdeti, és kényszeríti ezer rafinált módon a „művelt” világra. Nemcsak a gondolat, a képek is csodálatosak. Valóban kimeríthetetlen az a sokarcúság, ahogyan a táj megjelenik, éppen ahhoz kell a figyelem, hogy azonos jegyeket felfedezzünk. Egy valami fáj csak, és ez a könyvtervező lelkén szárad, még ha nyilván megkapta hozzá a többi érdekelt jóváhagyását is: valamennyi kép keresztülfut a hajtáson. Szép kis sorozatgyilkosság. Ha egy hónap börtön járna egy kép megöléséért, akkor ez matematikailag kilenc évnél is több lenne, bár ezt összbüntetésbe szokták foglalni, és még lejöhet a jó magaviselet miatti harmadolás is, a végén még lázadhat az igazságérzetünk, milyen könnyen meg lehet úszni a dolgot. Robert Frank: Paris – Szerkesztette: Ute Elskildsen108 oldal 69 tritone képpel, 18,5 x 22 cm., Steidl, 2008., ISBN 978-3-86521-524-6 Nehezen lehetne eldönteni, Párizs, vagy Robert Frank irányába vagyok-e elfogultabb: nálam ez a könyv kétszeresen is bejön. Ezeket a képeket, melyek az ötvenes évek elején készültek, és amelyek részben természetesen már ismertek innen-onnan, most először látjuk így, tematikusan összeválogatva. Ismerjük Párizst a magyarok, Kertész, Brassa? szemével nézve, ismerjük a franciák szemével, és megint más egy amerikai Párizsban. (Nem, kedves Gershwin, mondom, hogy más.) Már persze azt se felejtsük, hogy a háború után vagyunk, az élménye ott lebeg még az arcokon. Pedig a franciák nem voltak olyan idióták, hogy büszkén szétlövessék a fővárosukat, vesztettek ugyan egy hatalmasat, azután kollaboráltak egy jót, de a végén ügyesen odafurakodtak a győztesek közé, és láss csodát, azok is lettek. Nem tudom eldönteni, az ötvenes évek szűk levegője teszi-e (mert hogy nemcsak a vasfüggönyön innen volt az, abban biztos vagyok) vagy Robert Frank lelki beállítottsága, de a fény és a szórakozás egykori metropolisában tapintható a szomorúság. Igaz, nem a szokásos turista-ösvényeken barangolunk, nincsen Szajna meg Nottrdám, hanem borús, ködös, nyirkos utcák vannak fáradt és fázós emberekkel, vagy azok nélkül, még a virágárus sem vidám, és a szerelmespárok sem azok. Josef Koudelka: Invasion Prague296 oldal körülbelül 249 képpel, 32 x 24,5 cm – Thames & Hudson, 2008., ISBN 978-0-500-28751-4 Mi magyarok nagyon büszkék vagyunk a hősies, benzines palackos, lövöldözős, felakasztós, harcos ötvenhatukra. Eszerint a „csehszlovákokat” meg kellene vetni: az ő hatvannyolcukban sokkal több volt a megalkuvás, sokkal kevesebb a vér.Másmilyen népség, az biztos. Nekünk pedig jó okunk van ezért nem bántani őket. Könnyen lehet, hogy a repülő benzines palack egy magyar tank magyar kiskatonáját gyújtotta volna meg. Aki pedig, mint tudjuk, nem jószántából, hanem parancsra ment oda. (Úgy, ahogy a „szovjet” kiskatona a magyar Körútra.) Látható, a nézőpont nemcsak a fotográfiában, hanem a történelem-szemléletben is meghatározza a végeredményt.Az akkor harmincéves Koudelka méltán lett híres ezekkel a képekkel. A világ ezeken keresztül ismerte meg hatvannyolcat, amelynek nem a dobtáras géppisztolyt tartó suhanc, vagy kalauznő a jelképe, még kevésbé az utcán akasztás, hanem a haragvó, síró, protestáló ember és tömeg. Tömeg: méltóságteljes tömeg. Koudelkát nem ezek a napok tették fotóssá (akkoriban színházat fotózott és Romániában cigányokat – ez a munkája is híres), de nem volt tudósító, nem volt hírfotós. Azzá ezek az események tették.Mindannyiunk szerencséjére előbb képeit, majd két évre rá magát is kimenekítette a Husák-rendszer karmaiból, és a Magnumnál kötött ki, miután – még mint „ismeretlen cseh fotós” – prágai képeivel elnyerte a Robert Capa-díjat. Fényképészet – Szerkesztette: Baki Péter715 oldal 324 fénykép illusztrációval, 63 táblázattal, 221 ábrával, 24 x 23 cmMagyar Fotóművészek Szövetsége és Magyar Fotográfiai Múzeum, 2007., ISBN 978-963-87736-1-6 Bevallom, amikor a könyv tervéről először hallottam, nem hittem, hogy lehet belőle valami. Az elhatározás magáról a teljességről szólt, ami önmagában is nagy falat. Magyarországon különösen, ahol nehéz egy fedél alá a jószágot behajtani: ha néhány már benn van, az elég ok másoknak, hogy be ne menjenek. Ehhez képest is nagyobb nehézséget ad a fotográfus szakma gátszakadás-szerű technikai átalakulása, ami a szerkesztőt, szerzőt a lehetetlennel határos feladat elé állítja. Úgy kell megfogalmazni, amit tudunk, hogy arra is igaz legyen, amit még nem tudhatunk, legfeljebb csak sejthetünk, ismereteinket interpolálva, a trendeket és a műszaki lehetőségeket, célszerűségeket előre vetítve, elemezve. Nem könnyíti meg a munkát, a tisztánlátást a mindent elmaszatoló marketing, aminek süketeléséből az igazat ki kell hámozni, és az sem, hogy a jelen és a közeli jövő technikája kiforratlan.Egy apró kis részt illetően magam is tevőlegesen érintett lévén a kötetben, nem tehetem meg, hogy a könyvet dicsérjem, bár arról meg vagyok győződve, hogy ha ne adj Isten az általam leírtak minden betűje marhaság, akkor is érdemes megvenni a többi – tengernyi – hasznos információ miatt. Akkor is ezt mondanám, ha ez a könyv a hajdani Sevcsik–Hefellék reinkarnációja lenne, de több azoknál. A szerkesztő a könyv készültének négy éve során tizenegy szerző, négy rajzoló és három lektor munkáját fogta össze. Az effektív újdonságokon túl nem mellékes, hogy volt nem egy fehér folt a magyar fotográfus-szakma felkészültségében, ami tudnivalók fontosságáról egyszerűen fogalmunk sem volt. Mára ez már megváltozott, de a felismerés még nem általános. Éppen ennek a könyvnek is feladata, hogy azzá legyen.Még egy tiszteletre méltó vállalkozás kötődik az ügyhöz: megspórolandó a leendő olvasóknak a könyvterjesztés tetemes költségét, (csak) a Fotográfusok Házában, a Szövetség irodájában lehet a könyvet megvásárolni, olcsóbban, mint amennyibe az előállítása került. Bán András: A vizuális antropológia felé270 oldal 116 képpel, 16,7 x 21,5 cm., TYPOTEX Kiadó, 2008., ISBN 978-963-9664-84-5 Ha szó szerint vesszük, a kötetben megjelent írások közül egyik sem újdonság: Bán András az elmúlt három és fél évtized során írt tanulmányaiból válogatott egy csokorra valót, olyanokat, melyek a vizuális antropológia aspektusából (is) érdekesnek számítanak. Nem egy dolgozat akkor íródott, amikor talán még a fogalom – vizuális antropológia – sem létezett, de ebben semmi ellentmondás nincsen, hiszen amit ez a viszonylag új tudomány vizsgál, az egyébként elidegeníthetetlenül a fotográfia része annak feltalálása óta. Az írások eredetileg a Fotóművészetben, a Magyar Lettre Internationale-ban, könyvek előszavaként, különféle tanulmánykötetekben jelentek meg, tehát „méltó helyeken”, ha szabad így fogalmazni, mégis érezhető valami jelentésváltozás annak hatására, hogy itt egymás mellé kerültek. Itt egymás között vannak, gondolati ívüket nem törik meg más szerzők írásai és képei, és az egyes írások születése közti idő dacára szépen rendeződnek egymáshoz. Remélem, a könyv címe nem fogja elrettenteni azokat, akik egyszerűen csak fotográfiáról szóló érdekes, tartalmas, gondolatébresztő írásokra vágynak, hiszen a kötetben betűről betűre ilyenek sorakoznak. Az, hogy ezek „mellékesen” egy új és divatos tudomány sodorvonalába illeszkednek, csak a tejszínhab a tortán. Erdei Krisztina: Formalities / Formaságok132 oldal 100 képpel, 18 x 20 cm – Lumen Fotóművészeti Alapítvány, ISBN 978-963-06-3344-4 Könnyen lehet, hogy Erdei Krisztina fotográfiai munkásságának – korom miatt – én már nem tartozom az elsődleges célcsoportjába. Mikszáth Kálmán téri kiállítása mégis úgy megérintett, hogy ott helyben a könyvét is megvásároltam. Különösebben cinikus sohasem voltam, nyegle is csak fiatalabb koromban, első közelítésre pedig azt a fotográfiai vonulatot, ahová talán Erdei Krisztina képeit is sorolhatom, ezzel a két jelzővel szoktam rokonítani. Ezt egyáltalán nem durva támadásnak szánom, mindkettőnek lehet/van létjogosultsága és értéke is, inkább annak az érzelmi distanciának a magyarázatául említem, ami az „efféle” képekkel való önfeledt azonosulásom útjában áll. Pontosabban: szokott állni. Lehet, hogy jókor estem a kiállító szobába, lehet, hogy agysejtjeim hozták átlagosnál jobb formájukat, de a szokott távolságérzet ezúttal elmaradt. Sokkal tisztábban, mint bármikor, éreztem meg annak a tartalmi-formai különbözőségnek értelmét, ami az ő képeit a „klasszikus” fotográfiai normáktól elválasztja. Nem hányaveti kompozíciókat és mesterkélt témaválasztást láttam a falakon, hanem az (általam nem túlságosan szeretett) mindennapi világunk találó utalásokkal, ügyes csavarásokkal központozott, izgalmas lenyomatát. A megtörtént csoda pedig a magammal hozott könyvet lapozgatva sem tört meg. Úgy látszik, működik a dolog. Be szép a régi kép, a tiszta... Nyilas Ilona fotóalbuma89 oldal 153 képpel, 23 x 28 cm., Nyilas Ilona magánkiadása, 2008., ISBN 978-963-06-5526-2 Ismerem évtizedek óta, írnám Nyilas Ilonáról, ami igaz is, de inkább nem: úgy igaz, hogy évtizedek óta nem ismerem. Nyári alkotó-táborainak szlogenje – csoda Csöde – jut először eszembe, azután pár dolog a Fotóművészeti Stúdió idejéből, és a hír, hogy az Őrségbe költözött. Annál nagyobb öröm ez az album, hiszen egy olyan fotográfiai életművet sejtet, ami tele van sajátosan kelet-európai, magyar ízzel és aromával. Egyáltalán nem kiglancolt, de annál karakteresebb képek, ami ezen a helyen nagy dicséretnek számít. Volt egy időszak a rendszerváltás körül, amikor ezekre a kelet-európai képekre nagyon kíváncsi volt a Világ, és bár most már más a lihegés tárgya, botorság lenne alábecsülni azt az értéket, amelyeket ezek a fotók, Nyilas Ilona fényképei is hordoznak. Most nem fogunk konkurenciát támasztani a könyvnek, de feljegyeztem a kis noteszbe egy majdani Nyilas Ilona-interjú szükségességét a Fotóművészet számára, amivel, és az ahhoz válogatott képekkel tovább fogjuk kerekíteni érdekes sorsú és látásmódú kolléganőnk bemutatását. Kemenesi Zsuzsanna: Sweet as Cherry Fine like Wine60 oldal 25 fényképpel és ugyanannyi gyermekrajzzal, 21,3 x 21,3 cm., Magyar Fotóművészek Szövetsége, 2008., ISBN 978-963-87736-2-3 Ez egy örömkönyv. Nem fotóalbum, itt a képek nem magukért vannak, és a könyv sem a képekért van. A képek vannak azért, hogy a könyv szólni tudjon. Nem szeretek én „női művészetet” emlegetni, de mert itt elég hangsúlyosan az anyaság örömét ünnepeljük, és hímnemű egyedet még a büszkeség sem tud anyává tenni, törődjünk bele abba, hogy amit látunk, az női művészet, így is, meg úgy is. Azért kétfélén, mert az anyaság is az, meg az ilyetén ábrázolása is.Az anyaság élményét rengetegen megfogalmazták már. Kemenesi Zsuzsa meg sem próbálkozik a fogalmazással: magukat az érzelmeket ábrázolja, hiszen azok teljességéből csak elvesz a megfogalmazás igyekezete. Alig is van „igazi” fotó az oldalakon. Ködképek inkább, elővillanó részletek és foltok, önmagukban talán értelmetlenek, csak itt, ebben a kontextusban bírnak tiszta üzenettel. Ha van gondolatátvitel, az lehet ennyire sejtelmes és álomszerű, mint egy hosszú alvás utáni ébredés pillanata a lefüggönyzött szobában, amikor a függöny fotogramja villódzik a mennyezeten, és nem tudjuk, alszunk-e még. Mucsy Szilvia: Mediterrano72 oldal 58 fényképpel, 21,5 x 21,3 cm., Bohony Könyvkiadó, 2008., ISBN 978-963-87238-3-3 Ebben a negyedéves kis könyvajánlóban is három olyan szerzőnek a könyve büszkélkedik, akik bármilyen mércével mérve is a szakmabéli fiatalok közé sorolhatók. Talán elmúlt örökre az az idő, amikor a könyves megjelenés annyira ritka lehetőség volt, hogy a pár kivételt leszámítva meg kellett öregedni hozzá, de az sem volt egyáltalán biztos, hogy az öregséggel együtt a lehetőség is eljött. Ez nem egyszerűen méltánytalanság volt, ez nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy fotográfus generációk nem tudták megszülni gyermekeiket, és mert nem tudták megszülni, újakkal sem tudtak megfoganni. Tovább hordták azt, aminek már régen önálló életre kellett volna kelni, ehelyett lassan összeszáradt és elpusztult bennük. (Mintha anyákat ínséges időkben megkérnének, hogy a helyzetre tekintettel hordják már magzatukat kicsit tovább, húsz, vagy huszonöt évig.) Maradt néhány kiállítás emléke és pár kiállítási meghívó, a porosodó negatívokon és a szakadozó kópiákon túl. Ennyi.A képek nyújtotta nem kis örömön túl azért is jó Mucsy Szilvia albumát kézbe venni, mert egy egészséges, kilenc hónapra született babát lát az ember. Köldökzsinór elvágva, lehet a hódító utat megkezdeni. Száz példány összesen, de ebből a szempontból a száz és az ezer ugyanannyi. Nem romlik meg az alkotó lelkében, a helyére került. Most láthatom, hogy Mucsy Szilvia most hogyan látja a világot. Nemcsak egy kiállítás villanásnyi idejére láthatom, és nem húsz év múlva jutok hozzá ahhoz, hogy hogyan látta húsz évvel ezelőtt, leszámítva persze azt a húsz évet, ami közben minden többször átértékelődött, más hangsúlyokat nyert, és így tovább, és így tovább. Ez az album nem jelenhetett volna meg tíz vagy huszonöt év múlva, mert az teljesen más könyv lenne. És nagyon jó, hogy ez ilyen. Tímár Péter
